Druidák
Druidák (Druidae, Drysidae), igy nevezték a régi gallusoknál az uralkodó osztályok egyikét, mely osztály tagjai mindannak letéteményesei voltak, ami egy nemzet szellmi életéhez tartozik. Ők voltak a papok, tanítók, orvosok, sőt birák és a törvények szellemi előkészítői is. (A másik uralkodó osztályt a harcos nemesek, v. lovagok képezték). A D.-k nem képeztek elzárt kasztot, amennyiben a Druidaság nem volt csak egy bizonyos meghatározott számu család tulajdona és ujoncokat mindig vettek fel, még pedig, minthogy a Dk.-k mint az ország legelső rendje, fel voltak mentve minden közszolgálattól, adótól és hadi szolgálattól, ujoncaikat rendesen az előkelő nemességből vették. Annyi azonban bizonyos, hogy szorosan elzárt testületet képeztek s ujoncaikat is, kiknek hosszu éveken keresztül kellett tanulniok, a profán néptől távol tartották. Az ujoncok tanulták a hit és erkölcsre vonatkozó dolgokat, ezenkivül a számtant, csillagászatot, a természet ellesett titkait, a gyógyfüvek ismeretét, a jogot, egy szóval mindazt, ami tudás, akár vallásos, akár profán téren a D.-ák birtokában volt, tanulták pedig gnomikus és jelképes modorban s a tanultakat leirni tilva volt. Sajátszerü irásuk volt, melyet a rómaiak görögnek tartottak; volt időszámításuk, még pedig igen kifejlett. Állítólag annyira haladtak a csillagászatban, hogy az égi testeket nagyító üveggel tudták már vizsgálni. Mindaz, ami erkölcstanukról a klasszikus iróknál fennmaradt, azt bizonyítja, hogy lényegében nemes volt. Az istenek tiszteletét, minden gonoszságtól való tartózkodást és a harci bátorságot istápolta. Hitte a lélek hallhatatlanságát, még pedig lélekvándorlással. Nagyon természetes, hogy a legfőbb lényről való felfogásuk legismeretlenebb előttünk s pedig nemcsak azért, mert ez volt legjobban elrejtve a profánok, tehát az antik irók előtt is, de mert ez lehetett ők maguk előtt is a leghomályosabb. Annyit mégis tudunk, hogy hittek egy, az ember sorsát intéző gondviselésben, amit az is bizonyít, hogy jósok is voltak köztük. Örökkévalónak hitték a lelket, de örökkévalónak az anyagot is. Ha mindennek dacára a D. kultust sokan a legstötétebb babonákkal telinek mondják, mely az emberáldozattól sem volt tiszta, ennek alapja inkább profán tudományuk lényegében keresendő, melyben különösen az orvosi tudományok közt sok babonát találunk. Igy tagadhatatlan, hogy a megölt embernek husát betegségekben hatalmas szernek tartották. Mindent gyógyító szernek tartottak egy Selago nevü növényt, melyről nem tudjuk mi volt tulajdonképen, csodagyógyszerük volt a Verbena és a tölgyfa virága is. Hogy talizmánjuk volt, ebben igen sok más néppel osztoztak, mindössze ama különbséggel, hogy más volt a talizmánjuk, melyet állítólag holdfény mellett, sok kigyóból összegyüjtött kigyónyál- és mirigyekből készítettek s keblükön hordoztak. Hogy a föld természetével több-kevésbbé tisztában voltak, bizonyítja az a felfogásuk, hogy a földet egyszer tüz dulta fel. Isteneiknek szoborban való előállítása nem lehetett előttük teljesen idegen. Különösen Merkur volt kedvelt istenségük. Egyik fontos feladata volt a D.-nak a jóslás. Jósoltak pedig a madarak röptéből és hangjából, állatok beleiből, sőt az emberáldozatok alkalmával az áldozat vonaglásaiból is. Voltak ezenkivül különféle varázsformuláik, melyekkel az istenség akaratát és szándékait kutatták. Az áldozatok bemutatása természetesen kizárólag az ő előjoguk volt. Nem tagadható, hogy az emberáldozat, bár nem egészen erkölcstanukból kifolyólag, helyet foglalt az áldozatok közt, de ez, amennyiben nem orvosi szempontból történt, rendesen nem volt egyéb a gonosztevők kivégeztetésénél, v. néha olyanokat áldoztak fel, kik erre önkényt vállalkoztak. Áldozatok alkalmával a D. papok fehérbe öltöztek s fejüket tölgykoszoruval övezték; mozdulataikkal mindig a nap keletről nyugotra való mozgását követték tehát mindig balkéz felé. A D.-k ily nagy szellemi hatalom birtokában természetesen igen nagy befolyással voltak ugy az állami, mint a magánéletre. Méltóságukat különös ruházatuk által is feltüntették. Élükön egy főpap állott, kinek halála után a rangban legidősebb következett. Ha több volt a jogosult, akkor szavazás döntött, mi néha fegyveres harcokra is adott köztük alkalmat. Az antik irók D.-nőkról is tesznek említést, kik jóslással foglalkoztak. Kétségtelen, hogy a D.-nak már a római kolonizáció előtt is voltak templomaik, de hogy ezek milyenek voltak, arról biztos tudomásunk nincs. Hogy azonban azok az emlékek, melyek ma D. templomok, D. hegyek, D. oltárok, D. kövek (l. o.) neve alatt ismeretesek, velök semmi összeköttetésben sincsenek, annyi bizonyos. Kultuszukban a tölgyfa különös szerepet játszott, az árnyas tölgyfaberkek tehát bizonynyal szentelt helyeik lehettek. Nevüket is sokan a görög δρυς a. m. tölgyfa szótól akarták, éppen ezért származtatni, ez azonban nem több szószármaztatási játéknál. Sokkal valószinübb, hogy az ős britt szó Derwydd, v. Dryod, mely bölcset jelent, van nevükkel összefüggésben.
A Druida intézmény kétségtelenül őseredeti származásu. Azt ma már lehetetlen kimutatni, hogy mely elemek vannak belé keveredve s ezek honnan jutottak belé. Barth szerint a frig-tráciai, névszerint a szamotráciai kulsztuszszal áll összefüggésben, mig mások egyenesen Pythagoras tanait látják bennük, mely Massilia révén jutott volna Galliába, hol az a gallusok fejében sajátos irányban változott át. Ez az átváltozás, vagyis annak teljes virágzásában való kifejlődése alig mehetett a nagyon is mozgalmas történelmü Galliában végre. Sokkal alkalmasabb volt erre Brittannia, ez a lehető legtisztább kelta ország s csakugyan Caesar is azt mondja, hogy a Druidaság innen került be Galliába, hol ő azt már teljes virágjában találta. Éppen Britannia másrészt az az ország is, ahol a D. még a középkorban is fenntartották magukat s a kereszténység tüzzel-vassal üldözött ellenségei voltak, mig Galliában jóllehet Caesar, a hagyományos római politika szerint, felhasználta az ő n agy politikai befolyásukat, hogy az erősebb törzsek közt meghasonlást idézzen elő s igy általuk uralkodjék felettük, de már ő utána a D.-k elvesztették befolyásukat, megszüntek elismert rend lenni, mig végre Claudius császár egyenesen eltiltotta a Druida szertartásokat s ezáltal lesülyesztette azt a közönséges babona szinvonalára. Mint ilyen aztán persze Rómába is utat talált a hanyatló időben, mikor Róma az egész világ babonáinak befogadására alkalmas volt. Ezen a réven aztán bizonyos babonák tovább éltek még akkor is, mikor a D. iskolák közül számosan mint p. burdigalai, narboi, tolosai stb. már rég keresztény iskolák lettek és eljutottak a nyugaton a nép közé, hol egész mai napig tovább élnek. A D.-ról legelőször egy a mágiáról szóló munkában van említés, melyet Aristotelésnek tulajdonítanak, de ez a munka apokrif. Elég hitelességgel irnak róluk Julius Caesar, Ammianus Marcellinus, Plinius, Diodoros, Strabo, Lucanus, Plutarchos, Aelianus, Suetonius, Seneca, Tacitus, Juvenalis stb.
