Ontario
Ontario l. az amerikai nagy tavak legkisebbike. New-York É.-amerikai és és O. kanadai állam közt, 71 m. magasban; legnagyobb hossza 318, legnagyobb szélessége 85 km., közepes mélysége 90 m. Területe 18.750 km2. Partjai szilurképződmények és csakis ÉK-i részükön teszik szakadozottakká a fjordszerü öblei. A szt. Lőrinc kifolyása felé vannak az 1000 szigetek, amelyek a tóból a folyamba való átmenetet jelzik. A Niagarán kivül csak kisebb folyók ömlenek belé. Jég csak partjain képződik; a viharok azonban rajta is erősek. Jelentékenyebb kikötők É-on Kingston, Toronto és Hamilton, D-en Sackets Harbor. Az Oswego-csatorna a Hudsonnal, a Rideau az Ottavával köti össze.
2. O., azelőtt Felső- és Ny.-Kanada (Dominion of Canada) egyik tartománya Quebec, Manitoba és a nagy tavak közt 2.114.321 lak., köztük 358.300 kat., 654.033 metodista, 453.147 presbiteruanus stb. Fővárosa Toronto. Az állam alkotmánya szerint a törvényhozó testület egy kamarából (91 tag) áll; a főkormányzót a királyi helytartó nevezi ki. A sikföld igen termékeny; a zöldég- és gyümölcstermelés gazdagon fizet. A földmívelés termékei a búza, árpa, zab, rozs és burgonya. A Huron- és Erie-tó közt fekvő O.-félszigeten sót, gipszet, foszfátot, vasat, rezet és ezüstöt bányásznak. Jelentékeny a fakereskedés is. Az ipar fejlődőben van. A nyilv. iskolák tanulóinak száma 251.307; a katolikusoknak azonban külön iskoláik vannak.
Története. Giovanni és Sebastiano Caboto már 1497. hat angol hajóval kikötöttek O. (később Kanada) partjain, de ugy az angolok, mint a kevéssel utóbb ott megfordult spanyolok nem sokat törődtek az aranyban nem bővelkedő földdel. 1506. az olasz Verrazani, ki néhány francia hajóval ide vetődött, Nowelle France néven Franciaország nevében birtokba vette O.-t, melynek gyarmatosításását a franciák csak 1608 kezdték meg. Ekkor épült Quebec ( l. o.), az új francia alkirályság fővárosa. Richelieu kezdeményezésére 1628. egy kereskedőtársaság ment O.-ba, mely 1664 óta a francia nyugat-indiai gyarmatok kormányzósága alatt állt, mig 1674. Colbert külön kormányzóságot adott ki (Conseil souverain), mely egy kormányzóból, egy apostoli vikáriusból és négy főnemes tanácsosból állt. Ismételt viszálykodások után az angolokkal, akik már 1629. és 1711. meg akarták hódítani O.-t, végre 1754. kitört a háboru, mely Wolfe quebeci győzelme (1759 szept. 13.) után párisi békében (1763) akkép ért véget, hogy O. egészen brit kézre került. Az angol uralom eleinte ingadozott és gyülöletes volt, mert a tulsúlyban levő katolikus franciákat nemcsak a közhivatalokból zárta ki, hanem egyébként is elnyomta; de az 1774-iki Quebec-Act, továbbá a Habeas-Corpus-Bill kiterjesztése O.-ra, meg a nehéz adók visszavonásra annyira kibékítette a katolikus franciákat, hogy még az Egyesült-Államok forradalmához sem csatlakoztak, s a többszöri izgatás és felszólítás dacára is (1775) hűek maradtak Angliához..
Az 1791-iki alkotmány O.-t két részre, Alsó- és Felső-Kanadá-ra osztotta, még pedig oly etnikai határvonallal, hogy Alsó-Kanadában csak nem kizárólag francia, a Felsőben pedig angol gyarmatosok laktak. A tartományok mindegyike külön kormányzóságot és két házból álló törvényhozó testületet (Council and Assembly) kapott, de a közigazgatás és az államháztartás hanyag és lelkiismeretlen volt, a franciákat pedig az angolok előnyére ismét elnyomni és mellőzni kezdték. Lassankint, különösen Alsó-Kanadában, erős és hacias ellenzék fejlett ki, mely végre Tapineau vezérelete alatt az adót megtagadta (1836) s mikor sérelmeiket az angol parlament nem orvosolta, 1837. nyiltan fellázadt. A «szabadág fiai», mint a zendülők magukat hivták, az angol csapatokat, s az ezekkel tartó «loyalistálkat» több izben (St. Denis és St. Charles mellet) megverték, de midőn kislelkü vezéreik (Brown, Nelson és O'Callaghan) ennek dacára is föladták az ügyet s az Unióba szöktek, a vezér nélkül maradt fölkelők véres vereséget szenvedtek St. Eustache és Grand-Brulé mellett; hasonló sors érte a felsőkanadai lázadókat is, kiknek vezéreit (Mackenzie és van Egmont) Mac Nab angol ezredes verte le. 1838 eelején a lázadás el volt nyomva, bár a teles nyugalom még sokáig nem állott helyre, mert az Egyesült Álllamok titokban folyton szították az elégületlenséget, kapzsiságból ama politikai és közgazdasági előnyökért, melyek Kanada elfoglalásásával az Unióra háramolhatnának. Közben azonban Durham gróf, ki 1839-ig volt Kanada kormányzója, Londonban föltárta a tartomány helyzetét és békés politikát, a gyarmatositás kiterjesztését javasolta a megtorlás rendszere helyett.. Ennek eredménye lett, hogy Anglia a kivándorlás menetét Kanadába terelte, nagy vasutakat épitett (Quebec-Montreal-Toronto) s minden lehetőt megtett, hogy az ország anyagi jólétét emelje, s igy a szeparatisztikus törekvéseknek elejét vegye. 1856. az alkotmány is önállóbb és függetlenebb lett az anyaországtól; a már előbb egy kormányozásággá egyesített tartomány törvényhozó testületének tagjait többé nem Anglia nevezte ki, hanem a lakosság választotta, 1858. pedig a királynő, a lakosság kérelmére, az erre nagyon is alkalmas központi fekvésü Ottava várost állandó székvárossá tette. Végre 1867., hogy az egykor fönnállott Alsó- és Felső-Kanada emlékét egészen háttérbe szorítsa, O. tartományt szövetségbe kapcsolta Nova Scotia és Új-Braunschweig tartományokkal, Dominion of Canada kollektiv címen; ehhez a szövetséghez később a többi brit észak-amerikai gyarmatok is csatlakoztak.
1870. Manitoha terület, melyet a Dominion a Hudson-öböl társaságtól 300.000 font sterlingért vett meg, nem akarta az angol fönhatóságot elismeri és föllázadt; a féniek arra akarták ezt fölhasználni, hogy Manitobát az Unióba olvaszszák, de betöréseik siralmas véget értek. 1871. az u.n. San-Juan-kérdés okozott izgatottságot az Unió és a Dominion közt, de a különben is csekély fontosságu határvillongás kérdését a német császár itélete alá bocsátották, ki 1872. az Unió javára döntött. Még egy polgárháború fenyegette a Dominiont 1885., mikor az O.-ban és Manitobában felzendült francia-indus meszticeknek a kanadai feranciák pártjuknak fogták, de midőn Middleton tábornok gyorsan leverte a lázadókat s vezérüket, Rielt fölakasztatta, a mozgalom is lecsillapult. Ezután csak a belpolitikai küzedelmek és az Unióval való viszony rendezése tölti be a Dominion történetét. A Mac Kinley-bill nehéz csapást mért Dominion kereskedelmi és közgazdasági érdekeire, s az ellenzék azt kivánta, hogy ennek megszüntetésére lépjenek kölcsönösségi szerződésre az Unióval, mely a korlátlan forgalmat és érintkezést biztositsa; ezzel szemben a kormány a kölcsönösségi szerződést csak bizonyos korlátok közt óhajtotta, amiért is megkötése elmarat. 1891. a Mercier-minisztériumot a közvagyon elsikkasztása miatt vád alá helyezték, de az esküdtszék a vádlottakat fölmentette; 1892. a kanadai parlament föliratban kérte Angliát, hogy a Belgiummal és Németországgal kötött kereskedelmi szerződés egyes pontjait a Dominion előnyére változtassa meg: de az angol kormány e föliratot hidegen visszautasította, ami nagy elkeseredést okozott a Dominionban.
3. O., county New-York É.-amerikai államban, 1570 km2 területtel, 52.000 lak., Canandaigua székhelylyel.
