Vívás,
Vívás, a szúró- és vágófegyvereknek párviadalokban való célszerü használása; rendszerint szúró-, vágó- és szurony-V.. Az első a legrégibb, mig az utóbbit csak 1825 óta emelte Selmnitz szász kapitány művészetté. A kardlap felosztása szerint van elsőd, másodlagos, harmadlagos és negyedleges vágás és szúrás (prime, secunde, terc és quart). A vívók egymástóli távolságát menzurának mondják s az előre mozdulást vágás v. szúrás céljából kitörésnek. A római armaturae doctores nem voltak vívómesterek a szó mai értelmében, csak az akkori harcmódnak általános szabályait tanították. A római uralom megszüntével a fegyverviselési jog idővel a lovagokra átszállt. Ezek vértezetten harcméneiken ülve, lándsával, paizssal s karddal egymással meghatározott szabályokat követve élet-halálra harcoltak. Elegendő ok arra, hogy mindegyike a fegyverforgatásban magát kellően oktassa. Olaszországban legelőször foglalkoznak tudományosan a V.-sal (v. ö. Arte dell' armi di Achille Marozzo, Bolognese. In Venetia appressio Antonio Pinargenti 1568). Nem sokára megjelentek a Guido Antonio, Modeneuse Jakab és Lucano Bolognese V.-ról szóló könyvei (v. ö. Gründliche Beschreibung der freien ritterlichen und adelichen Kunst des Fechtens, von Joach. Meyer, Strassburg 1570-1600-1660). Később következnek a franciák, spanyolok művei: L'académie de l'homme d'épée, par M. Girard 1740 (v. ö. Gründliche u. vollständige Unterweisung in der Fechtkunst auf Stoss u. Hieb aus ihren innersten Geheimnissen wissenschaftlich erläutert, mit Kupfern, Jena 1798). A németek inkább a vágási, a franciák és olaszok pedig a döfési V.-t kultiválták. A fleuret és szuronynyal való V.-t mostanság leginkább az osztrák-magyar és a német hadseregben gyakorolják. A rapieret inkább a polgári vívóiskolákban használják.
