ám
ám – ‘bizony’; ‘de, ámde’; ‹felszólító módú ige mellett› ‘legyen hát’: ám jöjjön, ha akar.
Elhomályosult összetétel, melynek első eleme az az magánhangzós töve (a) mint távolra mutató névmás, az m pedig egy kiemelő szerepű névmás, amely az íme módosítószóban is szerepel. Legelőször rámutató jellege volt (lásd am-), s ebből nyert ‘bizony’ jelentést: jövök ám (‘íme jövök ⇨ jövök bizony’). Megengedő értelme másodlagos; mivel gyakran szerepelt ám jöjjön, de (nem örülök neki) -féle szerkezetekben, ebből kifejlődött ellentétes kötőszói funkciója is, főleg az ámde összetételben: Tán csodállak, ámde nem szeretlek (Petőfi). Lásd még em-.
