Adrian Leverkühn
Adrian Leverkühn [léverkűn] – német zeneszerző, Thomas Mann Doktor Faustus c. regényének központi alakja. Jómódú délszászországi gazdálkodó fiaként korán jelét adta sokirányú, egyebek között zenei érdeklődésének, de az utóbbi téren sose végzett rendszeres tanulmányokat. Különös és szabálytalan géniuszát az erre legalkalmasabb ember, az éppoly szabálytalan zenepedagógus-zseni, Wendell Kretzschmar gondozta, akivel az ifjú a Kaisersaschernben töltött gimnáziumi évek alatt kötött ismeretséget. Ezután a hallei teológiai főiskolára iratkozott be, ahol különösen két tanára, Kumpf és Schleppfuss ellentmondásos hatása érintette meg. Két év után Kretzschmar rábeszélésére ~ Lipcsében bölcsészeti tanulmányokat kezdett, s folytatta furcsa, intenzív és főleg spekulatív elmélyedését a zene világában. Még a városba érkezésekor az idegenvezető rossz tréfája folytán egy bordélyba tévedt, és ott felfigyelt az egyik prostituáltra. A lányt, akit magában Esmeraldának nevezett el, egy év múlva felkutatta, és bár az figyelmeztette őt vérbajára, ~ eltökélten vállalta a fertőzés veszélyét. Betegsége első tünetei után több orvosnál is próbálkozott, de fatális véletlenek közbejötte miatt végleg letett a baj kezeltetéséről. Münchenben töltött évek után, miközben már első nagy művén, a Felsült szerelmesek nyomán készülő operáján dolgozott, barátjával, Rüdiger Schildknappal itáliai vándorlásra indult. Itt, az ódon Palestrina városkában egy éjszaka esett meg nagy „találkozása és szerződése” a Sátánnal, a víziók sorozata, amikor tudatosodott benne, hogy a spirochéták sajátos működése folytán a kór a fantasztikusan felfokozott luciditás és művészi alkotóerő huszonnégy esztendejével ajándékozza meg (bár ezt a periódust is mély s gyötrelmes depressziók intervallumai szakítják meg), ám ezért ember voltának érzelmi feléről le kell mondania, és ezt az időt végül a paralízis, az élő-halottság pokla fogja követni. Nem sokkal utóbb ~ a Münchenhez közeli Pfeifferingben, Schweigestillék tanyáján bérelt kényelmes lakrészt, s haláláig itt élt igen visszavonultan. Bár sorra alkotta az opera után az általa feltalált új atonális rendszerben a zenekari műveket, dalokat és az Apokalipszis szövegére szerzett nagyszabású és megdöbbentő hatású korális szimfóniát, ezek előadásain sem volt hajlandó személyesen részt venni. Csak egy esetben tett kivételt; Rudi Schwertfeger hegedűművész annyira bizalmába férkőzött, hogy ~ hegedűversenyt írt a számára, neki ajánlotta, s még annak bemutatójára is elkísérte Zürichbe. Itt ismerkedett meg a szép svájci grafikusnővel, Marie Godeau-val, s utóbb rávette Rudit, hogy kérje feleségül a lányt az ő számára. Lehet, hogy a végletesen emberkerülő hajlamú ~nek nem is állt komoly szándékában nősülni, csak a friss barátjával kialakult homoerotikus kapcsolattól akart szabadulni ilymódon; a lánykérést mindenesetre elutasítás fogadta, és a váratlan fejlemények megpecsételték Rudi sorsát. A „Sátán” kudarcra ítélte az idősödő Adrian utolsó kisérletét is, hogy valami emberi kapcsolatot alakítson ki (lásd Ekhó). Utolsó és legkétségbeesettebb művében, a Doktor Faustus panaszolkodása c. monumentális kantátában a művész az újkori zene teljes eszme- és eszköztárát rekapitulálta, szétzúzta és új, démoni hangzásvilággá formálta át. Végül ~ összehívta barátait, élete tanúit, és egzaltált, lázas vallomásban tárta eléjük élete kárhozatos titkait, majd a lidérces szeánsz végén szelíd tébolyba zuhant. Ebben az állapotban élte le élete hátralévő hat esztendejét anyja odaadó gondozásában. – Az író és talán az egész modern irodalom legkomplexebb regényalakja ~. Karakterének négy rétege különböztethető meg világosan. Az első, felszíni (de nem felszínes) réteg: a zsenialitással megvert modern művész, aki a humanista művészet századvégi nagy válságán, a dekadencián a nihil felől, az emberiből magát kirekesztve és steril spekuláció útján igyekszik felülkerekedni. Másodiknak kínálja magát a regény címével is jelzett allúzió: ~ a német renenszánsz tudós-mágus, a legendássá vált Faust mintáját valósítja meg életével. Előbb teológiát tanul, majd „szerződik az ördöggel”, s a XVI. századi népkönyvhöz (nem Goethe drámájához!) híven „pokolra szállása” előtt feltárja lelkét barátai előtt. A Faust-analógia révén, amelyet az ónémet nyelv sűrűn használt fordulataival is nyomatékoz, Mann a német nép és szellem e századi tragédiáját szimbolizálta hősében: előbb kacérkodás az irracionálissal, az erkölcsi relatívizmussal, majd a felemás diadalt követő bukás a semmi sötétjébe (a regényt 1943–45 között írta!). Harmadjára feltűnő, milyen pontos egyezések mutatkoznak ~ és Nietzsche életének lefolyása között. A nagy német filozófus, a modern német gondolkodás máig vitatott szerepű, de vitathatatlanul legjelentősebb alakítója ugyancsak tanult teológiát, behatóan foglalkozott zenével, meghökkentően azonos körülmények közt szerezte szifiliszét, szintén egy barátját bízta meg leánykéréssel, s paralitikus demenciában végezte. Még az is kimutatható, hogy ~ életének minden fontosabb eseménye pontosan negyven évnyi eltolódással követi a megfelelő történéseket Nietzsche életében. Maga Thomas Mann is több esetben nevezte művét álarcos Nietzsche-regénynek. Végül, negyedikként a balsorsú művész, legalábbis részben, szerzői önportrénak is tekinthető. Nemcsak azért, mert a szerző legkedvesebb regényhősének nyilvánította Adriant; ennél sokkal pontosabb allúziókat is helyezett el a regényben. Mielőtt ifjúkorában Mann Itáliába (s épp Palestrinába!) ment volna, anyja és nővére müncheni lakásában töltött két évet, ugyanabban az utcában, mint Adrian a Rodde családnál, márpedig Rodde asszony és lányai sorsa javarészt aprólékos hűséggel követi a szerző anyjának és nővéreinek életútját. Mivel ~ története gyermekkori barátjának, a józan racionalista Serenus Zeitblom tudós-tanárnak a fiktív emlékirataiból bontakozik ki, kétségtelen, hogy saját művészi énjét az író mintegy megosztotta az elbeszélő és a hős között. Leverkühnben testesítette meg végletes fokon és szélsőséges formában azt az irracionális vagy épp démoni elemet, amely sosem hiányozhat teljesen az igazán nagy művészetből; amely ott rejtőzött őbenne is, ám énjének higgadt s roppant tudatos Zeitblom-felével úrrá lett rajta, és az alkotás magára kényszerített fegyelme által egy hatalmas életmű hajtóerejévé zabolázta. (A két antitétikus elv Mann korai novellájának hősét, Gustav Aschenbachot még végzetes konfliktusba sodorta).
