Bouvard
Bouvard [buvar] – párizsi kishivatalnok, teljes nevén François-Denys-Bartholomée B., Flaubert Bouvard és Pécuchet c. regényének egyik címszereplője. Fiatalon nősült, s felesége korán otthagyta; attól fogva magányosan éldegélt mint másoló egy textilnagykereskedelmi cég irodájában. Negyvenhét éves korában egy nyári vasárnapon találkozott Pécuchet-vel, a vele egykorú agglegénnyel, aki ugyancsak kishivatalnok volt. Gyors és lelkes barátság szövődött köztük, mivel rokonnak bizonyult minden gondolatuk, főképp az elvágyódásuk kisszerű életük korlátai közül. ~ ekkor váratlanul komoly vagyont örökölt természetes apjától, s hosszas keresgélés után kis birtokot vásárolt a normandiai Chavignolles városka határában. Pécuchet-vel mindenét megosztotta, a két barát nagy egyetértésben látott neki a gazdálkodásnak. Tömérdek szakkönyvet búvároltak végig, új fajokat s forradalmian új termesztési szisztémákat igyekeztek meghonosítani, fittyet hányva a tapasztalt helybeliek intelmeinek. Néhány év alatt sikerült a tönk szélére jutniuk; ekkor a birtokot bérlő kezére adták. ~ egy betegsége az orvostudományra terelte figyelmüket; szakkönyveket hozattak, a legkülönfélébb kúrákkal, diétákkal gyötörték magukat és cselédeiket, sőt hamarosan gyógyítgatni kezdtek a környékbeli parasztok körében is. Ez kiélezte viszonyukat Vaucorbeil-jel, a helyi orvossal, s mivel kezdeti sikerek után több páciensük állapota súlyosbodott, jobbnak látták visszavonulni. Ekkor a geológiára vetették magukat, veszélyes és komikus kalandok közepette szereztek meg értékesnek vélt kőzetmintákat, majd erre ráunva a történelmi és régészeti tanulmányokba mélyedtek, és házuk minden zugát telezsúfolták szenzációs „leleteikkel”. Később az irodalom jött sorra, mindent összeolvastak, majd drámai tirádákat írtak és adtak elő meghökkent vendégeiknek. Az 1848-as forradalom a közéleti érdeklődést szította fel bennük, lelkes republikánussá és tüzes hazafivá vedlettek, s eszméiket akkor is bőszen hangoztatták, amikor már a politika nagy fordulatot vett. Közben ~ majdnem feleségül vette Bordinnét, a csinos özvegyasszonyt, de zsugoriságában végül eljátszotta a lehetőséget; barátja 52 éves fővel a kis cselédlány jóvoltából szabadult meg szüzességétől, és kiadós kankót kapott cserébe. Letettek hát a szépnemmel kapcsolatos ábrándjaikról, s előbb a spiritizmushoz menekültek, majd elmerültek a filozófiában. El is jutottak az egyetemes szkepszisig; ekkor a vallási mániába billentek át, nagy örömére Jeufroy plébánosnak, hogy aztán hamarosan vad ateista kirohanásaikkal rémisztgessék a derék papot. Magukhoz fogadták egy gyilkosságért elítélt fegyenc árván maradt két gyerekét, Victort és Victorine-t, s a félvad testvéreken három évig kísérleteztek a pedagógia legkülönfélébb, egymást kölcsönösen kizáró elméleteivel és módszereivel. Az eredmény persze katasztrofális volt, a fiúból tolvaj lett és a lányból lotyó; a két hóbortos barát pedig már annyira maga ellen hangolt mindenkit a környéken, hogy bíróság elé kerültek merész kijelentéseik miatt, s neveltjeiket elvették tőlük. ~ és Pécuchet ekkor írópultot s írószerszámokat szerzett be, és jószántukból visszatértek az aktamásolás csendes örömeihez. – A félművelt kispolgár pöffeszkedő ostobaságát Flaubert már Homais patikus alakjában nevetségessé tette; élete végén ezt a típust mintegy megkettőzte és dimenzióiban is kiterjesztette ~ és Pécuchet figurája révén. Ez a két ember nem a szó köznapi értelmében ostoba. Tudásvágyuk telhetetlen, iszonyú tömegű ismeretet gyömöszölnek a fejükbe, s ezeket nem csak szajkózzák, hanem állandó vitáik során elég ügyesen érvelni is tudnak velük. Arra viszont képtelenek, hogy a tudott dolgokat megemésszék és elrendezzék magukban, hogy felmérjék alkalmazhatóságukat, a tudás és a realitás helyes viszonyát. Éppoly kevéssé képesek arra, hogy tudásukat bárkivel megosszák: hetvenkednek, mindenkit lenéznek, állandóan vitát provokálnak, az ellenvéleményt gondolkodás nélkül lehurrogják, jóllehet nemrég talán maguk is egyetértettek vele. Ez az agresszív tudálékosság egyre jobban kirekeszti őket az emberek, környezetük tagjai közül, akik az író ábrázolása szerint valóban ostobák, de legalább nem képzelik tudósnak magukat. Az író egyébként nem csak egy embertípust szatirizált regényében, hanem a század bálványából, a megváltónak hitt és hirdetett tudományból való kiábrándulásának is hangot adott hősein keresztül.
