Sámson
Sámson1 – ('nap fia') nagy erejű zsidó hős, a bírák egyike, szám szerint a tizenkettedik a Bibliában (Bír). Angyal adta hírül addig magtalan anyjának, majd apjának, az istenfélő Manoának, hogy fiuk születik, s hogy Istennek szentelt ember lesz, aki nem ihat bort s nem vágathatja le a haját. ~ hatalmas erejű férfivá serdült, aki puszta kézzel ölt oroszlánt. Először egy timnai filiszteus lányt vett feleségül, de annak rokonaira megharagudva elhagyta a lányt, s attól fogva engesztelhetetlen ellensége lett ennek a zsidókat sanyargató és elnyomó népnek. Nagy erejével sokakat megölt közülük (egy ízben ezret ütött agyon egy szamár állkapcsával), ezért a filiszteusok főbbjei rábírták kedvesét, az ugyancsak közülük való Delilát, hogy csalja ki a hősből, mi a titka roppant erejének. Megtudva, hogy a titok nyíratlan hajában rejlik, Delila álmában megnyírta a hőst, így ellenségei lebírhatták; megvakították, és Gázában malmot hajtattak vele. A fogságban újra nőtt ~ haja, s amikor egy ünnepen rabtartói Dágon templomába vitték, hogy szórakoztassa őket nyomorúságának látványával, ő visszatért ereje által ellenségeire és önmagára döntötte az épületet. – ~ történetében és alakjában is sok a vándormotívum. Születését égi lény adja hírül, mint Sámuel, Keresztelő János és Jézus esetében, nagy erejével és tetteivel hasonlít Gilgameshez és Héraklészhez; neve alapján pedig (samas héberül 'nap') valamely kánaáni napistenség jellegzetességeit hordozza (a hajából font hét varkocs úgy veszi körül a fejét, mint a nap sugarai). Bár az Írás a bírák közé sorolja, s még bíráskodásának időtartamát is megjelöli húsz esztendőben, ~ aligha a népszabadítók, a Gedeonok és Jefték fajtájából való. Inkább gerillaakciókkal zaklatta az ellenséges népet (amelynek lányaival egyébként nagyon is szoros kapcsolatokat ápolt), s tetteiben korántsem a Jahve iránti buzgalom, sokkal inkább az érzékiség és az egyéni sértődöttség irányította. – A XVI–XVII. századi európai irodalom a ~ról szóló művekben főleg Delila s általában a nő kárhozatos szerepét hangsúlyozta, míg a zsidó–filiszteus szembenállás a szerzők vallási pártállásától függően hol a protestáns–katolikus viszály valamelyik nézetét allegorizálja, hol általában a keresztények és a törökök ellentétének analogonja. Milton A küzdő Sámson c. kései, antikizáló drámája utolsó óráiban mutatja a hőst, a női árulás okozta nyomorúságban, vakon és bilincsekben, amint utolsó hőstettére készül: megrendítő önportréja az öregkorára megvakult és a politikai küzdelmekből kiszorított költőnek, aki régi sebként hordta magában első felesége időleges „árulásának” emlékét. Németh László Sámson c. drámája árnyaltabban boncolja mind ~ és Delila konfliktusát, mind pedig a zsidók és filiszteusok ellentétének politikai nézőpontjait.
