Spinell
Spinell – teljes nevén Detlev Spinell, német író Thomas Mann Tristan c. novellájában. A magaslati Einfried szanatórium lakója volt, bár különösebb kezelésre nem szorult; írói hírneve egyetlen megjelent regényén alapult, ő maga a betegtársaktól különvonultan „munkájába” temetkezett. Csak Klöterjahnné érkezése zökkentette ki különcködő magányából; a súlyosan tüdőbeteg, szelíd szépségű fiatalasszonynak kitartó hódolója lett. Annál jobban irritálta őt vaskos, kihívó egészségével és életerejével a férj, Klöterjahn, aki feleségét a szanatóriumba elkísérte s néhány napig vele maradt. Az egyre meghittebb beszélgetések során ~ megtudta, hogy az asszony leány korában jól zongorázott, de betegsége miatt az orvosok szigorúan eltiltották a zene izgalmaitól; ennek ellenére egy alkalommal rávette, hogy játssza el neki a Trisztán és Izolda zongorakivonatát. Ezzel mintegy szimbolikusan elhódította az asszonyt a férjétől; ennek tudatában fölényes, sértően lekezelő levelet juttatott el Klöterjahnhoz, akit felesége súlyosbodó állapota miatt sürgősen a szanatóriumba hívattak. A férfi érthető felháborodással vonta felelősségre ~t a zavaros és otromba írásért, s épp kínos igazságait vagdosta a fejéhez, amikor hírül hozták, hogy felesége vért hányt és halálán van. Ő elrohant, ~ pedig ottmaradt, de sem a megszégyenülés, sem áldozatának halála nem rendítette meg igazán. – Az élet és művészet antagonizmusa, az utóbbinak vonzódása a dekadenshez és a halálhoz az írót sok fiatalkori művében foglalkoztatta; e problémát járta körbe egyebek közt Tonio Kröger, Hanno és Gustav von Aschenbach alakjában. ~ is ennek az antagonizmusnak az erőterében áll, de az előbbi hőseitől eltérőleg őt Mann ironikus, sőt elidegenítő eszközökkel ábrázolja. Már megjelenésében is vannak nevetséges vagy épp visszatetsző elemek, egyik rosszmájú betegtársa „penészes csecsemőnek” nevezi el a háta mögött. Hiú, affektált, öntetszelgő, az élet közönségességét megvetve magasabb rendű lénynek képzeli magát, holott valójában, ahogy a dühös Klöterjahn joggal vágja a szemébe, gyáva és férfiatlan, lelki nyomorék, azaz alkatilag képtelen a valódi életre. Az író ítélete még súlyosabb: ~ embertelen is, hiúsága kielégítésére aggálytalanul hajszolja végzetes felindulásba az asszonyt, s áldozatának halála a számára múló bosszúság csupán. Végső soron azonban ~ nem művész, csak azzal ámítja magát és a világot, valódi tehetségére nézve az írói közlés alapos kétségeket éreztet.
