Magyar agyagipar
Magyar agyagipar (l. a három képmellékletet, melyből kettő szines).
)
MAGYAR AGYAGIPARI TÁRGYAK.
)
)
A MÁRIAFALVAI TEMPLOM FŐOLTÁRA.
Tervezte Steindl Imre műépítész majolikából készitette a Zsolnai-gyár pécsett.
Hogy hazánk földjén már az őslakók is agyagiparral foglalkoztak, azt bizonyítják a földben található régi őskori edények, de ezek a többi európai leletekkel azonosak és semmi jellemző elbírálást nem mutatnak. (L. Agyagedények.) A római uralom idejéről hazánkban is számos nyom maradt meg és ezek a római edények tanuskodnak az akkori agyagipar fejlettségéről, s habár a római uralmat követő századokban hazánk földjén ez az ipar megint hanyatlott, mégis felismerhetjük még manapig népiparunk készítményeiben a római ízlés befolyását. A római uralmat követő korszak agyagiparáról semmiféle adatunk sincs. Ezt megmagyarázhatjuk azzal, hogy a népvándorlások idejében hazánkon átvonuló nomád népek a törékeny agyagedényt nem igen használták; az akkori időben készített edények pedig oly durvák és egyszerüek lehetnek, hogy minden jellemző vonást nélkülözvén, nem különböztethetjük meg egymástól a több századon át talán különböző népek által készített edények megmaradt cserepeit. De a honfoglalást követő századokból se maradtak reánk a régi M. nyomai. Egész Mátyás király koráig az úri nép az arany- és ezüstserleget használta és csakis a pórnép számára készülhetett a durva, disztelen fazekasáru. Ezeket a durva, egyszerü edényeket valószínűleg a nép maga készítette és a fazekasság mint népipar hazánkban mai napig is fennmaradt. Ezen népiparról már Korabinszky (Geographisch-historisches u. Produkten-Lexikon von Ungarn, Pozsony 1786) tesz említést, ki számos községet felsorol, melyeknek lakosai agyagiparral foglalkoznak és a felsorolt községek nagyobb részében a fazekasság manap is népipar. Ilyen községek p. Süvette, Susa, Susány, Zsaluzsány, Pongyelok, Perlász (Gömör), Trsztena (Árva), Modor (Pozsony), Csáva (Sopron) Tata (Komárom), Csákvár (Fejér), Mező-Túr (Jász-Nagykun-Szolnok), Deés (Szolnok-Doboka), Maros-Vásárhely (Maros-Torda), Barca-Újfalu (Brassó) stb. Ezekben a községekben a mesterség századokon keresztül apáról-fiura szállt és ez magyarázhatja meg, hogy csaknem minden vidéknek, sőt minden községnek vannak sajátságos, alakuk és diszítményük által jellemző készítményei. Ilyképen p. könnyen megkülönböztethetjük a mező-túri korsót, sárga engobera festett virágdíszével 13. ábra) a gömörvmegyei süvettel korsótól (12 ábra), mely barna engobelbal van leöntve; virágjai pedig rezerválva vannak s levelei utólagosan kivágva és festve. Ezek alakja pedig lényegesen eltér p. az ungvárvidéki (18. ábra, parasztkorsó alakjára készített Zsolnay-féle diszfaience) és az erdélyi korsóktól (5., 6. és 7. ábra). Legtöbb változatosságot mutatnak az erdélyi fazekasáruk, hol a népipar még leginkább megtartotta eredetiségét. Leggyakoribb a fehér, engobeos edény, kék, doboruan festett díszszel (5. és 6. ábra), melyet különösen Tordán készítenek. A székely bokályt karcsu alakja teszi felismerhetővé és fehér alapjára virágok és gyakran madarak is vannak festve. (7. ábra). Erdély több községeiben, p. Barca-Újfaluban készülnek edények, melyeknek technikája a svájci majolikához hasononlít, a fehér alapra fesztett virágdísz körvonal az engobeba vannak bekarcolva (9 ábra). Igen eredeti különlegessége az erdélyi népiparnak a kék sgrafitos edények is (8. ábra). Ezek az edények egymásután fehér és kék engobebal vannak leöntve; a rajz pedig a kék rétegbe ugy van bekarcolva, hogy az alatta levő fehér engobe a körvonalakban felszinre kerül. Nagyon elterjedt edény az ugynevezett mohácsi v. sgrafitos edény is, melyet Mohács vidékén, de alföldünknek több községeiben is készítenek. (L. Grafitos edény.) Hazai népiparunk hanyatlik; mióta a köznép is alkalmazza az olcsóvá lett üveget, kőedényt és porcellánt és a tartósabb zománcos vasedényt. Elszegényedő népiparosaink már csak a durvább főzőedényt készítik és így technikai képzettségük és ízlésük is elvész.
A fazekasság, valószínűleg csak a XV. sz-ban, a fejlődő városokban önálló iparrá vált és a XVI. sz. dokmányaiban már nyomát találjuk annak, hogy a céhbeli fazekasok tiltakoznak az ellen, hogy a nem céhbeli népiparosok a vásárokat látogathassák. A városi fazekasok leginkább bevándorolt iparosok, kik vándorlásaik alatt a külföldi iparral is megismerkedtek, leginkább terjesztették a német ízlést is és készítményeik nélkülözik a speciális népies jelleget. A XV. sz. végén és a XVI. szl.-ban Olaszországból kiindulva, Franciaországban és Némnetországban is műiparrá fejlődött az agyagművesség. A festett majolika ez időben a magasabb körökben használatba jött és kiszorította a nemes fémekből készített asztali edényeket is. Az új fehér önmázas faiencárut hazánkban a XVII. sz.-ban már készítették és alkalmazása általánossá vált. A fazekas céhekből pedig sok helyen kiváltak a durva faiencet készítő fehéredényesek v. korsósok s külön céhet is képeztek. A durva faience készítését leginkább a Nyitra vármegyében letelepedett habánok honosították meg és a felvidéken előfordjló, gyakran felirásokkal és évszámmal ellátott edényeket és korsókat leginkább habán mesterek készítettek (10. és 11. ábra). A habánok egy része Erdélybe (Alvincre) is került, hol valószínűleg ők ismertették az új technikát. Mária Terézia uralma alatt a szomszédos lakossággal összeolvadván, nagyobb vidéken is terjesztették mesterségüket. A mult század közepén keletkeztek a magyar faiencegyárak, melyek közül a legkiválóbb a holicsi gyár volt. (L. Holicsi majolika.) A holicsi gyár az akkoriban divatozó francia, leginkább a roueni és a strasburgi gyárak modorában dolgozott (1., 2., 3. és 4. ábra). Kiválóbb faiencegyárunk még a tatai gyár volt, melyet a mult században Schlögel János György alapított. A tatai gyárat Korabinszky már 1786. felemlíti. A gyár későbben Pasteiner Józsefre szállt át örökségképen. Pasteinertől megvette a gyárat Fischer M. és későbben Károly fiára szállt, kitől a Hardtmuth cég vette meg és kályhagyárrá alakította át. A tatai faience nagyon hasonlít a holicsi gyártmányokhoz; gyárjegye T. Korabinszky szerint Gácson (Nógrád), Giráton (Sáros), Kis-Béren (Komárom) és Pongyelókon (Gömör) is voltak faiencegyárak, de ezekről megbízható adataink nincsenek. Ezeken a gyárakon kívül sok műhelyben is készítettek jobb minőségű faienceárut. Így p. Modorban, Brassóban igen kiterjedt faienceipar volt. Igen sikerült edényeket készített még századunk elején Putz József Stomfán, melyek az egymásba fonott S T betün felismerhetők. Már a mult század végén a jobb módu osztályok az angol kőedényt és az olcsóbbá vált porcellánt használták, faiencegyáraink pedig hanyatlottak és v. megszüntek, v. kőedénygyártásra tértek át. Századunkban még csak a kisiparosok készítettek közönséges faienceárut, de ez az ipar az ötvenes években ugyszólván teljesen megszünt. Kőedénygáyraink a mult század végén és századunk elején keletkeztek. A holicsi gyár már 1784. kezdte meg a kőedénygyártást. Ugyancsak a mult század végén és századunk elején Kassán két gyár volt; az egyiket Wirkner dr. és Mohl, a másodikat Piwerotti birta. A körmöcbányai gyárat 1880. Wacholt N. gyógyszerész és Karl Henrik vésnök alapították. A gyárnak azóta több birtokosa volt, míg végre a Kossuch János cég vette meg és ma is birja. A század elején állított fel Ziegler G. Nagymartonban kőedénygyárat, mely az ötvenes években megszünt. Kiválóbb gyár a telkibányai, melyet 1820. Bretzenheim herceg regéci uradalmán mint porcellángyárat alapította. A gyárat későbben bérlőknek adta át, kik a porcellángyártással nem boldogulván, csak kőedényt gyártottak. Jelenleg Fiedler Gyula birja. Csak az ötvenes években keletkezett a szomszédos hollóházai kőedénygyár. A pápai gyárat 1802. Schneller és Postbischel alapították, kiknek későbben Winter Mátyás is társa lett. Egymásután több birtokosa volt, míg 1839. Mayer J. György vette meg, ki 1866-ig birta, mikor a gyártást Pápán beszüntették. A városlődi gyárat pedig Zichy Dezső, néhai veszprémi püspök alapította, ki 1847-től 1852-ig birta és ez időben porcellánt készíttetett, mely gyári jegyül grófi címerben Z.D. betűket mutat. Más adatok szerint Mayer J. Györgymár 1845. alapította volna e gyárat, kitől Zichy vette meg. Utána Magyari birta a gyárat, ki kőedényt készített, kitől 1866. ifj. Mayer György szerezte vissza, mikor Pápán a kőedénygyártást beszüntették és Városlődön folytatták. Örökösei ma is birják. Az ötvenes években Mildner Ferencnek Miskolcon is volt kőedénygyára, de ez megszünt, a mostani miskolci kőedénygyárat csak újabban Koós Miksa alapította. Ezeken kivül vannak még kisebb kőedénygyárak Murányon, Rozsnyón, Apátfalván és Görgény-Szt.-Imrén. Az utóbbit Bornemisza alapította és jelenleg a kincstár birja. Iglón 1832-69-ig is létezett kőedénygyár; az erdélyi részekben pedig Batiz községben, Parajdon és Brassóban voltak gyárak, de ezekről csak kevés adatunk van. A brassói gyárat Piwerotti, valószínűleg a kassai gyárosnak valamely iutódja alapította, utána Simon J. és későbben Thiess K. birták, míg végre megszűnt. A herendi porcellángyárat 1838. Stingel J. alapította, kinek Fischer Móric lett társa. Stingel későbben kivált a cégből és Fischer folytatta a gyártást, ki finom porcellánáruival a herendi gyárnak külföldön is hírnevet szerzett. Halála után örökösei már nem voltak képesek a gyárat magas színvonalán fentartani. A hanyatló gyárat részvénytársaság vette meg és angol kőedénygyártásra rendezte be. A magyar kőedénygyárak fejlődésükben nem tartottak lépést a külföld haladó gyáraival és nagyobb része, leginkább a keleti kivitel számára, csak közönséges árut készít.
Hazánkban csak a legújabb időben fejlődött ki a díszfaienceok gyártása és ennek az iparnak megalkotója Zsolnay Vilmos Pécsett. Zsolnay a hatvanas években kezdte a faiencegyártást, és gyermekei, Teréz, Julcsa és Miklós közreműködésével rövid idő alatt a kis műhelyből a mai gyárat teremtette, melyben jelenleg vagy 700 munkás dolgozik és hirnevet szerzett a magyar diszfaiencenak a külföldön is, hol «Fünfkirchner Faience» vagy magyar falence név alatt ismeri a művelt világ. A pécsi falence jellemző technikája abban áll, hogy a rendesen elefántcsontszínű alapra átlátszó, színes zománcokat festenek, emly zománcok olvadási pontja az alapmázéval azonos. Mivel a festett tárgyak a kemencében ugyanannak a hőfoknak vannak kitéve, mint amelyben az alapmáz megolvad, azért máz és festék oly bensőleg forrnak össze, fényük oly egyformává lesz, hogy a pécsi falence harmonikus egyöntetűsége csakis ennek tulajdonítható. És ehhez a technikailag tökéletes anyaghoz mindig újat tervező leányai szolgálták a színgazdag és változatos rajzokat. Zsolnay hű munkatársai, gyermekei iránti elismerését azzal fejtezte ki, hogy gyári bélyegébe T. J. M. betűket, gyermekei neveinek kezdőbetűit örökítette meg. Zsolnay azonkívül a porcellángyártást is sikeresen kezdte meg és azonkívül a kályhagyártásra, a kőanyagcsőgyártásra és a finomabb építőanyag készítésére is rendezte be gyárát. Zsolnay sikerei utánzásra buzdították a magyar iparosokat, de egyike se érte el technikai és művészi tökéletességét. Legtöbb eredményt Fischer Ignác (Budapesten) ért el, ki későbben az angol kőedény készítését is megkezdte, de gyára, mnelyet néhány év előtt részvénytársaságnak adott el, azóta hanyatlik. A gyártelepet jelenleg az újonnan alakult «Budapesti Zsolnay-féle agyagárugyár részvénytársaság» vette meg és faburkoló lemezek és finomabb építő-anyagok gyártására rendezte be. A magyar agyagművesség legrégibb emlékei domborműves építőanyagok és kályhacsempék, melyek különböző várromjainkból kerültek napfényre és hazánk sok kastélyában találhatunk még régi kályhákat, melyek a mult századok mestereit dicsérik (l. Kályhafiók). De az építőanyagok, ugymint a kályhák készítése a legegyszerűbb eszközökkel, kisiparszerűen történt s csak a hatvanas évek óta fejlődnek ezek az iparágak is, mióta nemcsak fővárosunkban, de a vidéken is, az építkezés új lendületet nyert. Téglagyáraink ma már mind modern berendezéssel, a tömeges gyártásra képesek és a rákosi kőbányai és a tatai gyárak műtéglái versenyezhetnek a külföldi legtökéletesebb gyártmányaival és eleget tehetnek a műépítész minden kivánalmainak. Különlegessége a rákosi és a kőbányai gyáraknak még a keramit, melynek gyártását Rost a rákosi gyárban kezdeményezte. Számos műhelyen kívül az újabb időben keletkezett kályhagyárak, ugymint a pécsi (Zsolnay Vilmos), eperjesi (Jeperjesi népbank kályhagyára), ungvári (Ungvári agyagipar részvénytársaság), halászi (Tjelek A.), győri (Magyary J.) stb. födözik jó részben az ország szükségletét. Terrakottákat és építési majolikát, burkolólemezeket s általában a finomabb építőanyagokat több kisebb műhely és gyáron kívül különösen a Zsolnay-féle budapesti részv.-társ. és az ungvári gyárak készítenek. A legkiválóbbat e téren is Zsolnay produkált, ki különösen a színes terrakották (építési majolika) technikáját felkarolta és magas fokra emelte. Az 1885-iki kiállítás műcsarnokának és számos más fővárosi épületnek a pécsi gyárból kikerült színes terrakottája hirdeti a M.haladását, de a máriafalvi, és a 15 m. magas budapesti belvárosi templom majolikaoltáraival megmutatta Zsolnay, hogy a magyar agyagművesség a műépítész legmerészebb eszmélyét is megvalósíthatja és nincsen technikai nehézség, melyet le nem győzne. L. még Keramika.
