2. Az első nápolyi hadjárat 1347–1348-ban.
2. Az első nápolyi hadjárat 1347–1348-ban.
Endre meggyilkolásának híre a legnagyobb fájdalommal töltötte el Lajos király, István herceg és Erzsébet özvegy királyné szívét. A rémhír a legrosszabbkor jött, mert ugyanakkor Lajos király már a tengerpartra készült, hogy igéretéhez képest Zára szorult helyzetén segítsen. A nápolyi tragédia folytán Lajos király, mint tudjuk, nem ment le személyesen, hanem két bánját küldte Zára segítségére, akik azonban nem dicsőséget, hanem szégyent szereztek a becsületes magyar névnek.*
Lásd a 16. oldalon.
A Velencével Zára miatt támadt konfliktusra való tekintettel Lajos király eleinte azon volt, hogy a nápolyi ügyet a pápa közbenjárásával lehetőleg békésen elintézze, amire reményt nyujtott VI. Kelemen pápa 1345 szeptember 29-én, tehát nemsokára a gyilkosság elkövetése után kiadott levele, amelyben mélyen érzett fájdalmának adott kifejezést Endre rettenetes sorsa felett, majd 1346 február 2-án processus generalist, vagyis a legszigorúbb eljárást indította meg a gyilkosok ellen. Fenti szándékához képest Lajos király 1346 elején követség útján levelet küldött a pápának, amelyben utóbbinak szemrehányást tett, hogy Endre megkoronázását éveken át halasztgatta, ami nagyban hozzájárult a katasztrófa bekövetkezéséhez. A levél további folyamán Lajos király, Johanna, Valois Katalin és fiai, a tarantói hercegek, Talleyrand bíboros és unokaöccsei, a durazzói hercegek személyében megnevezi öccse gyilkosait, illetve a gyilkosság elősegítőit és követeli, hogy Johannát, mint férjgyilkost, fossza meg országától és többi cinkostársai fölött szigorú ítéletet hozzon; hogy Johannának a gyilkosság után 1345 december 25-én született Martel Károly fiát adassa ki s ennek nagykorúságáig Nápolynak, illetve Siciliának, mint a szentszékre visszaszállt hűbérnek kormányát őreá és öccsére, István hercegre bízza. Végre miután tudomást szerzett, hogy Johanna Róbert tarantói herceghez akar férjhez menni, kívánja, hogy a pápa az erre vonatkozó diszpenzációt ne adja meg.*
Lucius, De regno Dalmat. Lib. IV. c. 16.
Erre a levélre 1346 március 14-én felelt a pápa, többek között kijelentvén, hogy a bűntett kivizsgálása és a tettesek megfenyítése iránt a processus generalis kiadása által már intézkedett.* Siciliát, illetve Nápolyt Lajosnak és öccsének át nem adhatja, mert Johanna bűnösségét se be nem vallotta, és még eddig azt rábizonyítani nem sikerült; Johanna új házassága érdekében tényleg történtek már lépések, de ő nem fog sietni a diszpenzáció megadásával, amíg erre igazságos és észszerű okai nem lesznek; Endre megkoronáztatásának ügye a dolog nehéz, szokatlan és bonyolult volta miatt késett, ugyan nem évekig, de néhány hónapig; Talleyrand bíboros bűnrészessége teljesen ki van zárva; végül arra kéri a pápa a királyt, ne ragadtassa magát olyan dologra, mely Istensértéssel, vagy az egyház kárával járna.*
Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a nyomozásra kiküldött bíróság fejének Baux Bertrandnak, monte scagliosoi grófnak, a pápa azt a titkos utasítást adta, hogyha Johannáról, vagy a hercegek valamelyikéről kitudódna, hogy a gyilkosságban részt vettek, vagy legalább is tudtak róla, akkor azt tartsa titokban és csak magának a pápának hozza azt tudomására.
VI. Kelemen pápa levelei Lajos királyhoz és Erzsébet özvegy királynéhoz. Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 370., 374. – Theiner, Monum. Vaticana Hung. I. 1050. – Raynaldus, Annal. Eccles. ad ann. 1345.
Ez a válasz nem hagyott kétséget az iránt, hogy a pápa révén Lajos király nem kapja meg azt az elégtételt, amelytől ő a rajta és családján ejtett gyalázat miatt semmi szín alatt el nem állhat, s így elhatározta, hogy fegyveres erővel ő maga áll véres bosszút elsősorban a gyilkosság értelmi szerzőin, Johannán, valamint a tarantói és durazzói hercegeken. De egy ilyen messzemenő hadjáratot gondosan elő kellett készíteni, nevezetesen fontos volt, hogy az a sok ország és tartomány, de legfőképpen az Adriai tenger mellékén lakó ama fejedelmek és népek, akiknek területét a hadjárat érinteni fogja, az ügynek lehetőleg megnyeressenek, vagy legalább is azoknak jóakaró semlegessége biztosíttassék. Ez pedig óriási előkészítő külpolitikai munkát igényelt.
Az Adria biztonságát Lajos király a zárai ügy egyidejű megoldásával vélte legjobban elérhetőnek és legcélszerűbben elintézhetőnek. Ezért ment le 1346-ban oly hatalmas sereggel a tengerpartra, hogy Zárát feltétlenül felmentve, Velencével az ő céljainak megfelelő békét és egyességet kössön. Tudjuk, hogy ez az expedíció a legcsúfondárosabb kudarccal végződött, de ez semmivel sem lohasztotta le, sőt talán még jobban fokozta az igazáért a végsőig harcolni kész ifjú király tetterejét és a gyilkosság hírének vétele óta, soha egy percre meg nem szűnő fáradozását, hogy a nápolyi ügyet végeredményben mégis csak a maga és családja érdekének megfelelően oldja meg.
Büntető seregét Lajos király Nápolyba, vagy az Adrián át, ami a legrövidebb és a legjobb irányt jelezte, vagy végig a szárazföldön vezethette. Miután a Velencével való kombinációt az 1346. évi kudarc halomra döntötte, Lajos királynak legalább azon kellett lennie, hogy a köztársaságot esküdt ellenségévé ne tegye és ez úgylátszik sikerült is neki. A Zára megmentésére megjelent hatalmas magyar sereg mégis csak imponálhatott a signoriának, mert Zárával szemben kivívott nagy győzelme dacára sem mert Lajos királlyal nyiltan szembeszállni, illetve vele dacoskodni. De azért a nápolyi hadjáratra szánt sereg átszállítását még sem vállalta, dacára annak, hogy az rá nézve busás üzletet jelentett volna;* nem tette pedig azért, mert tudta, mily nagy veszély háramlik a köztársaságra, ha Lajos király találna Nápoly és Sicilia ura lenni. A dalmát tengerparti városok az 1346 július 1-i szerencsétlen nap óta a sereg átszállítása szempontjából szóba sem jöhettek. Éppígy megszakadtak és nem vezettek eredményre a Genuával és Sicilia szigetével folytatott tárgyalások sem, mert utóbbinak kormányzója, aki Aragónia királya helyett kormányozta a szigetországot, a nápolyi tartomány egy részére tartott igényt segítsége ellenértéke gyanánt.* Ily körülmények közt nem maradt egyéb hátra, mint hogy Lajos király kénytelen-kelletlen a szárazföldi útat válassza, ami már azért is megnehezítette és megsokszorosította az előkészítés munkáját, mert egy egész csomó kis állammal kellett megegyezni, hogy területükön a magyar sereg átvonulását megengedjék és méltányos árak mellett a szükséges élelmicikkeket rendelkezésére bocsássák. Hogy ellátás és élelmezés tekintetében fennakadás ne legyen, nem volt szabad a sereget egy tömegben Közép-Olaszországba meneteltetni, hanem azt kissebb részlegekre kellett osztani és ezekben szigorú fegyelmet tartani, nehogy apróbb kihágások miatt esetleg az egész vállalat hajótörést szenvedjen. De ez volt a nehéz munkának csak a kissebbik része. A nagy dolog, amiben Lajos király geniális esze fiatal kora dacára valóban remekelt, a hadjáratnak diplomáciai előkészítésében nyilvánult meg. A dolgok eddigi folyásából már előre sejtette Lajos király, hogy a pápa és a szentszék nem az a fórum, amely őt igazságának kivívásában segíteni fogja, mert az már eddig is inkább Johanna és cinkostársai felé hajlott. Ezért megtudván, hogy Bajor Lajos, a pápa által császári méltóságától megfosztott és kiátkozott német császár, Bécsben tartózkodik, 1345 szeptember utolsó napjaiban ő is átrándult oda s ez alkalommal úgy Bajor Lajossal, mint Albert osztrák herceggel a különben már fennálló szövetséget újból megerősítette. Bajor Lajos örömmel állott rá az alkura és szívesen egyezett bele, hogy Margit leánya István magyar herceggel eljegyeztessék, mert ő maga is épp azzal volt elfoglalva, hogy a pápa ellen új hadat vezessen, mert ez Károlynak, a cseh trónörökösnek és Morvaország őrgrófjának tett igéretet, hogy őt és nem mást fogja a német császári és a római királyi trón elnyerésében segíteni. Nevezetes, hogy Lajos király még ennek dacára is megkötötte a szövetséget Bajor Lajossal, bár tudjuk, hogy a morva őrgróf leánya neki jegyese volt, de a házasságból az arának 1351-ben történt elhalálozása folytán nem lett semmi.*
Sőt Daru, Histoire de la république de Venise IX. szerint Lajos király hajlandónak nyilatkozott, hogy egész Dalmáciát hűbérül adja Velencének, ha az seregét átszállítja az Adrián.
Lucius, De regno Dalmat. Lib. IV. c. 16.
Steyrer A., Additamenta ad vitam Alberti II., Praynál. – Ballusii Miscellanea, II. 245. – Steinherz, Die Beziehungen Ludwigs I. von Ungarn zu Karl IV.
Hogy különben Lajos király úgyszólván az összes európai államfők támogatására számíthatott, akik egytől-egyig mindnyájan kárhoztatták az aversai gyilkosságot és a nápolyi udvar gonosz machinációit, az legjobban abból tűnik ki, hogy Angliának hatalmas és meggondolt királya, III. Eduárd, szintén felajánlotta segítségét Lajos királynak, nehogy az esetleg bosszúlatlanul maradó gaztett csábítólag hasson más hasonló gaztettek elkövetésére.*
Dumont, Corps. dipl. I. – Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 366.
Ezenkívül követei útján szövetségre lépett, illetve egyességet kötött Lajos király a lombardokkal és mindazon kisebb-nagyobb olasz államokkal, amelyeknek területén csapatjainak átvonulniok kellett. Végül pedig 1347 március 7-én Garai János veszprémi püspököt és Kont Miklóst pénzzel bőven ellátva, előre küldte Olaszországba, egyrészt, hogy ott zsoldosokat szerződtessenek, másrészt, hogy tárgyaljanak, szerződjenek, szövetkezzenek az odavaló fejedelmekkel és városokkal és puhatolják ki, vajjon lehet-e bízni azok hűségében és állhatatosságában, akik őt a Nápolyba való elutazásra buzdították. Ugyanezzel a rendeltetéssel indult útnak április 24-én Vásári Miklós nyitrai püspök és július 15-én ismét egy nagyobb csapat.
Külpolitikailag hadjáratát kellőleg előkészítvén, Lajos király nyomban annak anyagi megalapozásához is hozzáfogott, mi célból az ország rendeinek hozzájárulásával a vármegyékre és városokra külön rendkívüli adókat rótt ki.*
Hogy ezek az adók mily tetemesek lehettek, kitűnik abból, hogy még a legszegényebb városnak is legalább 400 arany márkával kellett e hadjárat költségeihez hozzájárulni. (Kovachich, Supplementa ad Vestigia comitiorum, 185.)
Ezzel is elkészülvén, Lajos király a hadjárat megindítását 1347 elejére tervezte, közben azonban mindjobban kitünt, hogy a leggondosabb előkészítés és szövetségeseinek nagyhangú igérete dacára a megindítandó háborúban mindvégig főkép önerejére lesz utalva. Eduárd angol királyt ugyanis teljes egészében lekötötte a franciákkal kiütött hosszadalmas háború, Bajor Lajos és szövetségese, Albert osztrák herceg pedig összes erejét a János cseh király halála után Csehország királyává is vált és a német hercegek nagyrésze által német császárrá megválasztott s mint ilyen, a IV. Károly császár nevet felvett Károly morva őrgróf ellen kellett fordulnia, bár másrészt tagadhatatlan, hogy Lajos király az Olaszországban a ghibelinektől nyert támogatás révén, amiről alább bővebben lesz szó, közvetve mégis nagy hasznát vette, hogy külpolitikáját mindjobban pápaellenes, illetve császárbarát irányba terelte át.
Közben a Ferrarába előreküldött urak a már említett Garai János veszprémi, a nemsokára utána indított Miklós nyitrai püspök, továbbá a már szintén említett Kont Miklós, valamint a néhány más urral csakhamar szintén útbainduló Sóvári Sós László főispán és a királyné asztalnokmestere derekasan megfeleltek feladatuknak. Az olasz urak úgyszólván kivétel nélkül helyeselték Lajos király ama szándékát, hogy véres bosszút vesz a nápolyi gaztett miatt s így nemcsak megengedték, hogy a király csapatjai tartományaikon bántatlanul átmenjenek, hanem többen közülök a maguk részéről még segítőcsapatokat is igértek és helyeztek kilátásba. Éppígy szép számmal gyültek a zsoldos csapatok is a magyar zászló alá. Ezek az olaszok által condottieriknek nevezett zsoldosok a guelfek és ghibellinek* hosszantartó háborúskodása alatt szaporodtak el Olaszországban és időről-időre egyes szabadcsapatokba összeverődve, mindenkinek szívesen szolgáltak, aki megfizette őket, amikor pedig alkalmazás nélkül maradtak, kényük-kedvük szerint zsarolták, rabolták és pusztították az általuk ellepett vidékeket. E csapatok leghíresebb, vagy jobban mondva leghirhedtebb vezérei voltak: Urslingeni Werner (Guarneri) herceg, német kalandor, aki a fentemlített pártvillongásokban hol az egyik, hol a másik olasz főúr szolgálatában állott; továbbá Wolfhardt Ulrik és testvére, Konrád; azonkívül Landaui Virtinger (az olaszok által conte Lando-nak nevezve) és a Monfort frŕ Moriale név alatt szereplő Baumgarten.
Guelfeknek, guelf-pártnak nevezték Olaszországban a középkor XII–XIV. századaiban a pápaság híveit és a császárság elleneseit, ellentétben a ghibellinekkel, ami alatt a német császár pártján levő olaszokat kell értenünk. A guelf szó eredetét, a Hohenstaufen családból származott császárok ellenségeitől a Welf-hercegektől vette, míg a ghibellin-elnevezés régibb hagyomány szerint a Hohenstaufok egyik várának Waiblingen-nek olaszos elferdítéséből származott, míg újabb vélemény szerint az arab gibello szó volna ennek az elnevezésnek az alapja, mely nem egyéb, mint a Hohenstauf névnek arab fordítása.
Míg Lajos király megbízottainak egy része a zsoldosok toborzásával volt elfoglalva, addig a főmegbízottak vett utasításaikhoz képest a nápolyi királyságba mentek át, ahol reményeiket messze fölülmuló kedvező állapotban találták az ügyek állását.* Az abruzzói főbb urak, nemcsak hogy szövetségüket ajánlották fel Lajos királynak, hanem amellett azokat, akik nem akartak szép szerével hozzájuk szegődni, erővel kényszerítették, hogy az ügy szolgálatába álljanak. A magyar pártiak főfészke Aquila volt, amelynek kapitánya, Lallo Campenesco, különösen dicséretes tevékenységet fejtett ki a magyar ügy előmozdítása érdekében. Ő és hívei folyton unszolták a magyar megbízottakat, hívják le Lajos királyt, akinek még nem is kell nagyobb sereget magával hoznia, mert itt a lakosság nagy része úgyis örömmel fog hozzá csatlakozni. Ezt a kedvező hírt Garai János püspök és Kont Miklós ispán személyesen el is vitték a visegrádi udvarba.
Chron. Estense, Muratorinál XV., 434. – Chron. di Bologna, Muratorinál XVIII. 404. – Batrholomaeus della Pugliola Polyhistoria, Muratorinál XXIV., 810.
Az abruzzóiak elpártolása nagyon megdöbbentette Johannát, aki főlovászmesterét, Cavaleanti Jakabot küldte megfelelő sereggel Aquila ellen, de Lallo ezt a sereget megverte, s annak vezérét elfogta. Erre Johanna Durazzói Károlyt, Mária nővére férjét igyekezett megnyerni, odaigérvén neki az általa rég óhajtott Calabriát, ha nemcsak cserben hagyja a magyarok pártját, akikhez ő számította magát, hanem azt haddal meg is támadja. És Durazzói Károly, „ez ármányszövő, jellemtelen ember – mondja róla Pór* – ki mindenben csak önhasznát kereste, soha igaz nem volt, se Lajos, se Johanna iránt, mert önnönmagát szerette volna látni Sicilia trónján, ráállott az alkura.” Nápolyban 3000 lovast és sok gyalogost összegyűjtvén, Aquila ellen indult, amelyet 1347 májustól augusztusig körülzárva tartott. Ez idő alatt Lallo Campenesco saját hadával és az időközben beérkezett magyar csapatokkal és zsoldos hadakkal gyakran kitört a városból és a nápolyiaknak érzékeny veszteségeket okozott. Végre augusztus vége felé a fentebb említett Vásári Miklós nyitrai püspök vezetése alatt egy erősebb magyar had érkezett Aquila felmentésére. Ezzel és saját embereivel Lallo Campenesco Durazzói Károlynak, a tábori életet és hadakozást amúgy sem szerető piperkőc hadát Aquila alatt megtámadván, azt határozottan megverte. Ez a kudarc még jobban siettette Durazzói Károly ama elhatározását, hogy Johannát cserben hagyja, miután augusztus 22-én* Tarantói Lajossal jegyet váltván, utóbbi nálánál több kilátást nyert a nápolyi trónra és mivel Johanna időközben nem őt, hanem kis fiát nevezte ki calabriai hercegnek.
Pór, Nagy Lajos, I. 144.
A Chron. Siculum 9. sz. szerint. – Villani augusztus 20-ikát jelöli meg az eljegyzés napjául.
Ezek után az egyesült olasz–magyar had az Aquila-tól 60 kmr.-re délkeletre fekvő Solmona ostromához fogott, mely azonban csak szeptember végén adta meg magát. Közben azonban sikerült több várost, ezek között Venafrót, Teanot bevenni, Onorato Gaetani pedig a Johanna által ellene küldött nápolyi hadat magyar csapatok segítségével Traettonál szintén megverte és azután ugyancsak több várost ejtett birtokába.
Erzsébet királyné, az aggodalmas anya, aki egyik fiát már elvesztette Olaszországban, ellene volt annak, hogy Lajos király személyesen lemenjen Nápolyba; az ő nézetét osztotta a főpapság legnagyobb része is, de az aquilai eseményekről beérkezett hírek hatása alatt végre is az ifjú király akarata győzött s így november elején megtörténtek az előkészületek az elutazásra. Maga előtt mintegy elővédviszonyban 1347 november 1-je körül Gelétfia Miklós nádort indította el egy nagyobb csapattal és miután intézkedett, hogy a sereg többi része 60–100–1000 főnyi csoportokban különböző utakon indíttassanak el Olaszországba,* ő maga november 11-én hagyta el Visegrádot. Vele mentek sok más úron és nemesen kívül: Garai János veszprémi püspök, Laczkfi István erdélyi vajda és a Johannától elpártolt Giovanni Pipino conte di Minervino, akit az aquilai olaszok küldtek eléje.
János minorita krónikatöredéke 158. – Mások szerint a sereg zöme már október vége felé kelt útnak Kont Miklós vezetése alatt.
A király útja az ország határáig minden feltűnés nélkül zajlott le,* de már Cilliben nagy pompával fogadták a Cillei grófok, ahol sok osztrák és német vitéz csatlakozott kíséretéhez. November 27-én Udinében Bertrand aquilejai patriarcha üdvözölte és megújította vele azt a szövetséget, amelyet még elődei Károly királlyal kötöttek. A velencei területhez közelfekvő Sacileban a velencei községtanács fényes küldöttséget küldött a tetőtől talpig páncélba öltözött* Lajos király elé, kijelentvén, hogy a velencei területen való átvonulásra az engedélyt szívesen megadja s egyidejűleg hajlandóságát jelentette ki, hogy békekötés céljából is szívesen küld hozzá követeket. De Lajos király Laczkfi István tanácsára nem igen reflektált a velencei küldöttség ajánlatára, nehogy úgy lássék, mintha kénytelen volna Velencével békét kötni s ezért sietve tovább folytatta útját kíséretével.* Saciléből Treviso és Padua elkerülésével Verona felé tartott a király. Carrara Jakab, Padua ura, Citadelláig eléje lovagolt és december 3-án ünnepélyesen meghívta fővárosába, de Lajos király sietős dolgával kimentette magát. Veronához közeledve, már Vicensáig eléje lovagolt Della Scala Albert és Mastino természetes fia, Fregnano, akik 300 lovaggal szaporították a király kíséretét. Veronában, ahol maga Mastino és udvara a lehető leglelkesebben fogadták, fényesen megvendégelték és mindenféle ajándékokkal elhalmozták a fiatal királyt és kíséretét, december 5-től 8-ig maradtak. A hosszabb ottartózkodás hírére az olasz városok előljárói és a nemes urak tömegesen tódultak a király elé, hogy hódolatukat bemutassák és vele szövetséget kössenek.* December 9-én Mantua hercege fogadta nagy szívélyességgel királyunkat, ahonnan az Ostiglián és Mirandolán át Modena felé, ahol Estei Obizzo herceg, onnan pedig Bologna felé tartott, ahol Pepoli Jakab fogadta nagy kitüntetéssel és pompával. December 12-én Castel San Pietro-ba érkeztek, a következő napon pedig Imola és Faenza mellett elhaladva, mely városok pápaiak lévén, azokba nem akarták őket bebocsátani, s így Forliig folytatták menetüket, ahol Ordelaffi Ferenc 300 lovassal és 500 gyalogossal csatlakozott hozzájuk. Forliban fogadta Lajos király a firenzei tanács tíztagú küldöttségét is. Forliból a menet december 14-én Cesenába, a következő napon pedig Riminibe indult, ahol Malatesta gondoskodott fényes fogadtatásukról. Innen Urbinon és Fabrianon át folytatva útját, december 20-án Folignoba, ahol a város ura, Ugolino da Trinci, Lajos lelkes híve, nagy tisztelettel fogadta, 23-án pedig szerencsésen Aquilába érkezett Lajos király, ahol a már ottlevő derék magyar hadak és olasz szövetségesei leírhatatlan örömmel fogadták a fiatal uralkodót.
János minorita krónikatöredéke 158.: „Nehogy ellenségei valami csellel, vagy ravaszsággal akadályokat gördítsenek, azért az ország határáig titokban, magát meg nem ismertetve és csak néhányadmagával utazott.”
Villanus Joh. Lib. XII. c. 106.
János minorita krónikatöredéke, 158. – A velencei kútfők szerint Lajos király azt mondta volna a velencei küldöttségnek, hogy a békeköveteket is szívesen fogadja, de csak Forliban, vagy Riminiben, mire december 5-én a kormánytanács azt határozta, hogy a békeköveteket utána is küldi a sietve tovaszáguldó Lajos királynak, de legfeljebb az említett két városig, tovább azonban nem. Ezt a határozatot a kormánytanács december 9-én megmásította; elállott a követek küldésétől, mert ezek, ha utól is érnék Lajos királyt, annak sietős útja miatt amúgy sem végezhetnének vele semmit.
Villanus Joh. Lib. XII. c. 107. – Chron. Estense, Muratorinál, 444–445.
Eddig minden rendben ment. A sereg, kivált annak magyar csapatjai, kitűnő fegyelmet és rendet tartottak. Ámde a zsoldosok és az azokat követő sok csürhe nép csakhamar réme lett mindama vidékeknek, amelyeken a sereg átvonult.*
Pór Antal, Lajos király útja Visegrádtól Aquiláig, Századok 1893. – Budai Krónika. – Dubniczi Krónika. – Anjouk. dipl. Eml., II. 229., 231., 244., 251. – Óváry Regestak 53. sz. – Chron. Estense, Muratorinál XV., 444. – Hist. Guillelmi et Albrigeti Cortusorium, Muratorinál XII., 925. – Camera Giovanna, I. 92. – János minorita krónikatöredéke (158.) szerint „Apuliának (t. i. a XII. században és a XIII. század elején így nevezték a nápolyi királyságot) majdnem minden hercege és grófja, nemes embere, a városi hatóságok és előljárók, vagy személyesen, vagy követek útján képviseltetve magukat, Aquilába gyülekeztek a királyhoz és – miután természetes uroknak ismerték el – örökös hűséget fogadtak neki.” Nápoly, Aversa és Capua ellenben határozottan Johanna pártján állottak. – Imola és Faenza-ra nézve Miskolczy István, Nagy Károly nápolyi hadjáratai 58. old. a következőket írja: „A király követei útján tisztában volt az olasz signorák állásfoglalásával és így elkészült rá, hogy Romagnában az egyház nevében kormányzó urak egyike-másika részéről ellenállásra számíthat. Ezért Castello San Pietroból kiindulva, seregét harcrakész állapotba helyezte, s karddal a kezében haladt annak élén. Számításában nem is csalódott. Bár a signorák nagyrésze itt is tisztelettel fogadta és támadásban nem volt része, de Imola és Faenza kapui zárva maradtak előtte, s Imolában csak a külvárosban szállhatott meg, Faenzát pedig elkerülte.” – A zsoldosok garázdálkodásáról Miskolczy István, Nagy Károly nápolyi hadjáratai a 64. oldalon ezeket írja: „Míg a király magyarjai közt drákói szigorral tartotta fenn a rendet, a féktelen zsoldosok mindenütt raboltak, pusztítottak, s ezzel a király és magyarjai népszerűségét tönkretették, uralmát meggyöngítették. Ehhez járult még a sok rablóbanda, melyek béke idején is csapásai voltak az országnak, most pedig felhasználva az alkalmat, a sereg után vonultak és a megfélemlített népet sanyargatták (Buccio di Ranallo, Historia Aquilana; Muratori, Antiquitates, VI., 660–734.)
Folignoban Bertrand bíbornok a pápa nevében átokkal fenyegette Lajos királyt, ha seregével ellenséges szándékkal a nápolyi királyság földjére lépni merészel, de ő erre hidegen és röviden azt felelte, hogy gondja lesz rá, hogy megjelenéséből az egyházra lehetőleg semminemű kár ne háramoljon, de miután meggyőződött, hogy más úton-módon elégtételt nem nyerhet, el van határozva, hogy Isten segítségével fegyverrel védi meg igaz ügyét. Éppígy röviden visszautasította a tropeai püspököt is, aki Johannának egy mentegetődző és a történteket szépítgetni akaró levelét akarta neki átnyujtani.*
Fejér György (Cod. Dipl. IX. 1., 288.) és Pary (Annal. II., 74.) a két utóbb említett epizód megtörténtét kétségbe vonja. – Chron. Ariminense, Muratorinál, XV., 901. – Marcha di Marco Battagli da Rimini. Raccolta degli storici Italiani, XVI., III., 34. – Diario del Graziani in Arch. Stor. Italiano, XVI., 146. – Bertrand bíbornok szerepéről és Johanna leveléről lásd bővebben: Pandulph Collennecio, Lib. V. 243. – Bonfinius Dec. II. Lib. X 261.
Mielőtt a nápolyi királyság határát átlépte volna, Lajos király közhírré tétette, hogy ő csak a bűnösök megfenyítésére jött ide, akiknek pedig a gyilkosságban részük nincs, azoknak nincs mitől félniök, sőt ellenkezőleg, forduljanak és csatlakozzanak bizalommal hozzá.
Lajos király sikeres és gyors előnyomulása a nápolyi udvart kétségbeejtette. Tarantói Lajos és neje, Johanna királynő összehívták a hercegeket és a közös veszéllyel szemben a legnagyobbfokú összetartásra szólították fel őket. Ehhez képest ezek több mint 3000 lovast és számos gyalogost összegyüjtvén, ellenállás kifejtése céljából Capuánál gyülekeztek. Ebben a seregben „németek kevesen, provencebeliek, catalonok sem sokan, legtöbbnyire nápolyiak, kik noha szépen termett, izmos alkatú, jó lovasok, de hadiszolgálatra kevésbé alkalmasok voltak.”*
Pór, Nagy Lajos, I. 157.
Aquilában Lajos király több napig maradt, egyrészt, hogy a tulajdonképpen most kezdődő nápolyi hadjárat hadműveleti tervét főbb embereivel megbeszélje és másrészt, hogy egybegyűlt seregét rendezve, a parancsnoklási viszonyokat szabályozza stb. Amikor Lajos király hírét vette, hogy Tarantói Lajos a nápolyi sereget Capuánál gyülekezteti, elhatározta, hogy azt megtámadja és visszaveti. Seregének elővédjét, mely vegyesen magyarokból, németekből és olaszokból volt összeállítva, Gaetano (másképpen Cajetani) Miklós fondii gróf vezetésére bízta.
Az 1348 január 11-én Capuánál a Volturnót megszállva találván, csapatjainak egy részét ügyes oldalmenettel a feljebbfekvő Orticella felé irányította, ahol az említett folyón átjutván, meglepetésszerűen a nápolyi sereg oldalába és hátába került. Ennek dacára az ellenfelek reggel 9 órától délután 3 óráig, időközönkint egymást folytonosan csipkedve, komolyabb támadás megkísérlése nélkül maradtak egymással szemben, mely idő alatt mindkét részen elég sokan helyeztettek harcon kívül. Végre az elővédhez beosztott magyarok elszánt támadása meghozta a kívánt eredményt. Ezek nyilazása oly nagy kárt tett az ellenség lovaiban, hogy a nápolyi lovasok nagy részének egy ideig gyalog kellett a harcot folytatniok. Végre délután 5 óra körül Gaetano végérvényesen felülkerekedett s az ütközet, dacára annak, hogy abban Lajos király seregének zöme nem is vett részt, a nápolyiak teljes vereségével végződött. Tarantói Lajos serege az oldaltámadás következtében két részre szakadt. Az egyik rész a Capuát délről megkerült ellenség elől, az északabbra fekvő Teano felé vett irányt, de visszavonulás közben erélyesen üldöztetvén, nagyobbára elpusztult, vagy fogságba esett, míg Tarantói Lajos a másik, nagyobb résszel Nápoly felé vonult vissza, de az oda olyannyira felbomlott állapotban érkezett meg, hogy a harc újból való felvételére gondolni sem lehetett. Ily körülmények között Johanna királynő 1348 január 15-én kormánytanácsának azt a parancsot adva, hogy a további, úgyis hiábavaló küzdelemmel felhagyva, a városok kulcsait felszólítás nélkül adják át az ellenségnek, ő maga pedig, életét megmentendő, három gályán elvitorlázott az ugyancsak Nápolyhoz tartozó Provence felé s néhány nap mulva Marseilleben szerencsésen ki is kötött. Férje, Tarantói Lajos, Nápolyba érve, már nem találta ott Johannát, mire még egyszer maga köré gyüjtötte a királyi család tagjait, testvéreit, a durazzói hercegeket és a többi főurakat, hogy további maguktartásuk felől határozzanak. Ezek valamennyien ama nézetüknek adtak kifejezést, hogy legjobb lesz, ha a királynő intencióit és kiadott rendelkezéseit követve, meghódolnak Lajos királynak, Tarantói Lajos ellenben jobbnak látta, ha elhagyja az országot s így január 18-án életét egy roncsolt hajóra bízva, nagy viharban a part mentén útnak indult észak felé. Hosszas és veszélyes hánykolódás után végre a Róma és Livorno között félúton fekvő Porto d'Ercole-nál akart partraszállni, de a firenzeiek a magyar király barátságára hivatkozva, megtagadták kérésének teljesítését, s így nem volt mást mit tennie, mint hogy tovább folytatta útját Genuáig, ahol partraszállva, megtudta, hogy a provencálok Johanna királynőt partraszállása után nyomban fogságba vetették, mert az a hír terjedt el róla, hogy ő a Provence-t egy másik franciaországi tartományért cserébe, illetve árúba bocsátotta.
Lajos király a capuai ütközet napján seregének zömét Beneventonál összpontosította. Seregének ereje ekkor több mint 6000 lovasból és még ennél is több gyalogosból állott. Beneventoból Capuán át, ahol most már a Volturnon akadály nélkül kelhetett át, Aversába folytatta útját, ahova január 17-én megérkezve, ugyanabban a klastromban szállt meg, ahol Endrét meggyilkolták.
Tarantói Lajos távoztával Durazzói Károly vette át a nápolyi udvar ügyeinek vezetését, s e tisztéből kifolyólag – szinte tüntetőleg Lajos király mellett foglalván állást, hogy ezáltal annak elnézését és kegyét magának biztosítsa – a királyi család visszamaradt tagjainak határozatképpen kijelentette, hogy Lajos királyt, ha majd Nápolyba érkezik, a legnagyobb szívélyességgel és pompával kell fogadni, ő maga pedig, maga mellé vévén Róbert tarantói herceget, eléje ment Lajos királynak Aversába.
A közvetlenül ezután történteket Pór* következőleg adja elő: „A király barátságosan fogta két rokonát és öccseik felől kérdezősködék.” „Ők visszamaradtak Nápolyban, – felelének – hogy fényes bevonulásodhoz a szükséges intézkedéseket megtegyék.” „Hozzátok őket ide, viszonzá Lajos király; ha együtt vonulunk a fővárosba, ez fogja bevonulásom fényét leginkább emelni.” Pedig ekkor már elhatározta vesztüket. Mondják, a nápolyi érsek adta Lajosnak a tanácsot, hogy ha biztosan akar uralkodni, tegye ártalmatlanná a hercegeket. Ölje meg, vagy zárassa el őket örökre, mert különben nem lesz vége az ármánykodásnak, és vagy kivetik az országból, vagy elteszik láb alól, mint szegény Endrével tették. A királynak sajgó és még mindig bosszúra gyúlt lelke bevette ezt a tanácsot, melyhez tanácsosai legnagyobb része is hozzá állott. Újra fölhítta hát a két herceget, küldjenek öccseikért. De az ifjúkat gonosz sejtelem fogta el és csak a második hívásra jöttek el végre. Együtt valának tehát valamennyien; a három durazzói: Károly, Lajos, Róbert és a két tarantói: Róbert és Fülöp. A király megpillantván az ifjakat, derült arccal fogadta és még aznap (január 20-án) este megvendégelte őket. Ebéd után nagy vígan a kockához ültek, melynél Lajos király volt mindnyájuk között az egyedüli nyertes. Fondi grófja és az aquilai Lallo, kik tudtak a sorsról, mely a hercegekre várt, elmentek a durazzói herceg szállására és kérték őt: fusson ismét a többi hercegekkel együtt és ne mutassa magát a király előtt, ha élete kedves. Hiába beszéltek. Az annyi ármányt szőtt herceg a tanácsban szintén csak ármányt látott és hajdani szövetségeseit azzal némította el, hogy feladja őket a királynál. A következő este a hercegek a durazzóival élükön, ki nem szólott nekik az intésről, megjelentek ismét a király tiszteletére. A király szokott kegyességével fogadta rokonait. Aztán bevezette őket a nagyterembe, ő pedig magyarjaival tanácskozás végett más szobába vonult. Itt újra meghányatá a hercegek ügyét. A régibb határozatot fenntartották azzal, hogy ebéd végeztével el kell a hercegeket fogatni. Ezután visszatért a hercegekhez és velük, valamint a többi urakkal az evés idejéig különfélékről társalgott. Elkészülvén az ebéd, hozták a kézmosó medencét elsőben a királynak, aztán a hercegeknek, végül rang szerint a többi uraknak. Ebéd alatt a király külön asztalnál, a hercegek másnál, a többi urak is másnál étkezének. Lallo úr, ki fölszolgált, odaférkőzött a durazzóihoz és suttogva mondá neki: „fogoly hercegem, nem akartál tanácsomra hajolni? Rosszkor jöttél ide; hanem ha még futhatsz, fuss!” De a herceg dühös pillantást vetett reá, s alig bírta magát csillapítani… Végződvén a vacsora és asztal bontatván, maga elé hivatta a király a hercegeket, „s ekkor – így mondja el Horváth Mihály a további részleteket – elvetvén eddigi nyájasságának álarcát, zordon tekintettel fordul Durazzói Károlyhoz: „Gonosz herceg, tudd meg, meg kell halnod áruló tetteid miatt. De mielőtt halálba mennél, valld meg magad árulásaidat. Mondd meg, miért halasztottad nagybátyád, a perigordi cardinál által mind továbbra Endre testvérünk koronáztatását, mi főokává lett halálának? Tagadni akarod? De íme, saját kezeddel írt, s pecsétedet hordó leveleid ellened tanusítanak. – Jól tudád, hogy Róbert király végrendelete szerint nekünk volt Mária nőül szánva, s te mégis ármányosan megszöktetéd s nőddé tetted. S aztán, igaz, hogy megbüntetted Endre gyilkosait, igaz, hogy tenmagad hívtál fel bennünket bosszúra; de miért ostromlád mégis Johanna parancsából híveinket Aquilában? Ez megfejti többi áruló szándékidat: behívtál, hogy Johannát és férjét a mi hatalmunkkal összezúzasd, s aztán, ha szerét teheted, bennünket is megölj, vagy hazatértünk után kiűzhesd itthagyandó kormányzónkat s magad lehess ura az országnak. De hiúk voltak terveid: nem csalhattál meg bennünket!”
Lásd Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 91. és valamivel részletesebben: Pór, Nagy Lajos, 158.
A hercegek – így folytatja Pór az események előadását – elsápadtak; a szó elhalt ajkokon. Károly nagy nehezen szóhoz jutott, mentegette magát és a Jézus Krisztus irgalmára kérte a fölséget, hogy könyörüljön rajta. A király pedig Laczkfi Istvánra bízta a hercegek őrizetét, ki illedelmesen egy szobát rendelt számokra. Reggel, január 23-án, a király még egyszer egybehívatta tanácsát és a teendők iránt újból kérdést intézett hozzá. A tanácsbeliek ismét megmaradtak előbbi véleményüknél, hogy Durazzó Károlyt halállal kell büntetni, a többi hercegeket pedig foglyokul Magyarországba szállítani. Minek következtében elrendelte a király, hogy a durazzóit ugyanazon helyen végezzék ki, melyen szegény Endrét meggyilkolták. Fegyverre szólítá aztán összes hadait, átadatá az elítéltet két kún vitéznek és két pajzshordónak, hogy az ítéletet rajta hajtsák végre. Kik átvetvén őt, egy közönséges apró katonalovon elvezették a házba s az erkélyre, ahol Endre királyt megfojtották. A herceg gyónni akart, hoztak tehát számára egy barátot a szomszéd klastromból. Azután üstökénél fogva fejét hátra hajtották és Becsei Imre fia Vesszős torkonverte pallosával, mígnem feje levált a törzsétől, mire a hullát fejestül levetették a kertbe, hol az három napig temetetlen maradt.* A többi hercegeket pedig elzáratta a király Ortona várába; utóbb átvitette Magyarországba és Visegrádon gondosan őriztette ugyan, de „tiszteletben és bőven részesültek mindenben, mint a királyi fölség rokonaihoz illik”. Ugyanazon alkalommal, midőn a hercegeket, szállították Budára a kisded Károly Martelt is, hogy nagyanyja gondjai alatt neveltessék.
Durazzói Károlyon kívül annak még néhány meghitt embere és fondorlatainak részese is életét vesztette. Mihelyt a nép a herceg lefejezéséről értesült, rátámadt palotájára és azt kirabolta. A szegény neje, Mária hercegné csak nagy üggyel-bajjal tudott gyermekével a casertai püspökhöz menekülni, aki aztán a tengeren a Provence-ba szöktette.
De a kis herceg a tavasz folyamán megbetegedett és 1348 június 19-én meghalt, … min Lajos király igen elbúsulta magát, mert őt akarta atyja örökének, Siciliának királyává megtenni.*
János minorita krónikatöredéke, 163. – Küküllei János, Thuróczynál, III. 9–12. – Dominicus Gravina, Chronicon, Muratorinál, Rer. Italicar. 12. – Chron. Estense és Johann de Bazano, Chron. Mutinense, Muratorinál 15. – Giovanni Villani, Lib. XII. 106. – Petrarca, Epistolae familiares.
Lajos király ügyeit Aversában ekként elintézvén, 1348 január 24-én hadi népe élén Nápolyba indult. A város tanácsa mennyezettel várta és három értékes palásttal akarta megajándékozni, de Lajos király visszautasított minden megtiszteltetést és ahelyett, hogy lóról szállva, baldachin alatt lépkedve, lóháton, sisakkal a fején és csakis magyarok által környezve vonult be a városba. Ez a viselkedés nagy megütközést keltett és az udvar és a hercegek hívei rosszat sejtve, sietve elhagyták a várost és az országban széjjelszéledve, ellenforradalmat igyekeztek megszervezni. Közben azonban Lajos király, miután az Endre meggyilkolásában közvetlenül részt vett néhány személyen a halálos ítéletet végrehajtotta, megváltoztatta magatartását; a főurak, nemesek, polgárok és a nép meg-megújuló hódolatát kitüntető leereszkedéssel fogadta és a lakóhelyéül választott királyi palotában egymás után rendezte a szívélyesnél szívélyesebb vendégeskedéseket, ami csakhamar megnyerte számára még az eleinte gyanakvó szíveket is. A főváros megnyerése után nemsokára az egész királyság is meghódolt a királynak, aki erre a magyar királyi cím mellé Jeruzsálem és Sicilia királyának címét is felvette, amelytől atyja a családi politika fondorlatai miatt elesett.
De jól tudta Lajos, hogy addig ő nem lehet Nápoly igazi királya, amíg annak hűbérura, a pápa, ehhez beleegyezését nem adja. Ennek folytán újabb tárgyalásokat kezdett a szentszékkel, kérve a pápát, hogy miután ő az ország nagyjainak meghívására és öccse meggyilkolásának megbosszúlására indult Nápolyba, ahol az ország népe úgyszólván önként ismerte el uralmát, fossza meg Johannát koronájától és vagy koronáztassa meg őt nápolyi és siciliai királlyá, vagy Endre csecsemő fiára, Károly Martelre ruházza a királyi hatalmat, amelyet a gyermekkirály nagykorúsításáig helyette Lajos király, vagy az általa kinevezett magyar helytartó gyakorolna. Ezt a kérelmet Lajos király Bertrand bíboros útján továbbította Avignonba a pápához s a válasz beérkeztéig több várost készült meglátogatni.
VI. Kelemen pápa válasza, melyet Bertrand bíbornok 1348 május 7-én közölt Lajos királlyal, nem volt valami biztató. Kijelentette abban a pápa, hogy bár Johanna ellen már öt bíboros vezetett vizsgálatot, az ő bűnrészességét Endre halálában megállapítani nem lehetett, s így ő Johannát sem el nem ítélheti, sem országától meg nem foszthatja. Annak megítélése, hogy kié legyen az ország, egyedül a szentszéket illeti. Ezért semmikép sem helyeselheti, hogy Lajos király önhatalmúlag helyezte magát a nápolyi királyság birtokába. Durazzói Károly herceg kivégeztetése – taglalgatta tovább a pápa válasza – valamint a fejedelmi család négy tagjának elfogatása merőben jogellenes cselekedetek, és a csecsemő Károly Martelt sem kellett volna a pápa engedélye nélkül Magyarországba küldeni. Ha Lajos király – így fejezé be a pápa levelét – az egyház hű fiának tartja magát és igazságos akar lenni, akkor ismerje kötelességének Nápolyt a pápa kezéhez visszaszolgáltatni, seregével Magyarországba hazaindulni s itt a szentszék tovább intézkedéseit bevárni.*
Fleury, Hist. Eccl. XXIII., 612. – Raynaldus, Annal. eccles. az 1348. évhez 10. és 11. szám.
Erre Lajos király az Avignonba küldött Miklós nyitrai püspök és Pelsőczi Bebek György hevesi főispán útján a következőket jelentette ki: 1. Csodálkozik, hogy őszentsége rossz néven veszi, hogy pápai engedély nélkül jelent meg Nápolyban, holott ezt a szentszék eleve nem tiltotta meg neki és ő különben sem az egyház megkárosítására, hanem azért jött, hogy öccse meggyilkoltatását megbosszúlja. Elismeri ugyan, hogy őszentsége nyomozást intéztetett a bűnösök ellen, de Johannát, akit az egész világ férjgyilkosnak tart s a királyi hercegeket is kivette a nyomozást vezető megbízott hatásköre alól. 2. Csodálja, hogy őszentsége haragszik reá Durazzói Károly kivégeztetése miatt, holott mindenki őt is részesnek mondta a gyilkosságban, sőt mi több, őt magát a királyt is meg akarta gyilkolni Nápolyba való bevonulása alkalmával. 3. Nem tud eléggé csodálkozni és panaszkodni, hogy őszentsége Johannát, kit az aversai gyilkosság miatt kivégzettek valamennyien főbűnösnek és férjgyilkosnak vallottak, Avignonba való érkezése alkalmával oly nagy kitüntetéssel fogadta.* 4. Mindezekből kifolyólag újból kéri őszentségét erősítse meg őt nápolyi királyi méltóságában. Ha pedig ezt megtenni vonakodnék, jelentsék ki, hogy a magyar király kész lemondani Nápolyra való minden jogáról és azt nyomban a pápa szabad rendelkezésére bocsájtja, de csak az alatt a feltétel alatt, hogy azt Johannától elveszi és őt mint bebizonyult férjgyilkost megbünteti.*
A fogságából kiszabadult Johannát, férjét Tarantói Lajost, Mária hercegnőt és a hozzájuk csatlakozott főnemesség tagjait ugyanis Avignonban 1348 március 15-én 18 bíborosból, még nagyobb számú pápai prelátusból álló küldöttség fogadta és gyönyörű baldachin alatt vezette a nagy dómba, ahol azok a pápa elé járultak. Március 30-án a pápa fényes egyházi ünnepély keretében nagy tisztelete jeléül a legnagyobb kitüntetészámba menő „arany rózsát” nyujtotta át a királyi párnak.
Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 663. – A pápa 1349 március 23-án kelt, Guido bíboroshoz intézett levele, Raynald Annal. eccles. az 1349. évhez.
Nagyon természetes, hogy a pápa ezek előtt az érvek előtt sem hajolt meg. Neki magának is érdekében állott, hogy a nápolyi trónt továbbra is Johanna birtokában hagyja, mert teljes tudatában volt annak, hogyha egyszer végérvényesen a magyar királyi udvar kezébe kerül, akkor az végkép kisiklik a pápa hatalma és hűbéruralma alól. Ezért fogta pártját a bizonyára általa is bűnösnek tartott Johannának és ezért húzta-halasztotta már kezdettől fogva a nápolyi ügyekre vonatkozó összes tárgyalásokat. Ehhez Horváth Mihály* hozzáfűzi, „hogy Johanna, akit az egykorú írók igen eszes, csábító erejű asszonynak ábrázolnak, a maga részéről nem mulasztott el semmit, miáltal a pápa kegyét, pártfogását magának biztosíthatá.”
dr. Horváth Mihály, Magyarország története II. 96.
Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy Lajos király követei ezúttal sem kaptak előterjesztésükre kielégítő választ. Az újonnan megindítandó és előreláthatólag még igen hosszúra nyúló tárgyalások végét Lajos király több okból már nem tudta, de nem is akarta megvárni Nápolyban. Mindenekelőtt anyja és az otthon maradt főurak alig várták, hogy a hosszú távollét után ismét hazajöjjön. Másodszor, minél előbb rendezni kellett a nápolyi üggyel kapcsolatos dalmát és velencei ügyeket, mert az felette kellemetlen érzést okozott, hogy az anyaország és az újonnan szerzett nápolyi királyság között a barátságtalan érzelmű velencei köztársaság volt közbeékelve, mely akkoriban mint tudjuk, egész Dalmácia fölött is magának vindikálta a kizárólagos rendelkezési jogot, ami nagyon megnehezítette, sőt majdnem lehetetlenné tette a közvetlen érintkezést Visegrád és Nápoly között. Nagyon természetes, hogy a Velencével való megegyzésre vonatkozó tárgyalásokat a legjobban mégis csak hazulról lehetett irányítani és vezetni; mindazonáltal a Dalmácia visszaszerzésére irányuló bevezető intézkedéseket már most tette meg Lajos király. Így többek között szövetséget kötött Genuával, Velence legveszedelmesebb riválisával, mely 40 gályát bocsátott rendelkezésére, melyek márciusban már Nápoly előtt horgonyoztak. Ide kellett a Provence-ból még húsznak, Siciliából pedig harmincnak beérkeznie.
E miatt a kémei útján értesült signoria nem csekély mértékben döbbent meg, s hogy egy esetleges magyar támadás előkészületlenül ne találja, Dalmácia biztosává Loredano Pált, annak határőrévé pedig Brebiri Subič Mladent, a clissai grófot nevezte ki, akiknek parancsot adott a főbb városoknak, Zárának, Nonának, Sebeniconak, Traunak, Spalatonak palánkokkal való mielőbbi megerődítésére, s ugyanekkor a tengerpart védelmére 24 zászlóaljnyi gyalogságot rendelt ki.*
Lásd Cornutus Balduin vránai helyettes perjel 1348 március 2-án kelt levelét Miklós horvát-szlavon bánhoz. Eredetije a gróf Teleki levéltárban.
Végül nem a legutolsó okok egyike volt Lajos és serege hazakívánkozásának a nápolyi tartományban tavasszal fellépett és óriási pusztításokat véghez vitt pestis, mely egymagában Nápoly városában két hónap alatt 60.000 embert döntött sírba, az egész tartomány lakossága pedig hat hónap alatt mintegy félmillió emberrel fogyott meg.
Lajos király tehát elhatározta, hogy helytartónak visszahagyása mellett, ő maga serege zömével visszatér Magyarországba. A helytartói tisztet Laczkfi István erdélyi vajdának kínálta fel, akinek a kivégzett Durazzói Károly birtokát ajándékozta, de az nem fogadta el a megbízatást, s így Wolfhardt Ulrik* a Bregenz mellől származott német condottiere, a felfogadott zsoldosok egyik parancsnoka, lett a helytartó, aki egyúttal a nápolyi várak felett is átvette a parancsnokságot, míg annak öccse, Konrád, Lucera környékének kormányzásával bízatott meg. Alatta a Terra di Lavoro kormányát Treutel Miklós, Calabriáét Miczkbán fia, a Monte Gargano és az Abruzzok védelmét Csuzi János és Dobozi Mihály vették át. Manfredónia kapitányává Járai István neveztetett ki.
Wolfhardt Ulrik utóbb Konrád testvérével együtt Magyarországon telepedett le és a Vasvári gróf nevet vette fel. (Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 48.) Pór szerint (Nagy Lajos I. 143.) Vöröskői gróf lett belőle.
A hadjárat tartamára felfogadott német zsoldosait a király elbocsátotta. Ezek Urslingeni Werner herceg* parancsnoksága alatt a később hirhedtté vált „nagy magyar csapattá” (Magna Societas Ungarorum) alakultak át s aztán Róma felé vettek irányt. Elvált és hazament Ordelaffi Ferenc is 800 főnyi csapatával.
Lásd a 33. oldalon.
Az ügyeket ekként elrendezvén, Lajos király május második felében csekély kísérettel a barlettai kikötőbe ment s ott hajóra szállván, egyetlen gályán Dalmáciába, Vrana-ba hajózott, ahova június 1-én érkezett meg,* s onnan Zágrábon és Segesden át visszatért Magyarországba, s június 11-én már Budán pihente ki az út fáradalmait.* Seregének zöme, illetve annak a járvány által megkímélt és a tartomány megszállására fel nem használt része, alighanem visszafelé is a szárazföldi útat használta.
Lucius, Memorie istoriche di Tragurio, 244.
János minorita krónikatöredéke 157.
