i) Az 1548-tól 1551-ig terjedő időszak főbb politikai és hadi eseményei.
Károly császárnak a schmalkaldi szövetség fölött kivívott diadala csakhamar Magyarországban, főképpen a Ferdinánd birtokában levő részben is kezdte hatását éreztetni. A király ugyanis ismételt kijelentése szerint, bátyjához hasonlóan, a lutherség kiirtását és a régi vallás helyreállítását tekintvén élete egyik legfőbb feladatának, az 1548 október 16-án Pozsonyban személyesen megnyitott országgyűlésen azt kívánta a rendektől, hogy azok az új tanok elfojtására, amelyek országszerte mindig erősebb gyökeret kezdtek verni, törvényt alkossanak. De a rendek „a lelkiismeretek minden erőszakolását“ mellőzni akarván, csupán a sacramentáriusokat tiltották ki az országból, egyébként pedig csak néhány, a katholikus hit erősbítését célzó határozatot hoztak. Adó fejében az országgyűlés házhelyenként ismét 2 forintot szavazott meg, az uraknak pedig saját erszényükből minden jobbágy után 60 denárt kellett fizetniök; ennek fejében szívére kötötték a királynak, hogy ismételt igéretéhez képest lakjék már valaha huzamosabb ideig az országban, tartsa fenn a rendek ősi jogait és szabadságait, a hivatalokat pedig csak magyaroknak osztogassa. Végül határozatot hoztak az úri rablók megfékezésére is, ilyenek gyanánt Basó Mátyást és Balassa Menyhértet névleg is megjelölvén, akik Murány és Léva tájékán űzték alávaló garázdálkodásaikat. E határozat értelmében Salm Miklós a következő év tavaszán ellenük eljárván, Basó tizenheted magával lefejeztetett, Balassának ellenben sikerült Erdélybe menekülnie.
Erdélyben még a fentinél is toleránsabban és önállóbban fejlődtek az egyházpolitikai viszonyok; itt már az 1548-iki országgyűlés kimondta, hogy a vallásügy az eddigi állapotban maradjon, ami a protestantizmus elismerését és emelett egyszersmind felülkerekedését is jelentette. Az 1552. évi törvény már teljesen a katholikus és protestáns felekezetek egyenjogúságának alapján áll, mindegyiket eltiltván a másik háborgatásától s végül az 1567. évi tordai országgyűlés olynemű határozatot hozott, hogy „mindenki azt a hitet követheti, amelyet akar,“ csak a máshitűeket ne bántsa.
Mindez nagyrészt Martinuzzi bölcs és mérsékelt felfogásának és magatartásának volt köszönhető, aki újabban ismét minden energiáját latba vetette, hogy az országnak a török által meg nem szállt része Ferdinánd alatt egyesíttessék. Erre többféle oka volt. A királynéval való együttműködése az idők folyamán nem hogy javult volna, hanem folyton rosszabbodott. Az állhatatlan, elhatározásait minduntalan változtató, házsártos asszony, eddigi szokásához híven folyton civakodott, perlekedett vele és a portán is minduntalan panaszt emelt ellene. Súlyosbította az itthoni helyzetet, hogy a királyné főhivei, így főkép Petrovics Péter, Patóczy Ferenc, Kendy Ferenc a velük tartó rendek segítségével, akiknek száma elég tekintélyes volt, többek között az 1547. évi országgyűlésen oly határozatokat hozattak, amelyek nyilvánvalóan a barát megbuktatására irányultak, akit ők is tőlük telhetőleg befeketíteni igyekeztek a szultán előtt. Itt különben Ferdinánd követe, Malvezzi János, valamint a Konstantinápolyban fogságban levő Majláth István is állandóan dolgozott ellene, azt híresztelvén róla, ami tulajdonképen nem is volt alap nélkül való, hogy a szultán fennhatósága alatt álló Erdélyt német kézre akarja juttatni.
Mindezek a besúgások arra késztették Szulejmán szultánt, hogy magyarországi hódításait az Erdéllyel szemben szükségessé váló fellépés megkönnyítése céljából kelet felé még jobban kiterjessze, mi végből azt követelte Izabella királynétól, illetve Martinuzzitól, hogy neki a Temesközt, Temesvárral, továbbá Becse és Becskerek várait átengedjék. Ugyanebben az időben még egy elég furcsa felszólítást kapott Martinuzzi. Joachim brandenburgi választó, az 1542. évi hadjárat gyászvitéze, azt kívánta tőle, hogy neje örökösödési joga címén engedje át neki Erdélyt, minek jutalma fejében a havelburgi püspökséget igérte a barátnak. Mindezek az állapotok és események még jobban meggyőzték Martinuzzit arról, hogy többféle helyről kísérlet történik arra nézve, hogy Erdély a gyönge Izabella kezéből kiragadtassék. Ennek folytán most még sürgősebbnek tartotta a Ferdinánddal való mielőbbi megegyezést az ország egyesítése érdekében. Követeket küldött tehát Károly császárhoz és Ferdinánd királyhoz a nagyváradi béke végrehajtásának ügyében, mire nézve most annál kedvezőbbnek látszott az alkalom, mert Szulejmán minden valószínűség szerint hosszú ideig le lesz kötve a ránézve nem éppen szerencsésen folyó perzsa háború által. Azonban mindennek ellenére a barát mindkét helyről azt a választ kapta, hogy a törökkel megkötött 5 évi béke tartama alatt az erdélyi kérdést megbolygatni nem lehet. Martinuzzi azonban nem nyugodott. Hosszas vajúdás, rábeszélés és előzetes tárgyalások után 1549 augusztus elején Ferdinánd megbizásából gróf Salm Miklós Nyirbátorban megegyezett a baráttal, mely szerint János Zsigmond királyfi a Szapolyai-család ősi javainak visszaadása helyett kárpótlásul Oppeln és Ratibor hercegségeket és Ferdinánd lányainak egyikét nőül kapja, 15.000 forint biztosított évi jövedelemmel, Izabellának pedig a király jegyajándéka fejében 100.000 forintot igért. Ennek fejében Erdély a király birtokába megy át, ki a kormányzást a barátra bízza, aki Várady Pál halála után kardinálissá leendő kinevezése mellett az esztergomi érsekséget kapja. Végül megállapodtak abban, hogy a végeket erős német had fogja megszállani, hogy az megtámadtatása esetén megsegíthesse Erdélyt.
Hogy Ferdinánd végre mégis hajlott Martinuzzi szavára, az részben annak is volt tulajdonítható, hogy a török ezidőtájt már nem tartotta be szigorúan a békekötés feltételeit. Dacára annak, hogy Ferdinánd a mult évre szóló szerződésszerű 30.000 aranyat beküldte a portának, itt bent az országban egyre ismétlődtek a törökök rablásai és portyázásai. Így többek között a székesfehérvári bég, Veli aga 4000 főnyi rabló hadával a Győr és Pápa közötti területre betörvén, ott hallatlan pusztítást és kegyetlenkedést vitt véghez. Erre Rátkay Pál pápai és Thelekessy Imre veszprémi kapitányok a győri helyőrség egy részét is magukhoz vonva, a Bakony bejáratánál Porva mellett váratlanul rátámadtak Veli aga portyázó hadára, melyből 600 embert elfogtak s fényes győzelmük jeléül 13 zászlót küldtek be Ferdinándnak.
Martinuzzi, hogy magának a létrejött megegyezés végrehajtásához a kellő erkölcsi támogatást megszerezze, 1549 december 21.-ikére Vásárhelyre országgyűlést hirdetett, melyen a rendek fejvesztés terhe mellett mindenkinek meghagyták, hogy a szultán által a fiatal herceg gyámjává kinevezett barátnak mindenben szót fogadjanak s egyben a portának bejelentették, hogy annak kormányzásával a legteljesebb mértékben meg vannak elégedve.
Ámde most Izabella, aki azelőtt maga is sürgette a Ferdinánddal való megegyezést, váratlanul mindenféle nehézséget gördített annak végrehajtása elé. A legfőbb diabolus rotae pedig az ügyben Petrovics Péter volt, aki a kormányzásból való kiszorítása miatt újabban még esküdtebb ellensége lett a barátnak; ő nemcsak a rendek egy részét, hanem Izabellát, annak anyját, özvegy Bona lengyel királynét s azonkívül még a portát is felizgatta vádaskodásai által Martinuzzi ellen, akinek megegyezését Ferdinánddal nyomban hírül adta Konstantinápolyba. A történtek miatt felbőszült szultán 1550 elején Achmed (Mahmud) csaust azzal az utasítással küldte el Ferdinándhoz, hogy az erdélyi paktumról felvilágosítást kérjen. Utóbbi azzal segített magán, hogy mindent a barátra kent, mire a követ azzal tért vissza Konstantinápolyba, hogy Ferdinánd híven ragaszkodik az 1547-iki békeszerződéshez s csak Martinuzzi veszélyezteti a békés viszonyok további fennállását. Erre Szulejmán 1550 szeptember havában a fentemlített csaust azzal az írásbeli rendelettel küldte Erdélybe Izabellához és Petrovicshoz, „hogy ezentúl mindenki csak Izabellának és Petrovicsnak, nem pedig az áruló barátnak engedelmeskedjék, és hogy utóbbit láncraverve, vagy ha élve elfogni nem lehet, fejét küldjék a portára“. Egyben Ferdinándnak Malvezzi által megüzentette, hogy ha a békét szereti, őrizkedjék a barátot pártfogásába venni.
Izabella és Petrovics hajlandók voltak a szultán parancsának végrehajtására, micélból utóbbi a királynét Temesvárra magához hívta s ott egyidejűleg igen tekintélyes rác hadat gyüjtött össze, míg a királyné Patóczy és Losonczy Antal által székelyeket és szászokat toboroztatott; ámde Martinuzzi az őt fenyegető veszély előérzetében a maga részéről is már 1550 június elején tetemes hadat gyüjtött össze Nagyvárad tájékán és most Ferdinándnak Magyarországon levő alvezéreit sürgősen segélynyujtásra szólította fel, hogy minél előbb közösen szállják meg Dévát, még mielőtt Petrovics ott teremhetne, azonban a német vezérek erre azt felelték, hogy a király parancsa nélkül ők a kérelmet nem teljesíthetik, mert ez a szultánnal kötött egyesség megszegésével volna egyértelmű. Azonkívül Ferdinánd alvezéreinek más okuk is volt a kért segítség megadásának megtagadására. 1549 tavasza óta mindig biztosabb hírek érkeztek, hogy a török a Tisza és Zagyva összefolyása által képzett szögben, közel Szolnokhoz, erősséget akar építeni, mivégből „Szegeden már annyi fát és erődítéshez szükséges dolgokat hordatott össze, hogy azokból 6 nap alatt 5000 lovasra való kastélyt építhet.“
Ezek a hírek igazat mondtak, mert Szulejmán, hogy magának magyarországi hódításainak kiterjesztésére Eger és a bányavárosok felé erős hadműveleti alapot teremtsen, a Szegeden romokban heverő királyi várat a régi falak felhasználásával Musztafa pasa által 1549/1550-ben újjá építtette. Ezek után a török kormány 1550-ben ugyancsak Musztafa pasának parancsot adott, hogy Szolnokot, Szegednek a bányavárosok felé előtetolt őrse gyanánt, 5000 lovas számára hevenyében szintén kiépítse. Az erről szóló jelentésre és ismételt sürgető kérésekre Ferdinánd az 1550. év folyamán gróf Salm Miklós parancsnoksága alat némi hadakat küldött Egerbe, Báthory Endre által pedig a tiszavidéki nemességet ültette lóra, mely hadak az említett év szeptember közepe táján a sokáig habozó törököket megelőzve, meg is szállották Szolnokot s nyomban hozzáfogtak annak sürgős megerődítéséhez, úgy hogy az már október 16.-án védképes állapotban volt. „A vár előállíthatása céljából a Tisza és a Zagyva között új medret ástak, úgyhogy a szigetet ölelő mellékág vonatott a Tiszáig s az onnan kihányt földből tűzfafonadékok és kőtörmelék vegyítésével 8–9 ölnyi falat emeltek, akkép, hogy a várépületek és a tűzértelepek födve legyenek s hogy a várból a házak födele ki ne lássék. Négy – 6 öl széles – szögletbástyát építettek, kettős rendben, úgy hogy a belső kisebb toronyból s a bástya ormáról egyszerre lehetett tüzelni. A várnak csak egy kapuja volt, azonkívül egy fedett kis boltíves ajtaja, mely vízhordásra szolgált. A vár belső területét oly nagyra mérték, hogy benne 4000 ember kényelmesen elfért. Az építés módjára vonatkozólag Czímer még a következőket mondja: „A szolnoki erősséget olasz várépítők olaszos modorban építették, de a vár falainál a XVI. századbeli sajátos magyar erődítés módja is alkalmazást nyert, amennyiben szögletbástyákul már nem rondellákat (kör-bástya), hanem 5–6 szögű bástyákat emeltek terméskőből, a vár falaikép pedig tölgyfa-cölöpök és vesszőfonadékok közé rakott földgát szerepelt.“ A munka serényen tovább folytattatván, a várépítés a következő évben, a törökök által nem is igen háborgatva, szerencsésen véget ért. A vár rajzát a XIII /5. számú melléklet mutatja.
Tulajdonképpen ezért nem tett sem Salm, sem Báthory Martinuzzi felhívásának eleget. Ámde a barát még így sem esett kétségbe, „lángelméje egész fényében nyilatkozott meg, mert… meg tudta akadályozni, hogy a hullámok összecsapjanak feje fölött. A diplomatia és a háború minden eszközét felhasználta a veszedelem elhárítására s csakugyan ura maradt a helyzetnek. A portára követet küldött, hogy eljárását igazolja, Mahmud csaust személyes találkozásra kérte s a maga ügyének nyerte meg, a fegyverrel ellene támadó Petrovicsot, ki Izabella nevében a moldvai vajdához és a budai pasához fordult segélyért, fegyverrel fékezte meg.“
A dolog azonban nem ment valami könnyen. Perovics, mihelyt hada együtt volt, rögtön elfoglalta Dévát és Alvincet, egy különítményt pedig Csanád megostromlására rendelt ki. Martinuzzit most annál nagyobb veszély fenyegette, mert Izabella kérelmére Kászim budai pasa s a moldvai és havasalföldi vajdák is parancsot kaptak az Erdélybe való benyomulásra. Azonban a nagy veszély még inkább fokozta Fráter György erélyét. Mihelyt meggyőződött, hogy Ferdinánd vezéreitől segítséget már nem várhat, szeptember vége felé Varkócs Tamás váradi kapitányt Csanád felmentésére rendelte, ő maga pedig hadának nagyobb részével Erdélybe siet. Ekemezőn a Küküllő mentén táborba száll, az elpártolt székelyeket a maga oldalára visszatéríti, majd a rendeket Medgyesre gyűlésre hívja egybe s általuk Konstantinápolyba követeket küldet, hogy azok eljárását a nemzet nevében kimentsék s a szultánt előbbi rendeleteinek visszavonására bírják. Mindezek elvégzése után Martinuzzi a Gyulafehérvárba behúzódott Izabellát és Petrovicsot kemény ostrom alá fogta s mindaddig szorongatta őket, amíg vele oly szerződésre nem léptek, hogy a budai pasát, mint nemkülönben a havasalföldi és moldvai vajdákat, kik már útban voltak Erdély felé, visszatérésre birják, mire aztán a létrejött megegyezés értelmében ő maga is elbocsátotta seregét.
„Azonban – mondja Horváth Mihály – akár, mivel a királyné szegte meg igéretét, akár mivel a basa s a vajdák már a tartomány határain lévén, nem engedtek felhívásának: Fráter György néhány nappal utóbb hírül veszi, hogy Kászon (vagyis Kászim) basa a Maros völgyén, az oláh vajda a Vöröstoronynál, a moldvai az Ojtozi szorosnál már részint betörtek, részint betörni készülnek. A veszély tehát, mely néhány napig elhárítva látszék, most annál nagyobbá lett, mivel már serege is jobbára szétoszlott.“ Szorult helyzetében tehát újból Ferdinánd alvezéreihez fordult segítségért, de miután arra most sem igen számíthatott, a rendeket és a székelyeket, véres kardot körülhordoztatva, sürgősen tordai táborába szólítja, ahol hallatlan erőfeszítéssel néhány nap alatt majdnem 50.000 főnyi sereget gyüjtött össze. Seregét két részre osztva, Kendy János 15.000 lovassal a havasalföldi vajdát Brassó közelében, maga pedig a moldvai vajdát az Ojtozi szorosnál megverte, mire mindkettő visszavonult. Most aztán Martinuzzi hadait egyesítve, azokat a Maros völgyébe Piskire vezette s ezzel a remek hadművelettel Kászim pasát, kinek előhada már Déván volt, rövid harc után gyors visszavonulásra késztette. Majd midőn a veszély itt már megszünt, az időközben újra betört moldvai vajda ellen fordult s azt is újból megszalasztotta.
Közben Varkócs is derekasan megfelelt feladatának; Csanádnál Petrovics rácait, akiknek számát Tinódi 8000 főre teszi s akik hosszabb ideig hasztalanul döngették az öreg vár falait, megtámadván, azokat a várból kitört Perusich segítségével annyira megverte, hogy vezérük, Cserepovics, alig menekülhetett meg hadának felével.
Ugyanekkor Szászsebes parancsnoka, az öreg Bank Pál, Petrovicsnak Alvincet megtámadó csoportja ellen tört ki, annak érzékeny veszteséget okozván, mely alkalommal maga Bank is megsebesült. E sok kudarc után Petrovics erősségei, Nagylak, Csálya, Egres, Oroszlámos egyenként gyors egymásutánban szintén megadták magukat Varkócsnak.
Martinuzzi rendkívüli erélye és tevékenysége ezúttal megmentette Erdélyt attól, hogy a török kezére kerüljön és most újból kérve-kérte Ferdinándot, igyekezzék minél előbb a szerződés végleges megkötése és a tartomány átvétele iránt intézkedni, de miután Károly császár e tekintetben nem hogy fivére segítségére lett volna, hanem ellenkezőleg mindenféle nehézségeket támasztott, a dolog megint újabb elodázást nyert. Ily körülmények között Martinuzzi ismét régi taktikáját vette elő s minden igyekezetét arra fordította, hogy a szultánt a történtek miatt kiengesztelje. Ez részben sikerült is, de nagyban ellensúlyozta a dolgok teljes rendbehozatalát az, hogy Izabella és Petrovics, a barát szándékát és terveit meghiusítandók, János Zsigmond megkoronáztatását kezdték sürgetni a portánál, minek fejében Becse és Becskerek átadását helyezték kilátásba. Martinuzzi által erre figyelmessé téve, Ferdinánd most már bátyja ellenzésével nem sokat törődve, Báthory Endrét és Teufel Rézmánt felhatalmazta, hogy az 1551 február 3-án Diószegen tartandó értekezleten az erdélyi ügyet a baráttal újból tárgyalás alá vegyék, ahol aztán azt a végzést hozták, hogy Ferdinánd minél előbb erős had élén küldje ki biztosait Erdélybe, kik a szerződést a királynéval megkötvén, a tartományt is haladék nélkül átvegyék tőle.
Ennek értelmében Ferdinánd az Egernél álló hadak erősítésére április havában német, cseh és sziléziai zsoldosokat fogadott, akik április végéig Bécsben Arco Félix gróf parancsnoksága alatt hadosztállyá alakulva, május 1-én Pozsonyon, Nyitrán és Léván át Egerbe indultak. Az Egernél összevont, Erdély megszállására rendelt had a következő csapatokból alakult: Brandeis András ezredes udvari tanácsos vezetése alatt egy három német és három cseh zászlóaljból álló ezred 2800 főnyi létszámmal. És pedig állott az ezred 1300 gátpuskás lövészből, 1200 jól felfegyverzett zsoldosból és 300 közönséges gyalogosból. Az 500 morva–sziléziai lovast Serotin Károly ezredes vezette. A lovasság erősítésére szolgált továbbá 300 német vértes lovas Opperstorf János százados parancsnoksága alatt. Ezek a csapatok képezték Arco Félix gróf hadosztályát. Az Egerben való gyülekezésre kaptak még parancsot: Teufel Rézman (Erasmus) német csapatai és az Aldana Bernát parancsnoksága alatt álló 7 spanyol zászlóalj mintegy 2000 főnyi létszámmal. Mind e csapatokhoz Gróf Salm Miklósnak már Egernél volt hadát és Bakics Péternek ugyanott levő 1000 huszárját és 600 hajdúját hozzáadva, összesen mintegy 10.000 főből álló hadat nyerünk, amelyhez 4 ostromlöveg és 6 tábori ágyú járult.
E sereg fővezérévé Ferdinánd a Károly császártól átengedett Castaldo Baptista János cassanoi grófot és teanoi őrgrófot nevezte ki, aki azzal május 16-án Egerből gyors menetekben Debrecenbe vonult, hogy onnan tovább folytassa útját Erdély felé. Debrecenben, illetve Nyirbátorban csatlakoztak Báthory Endre és Nádasdy Tamás királyi biztosok Castaldohoz, aki útját a Meszes hegyen át folytatva, június 1-én Kolozsvártt ütötte fel főhadiszállását, a magával hozott hadsereget pedig, miután akkorára, mint alább látni fogjuk, Izabellával és Petrovics-csal már megegyezés jött létre, következőleg helyezte el: a spanyolokat Medgyesre, a nehéz lovasságot Kolozsvárra, a könnyű lovasságot Marosvásárhelyre, 4 zászlóalj cseh-német landsknechtet Szebenbe, 2 zászlóaljat pedig Brassóba. A huszárokat és hajdúkat a Petrovicstól átveendő Temesvárba indították útnak. Temesvár, Lippa, Solymos, Karánsebes, Lugos, Becse, Becskerek, Csanád és a többi alvidéki várak, uradalmak és hadiszerek átvételére Martinuzzi Castaldo beleegyezésével július 16-ika körül Báthory Endrét küldte ki, még pedig Losonczy István és Serédy György lovasaival, továbbá Aldana tábornokot spanyol és német csapatokkal.
Azonban Izabella és Petrovics ellenállásra készültek és a budai pasát is segítségül hívták. Martinuzzi látván, hogy a királynéval jószerivel nem boldogul, a Vojnics Ferenc gondjaira bízott Gyulafehérvárt, honnan Izabella, mindenét bennhagyva, még idejekorán Szászsebesre húzódott vissza, már Castaldo megérkezése előtt, aki, mint fentebb láttuk, csak június 1-én érkezett Kolozsvárra, ismét ostromolni, illetve Izabella kincseinek kímélése céljából csak erősen körülzárni kezdé. Erre a királyné, további ellenszegülése hasztalanságát belátván, Gyulafehérvárnak húsz napig tartó ostroma után június 17-én késznek nyilatkozott az ostromolt vár átadására és a szerződés megkötésére, micélból a barát Erdély és a tiszai megyék számára augusztus elejére Kolozsvárra országgyűlést hirdetett, amelyen nemcsak a királynéval, hanem Petrovics-csal is létrejött a megegyezés, olyanformán, hogy Ferdinánd biztosai (Castaldo, Nádasdy és Báthory) neki Temesvár, Lippa, Becse és Becskerek s a kezén lévő többi várak átadásáért a munkácsi uradalmat engedték át. A megegyezés eszerint perfektté válván, Izabella július 21-én sajátkezűleg adta át a koronát s a többi királyi jelvényeket Castaldonak, aki viszont biztostársaival együtt Ferdinánd nevében megigérte, hogy a királyné és fia a király atyai pártfogásában fognak részesülni s hogy a rendek régi szabadságaikban és jogaikban fenn fognak tartatni. Végül kijelentette Castaldo, hogy a király akarata, miszerint legifjabb leánya, Johanna, János Zsigmonddal azonnal eljegyeztessék, ami augusztus 11-én a kolosmonostori templomban tényleg meg is történt. Ezek után Izabella fiával és néhány hívével Kassára, majd onnan Lengyelországba ment.
Martinuzzi az ország egyesítésének nagy művét most már végrehajtva látván, a közügyek teréről teljesen visszavonulni szándékozott, de a királyi biztosok s később maga Ferdinánd is kérve-kérték, maradjon meg helyén, ami azonban nem gátolta utóbbit, hogy ugyanabban az időben Castaldonak Salazar titkár útján a következő írásbeli utasítást adja: „Ha te György barát eljárását gyanúsnak találnád, akkor azt tedd vele, amit az én és a birodalom jóléte megkíván.“