a) A magyarországi hadiszíntéren. Sopron ostroma.
A már 1705. ősz óta húzódó békealkudozások alatt a hadműveletek eleinte megszakítás nélkül tovább folytak. A szemben álló erők kölcsönös helyzete 1705. végén illetve 1706. elején a következő képet mutatta: a Dunától északra a Vág és a Morva határ között Bercsényi hada állott, akinek megbízásából Ocskay állandóan nyugtalanította a szemben álló ellenséget. A Dunától délre, az osztrák határ mentén Bottyán hadai tevékenykedtek, míg a Dráva–Mura menti vidék illetve a stájer határ megfigyelésével gróf Csáky Mihály volt megbízva. Ezeknek az erőknek az összege legalább 20–25.000 főre tehető. A császáriak részén a sziléziai határt 5 szabad századdal és néhány száz népfölkelővel (Land-Wibranzen) Welczek tábornok tartotta megszállva. A morva határt báró Ritschan védelmezte 8 gyalog századdal, 700 Montecuccoli-vértessel és 300 dragonyossal. Alsó-Ausztriában a Morva, Duna- és Lajta mentén 17 gyalog század, 2 vértes ezred és 300 dragonyos állott őrt. A Dunától északra báró Dilherr ezredes, attól délre gróf Pálffy János lovassági tábornok, horvát bán volt a főparancsnok. A stájer határ védelme gróf Heister Hannibal tábornokra volt bízva, aki magyar területen Körmendet és Szent-Gotthárdot tartotta megszállva. Ez erők összege a várak védőrségén kivül mintegy 10.000 főre rúghatott, míg a tulajdonképpeni császári főerő, mintegy 20.000 főnyi létszámmal tudvalévően Erdélyben állott.
Bottyán a ruszti határozat értelmében 1705. december 24-én 6 gyalog és 2 lovas ezreddel megkezdte Sopron ostromát, amelyet Weitersheimb alezredes mintegy 400 német gyalogossal és némi rác haddal védett s akit Dobner Ferdinánd polgármester néhány ezer felfegyverzett német polgárral alaposan támogatott. Bottyán gyalogságát a várost környező hegyek kővágásaiban oly ügyesen helyezte el, hogy annak a várból jövő lövések alig árthattak, tűzérségét pedig a róla és hadairól utóbb Kuruchegynek, akkor pedig Lénárthegynek nevezett magaslaton helyezte el s másnap egész éjjel lövette a várost. Ennek hatásáról Bottyán Károlyihoz intézett levelében következőleg számol be: „Sopronyt megszállván, mind külső s belső városát tűzzel meg emésztettem, bombával penig nagyobb részit a házaknak öszverontattam; holott is egész éjjel közöttek nagy sírások s kiáltások voltanak.” Ezt a német krónikák is igazolják. A városban nagy volt a veszély, de még nagyobb a kár. „Alig maradt egy-két ház épen, – írja Thaly, Bottyán János, 99. oldalán – fedett állapotban egy sem, mert a tetőket a le nem égettekről magok verték le, 185-öt pedig a tűz, a bombák romba döntének. Csak a jezsuiták templomának boltozatát több mint 13 bomba vágta keresztül. Emberélet mindazonáltal nem sok esett áldozatul, mivel a lakosság nagy része a pincékbe költözött, de a gazdag város elhamvadása által okozott kár kimondhatatlan vala. Eleség is nagy mennyiségben ége porrá s így a bennmaradtak egy része szükséget szenvede. Mindazonáltal Soprony, dacára összeromboltatásának, nem hajolt meg, mert a védfalak, bástyák sértetlenül álltak – nem lévén Bottyánnak faltörő ágyúi. Rohamra készült tehát itt is, bár ez résbontás nélkül, a falak magassága s a védők sokasága miatt fölötte veszélyes feladat, túlmerész vállalkozás vala.”
December 26-án hajnalban azt a hírt vette Bottyán, hogy Pálffy Sopron fölmentésére készül, ami arra bírta a kuruc tábornokot, hogy az említett vár ostromának folytatása mellett megfelelő haddal a Brucknál álló Pálffyra vesse rá magát. Itt „mind ágyúval, mind puskatűzzel sokáig dolgozván, végre Pálffy véres roham által tetemes veszteséggel visszaveretett Bruck falai közé. Kivált rácai közül sok maradt a csatatéren. Továbbá egész künnlévő táborát, Sopronyba szánt élelmi szereit, társzekereit elnyerték Bottyán kurucai, kiknek nagy zsákmány juta ott. Ezek után Pálffynak nem volt többé kedve Bruckból kijönni, Bottyán pedig december 31-ikétől kezdve nyugodtan folytathatta Sopron ostromát. Január 2-ikától kezdve a tábornok a lövetést 6 bombavető mozsárból és 8 nagyobb tábori ágyúból folytatta, az utóbbiakból többnyire izzó golyókkal s a két első napon nem kevesebb mint 170 bombát és 1000 tömör izzó golyót dobatott a városra, melynek főleg külvárosi házai majd mind égtek. Egyúttal – mint Thaly írja Bottyán János című műve 103. oldalán – „merész lovasságát a védők riogatására minduntalan a falak alá nyargaltatá, akik is magyar bátorságu mutogatásával, avagy kiváncsiságból egészen a bástyák tövébe ugrattak, s karabélyaikat, pisztolyaikat a védők közé tüzelve, megint tova iramodának sebes lovaikon… Eleget lőttek utánuk, – de mindig sikertelenül… Míg a bombázás és ostrom néhány napon át eképpen folyt, Bottyán aknákat és víárkokat nyittatott s amennyire csak lehetett, előre vivé a falak közelébe. Meg akará kisérelni a rohamot a bástyák ellen résbontás nélkül is. Jó eleve több mint 100 ostromlétrát szerzett s 1706. január 5-én este kiosztatá a hadak között. Egyszersmind a rohamra menendő hajdúcsapatokat még ez nap este jól elrendezé a víárkokba, mély hegyi útakba, és futó-sáncok mögé s hogy annál bátrabban küzdjenek, száz forintot igért mindenkinek, aki a falra felhatol és egész éjjel küldözgette számukra a boros, pálinkás hordókat. Hogy a vakmerő vállalat lehető legkevesebb vérontással menjen végbe, úgy rendelé a dolgot, hogy a hajdúk az előretolt víárkokból oly gyorsan a falak alá érhessenek, miszerint a védőknek ne legyen idejük közéjök kartácsolni. Továbbá, hogy ha már kell vérnek hullani, legalább a magyar vér lehetőleg kiméltessék, a rohamoszlopok élére a szökevény németeket, Fodor László regimentjének századait rendelé, aminthogy jobára ezek is vesztek. Január 6-án azért, szokása szerint hajnal hasadtakor, három ágyúlövéssel és hármas trombitaszóval jelt adván, a kurucok három oldalról egyszerre, nagy riadással megrohanták a várost. Az egyik rohamoszlopot maga Bottyán, a másikat Ocskay, a harmadikát Bezredéy Imre gyalog ezredes vezénylé. – A vakmerő nép oly hihetetlen gyorsasággal rohant a falak alá, hogy mire a németek őrhelyeikre futhattak volna, ők már a falakhoz támogatták lábtóikat s felkúszván rajtok, a lőréseken belövöldöztek a védőkre; ilymódon többeket meglövének közülök. Majd a létrákon és falpárkányokon a puska-, kard-, fokos- és kopja-harc kezdődött, miután elébb kézi gránátjaikat a védők közé bedobálták. A támadás amily dühös, a védelem ép oly elkeseredett vala. Mindazonáltal a kurucoknak több helyütt sikerült a falakra felhatolniok úgy, hogy itt-amott már a bástyatetőkön harcolának. Sőt az úgynevezett Scharfen-Eck-nél már a magyarok zászlója is fenn lobogott a falon. Mert Horváth Mihály ezredes, aki ott az ostromot vezénylé s a Ritter-Krónika szerint a hajdúságot erővel is nekihajtotta, baljában zászlóval, jobbjában kivont karddal maga rohant legelől s egyik létrán felhatolván, elszánt vitézséggel vágott be az ellenség közé fegyverével; majd bevétette magát az őrség kopjái közé, a hajdúság utána és Horváth önkezével kitűzte a kuruc zászlót a fokra. De a következő pillanatban halálra találtan bukott alá a hős a sánc árkába. Eleste az addig oroszlán-módra küzdő kurucok bátorságát megingatta s a pillanat első zavarában, miután az ott álló ágyútelep lövegeit beszögezték, ismét leszorítottattak a bástyákról. – Bottyán látván, hogy az ellentállás erősebb mint hitte s nem akarván több vért veszteni: visszára fuvatott, s a rohamoszlopok mind a három helyen egyszerre – azon módon amint jöttek volt – vissza vonulának. A roham fél óra hosszat tartott, mely idő alatt a kurucok folyvást a legnagyobb bátorsággal állották a várbeliek szakadatlan tüzelését. A visszavonulás is – dacára az őrség sűrű lövöldözésének – a legnagyobb rendben ment végbe és oly lassan, hogy nemcsak sebesültjeiket, de még halottjaikat is (5–6 kivételével, akiket a sáncokban észre nem vettek) ráértek összeszedni és magokkal elvinni.
A Theatrum Europaeum a kurucok veszteségét e rohamnál holtakban és sebesültekben néhány százra teszi; Kolinovics ellenben, bizonyára nagyitva, 760-ra. Egy egykorú magyar levél 300-at említ.
„Sopron dolga – írja folyta folytatólag Thaly – a kemény töretés és ostrom alatt már annyira jutott volt, hogy Weitersheimb, a parancsnok, nem bírván többé az ellenállást, éjjel-nappali fáradalmat, nyughatatlanságokat és az elpusztított városban a téli hideg által okozott iszonyú nyomort, végkép elcsüggedett s feladásra határozá el magát. Már indulókészen kiállítá katonaságát, maga is lóra ült; a kapu előtt a polgárokhoz búcsúszavakat intézvén, az ágyúkat beszegezni s a telepből a sáncárkokba aláhajigálni parancsolá, azzal ki akara vonulni a városból. Azonban a Dobner Ferdinánd polgármester által fanatizált német polgárok, akik vagyonuk elhamvadásán mód fölött elkeseredtek, s érezvén, hogy immár nincs többé mit veszteniök, végső védelemre készülének: visszatartóztatták őt s kitartásra inték. Megszégyenlé magát s visszafordula.”
A várost még ugyanaznap, január 6.-án Bercsényi nevében felkérték, mire a védők 2–3 napi meggondolási időt és ezalatt fegyvernyugvást kértek, amit Bottyán nagy örömükre megadott nekik. 7.-én folytak az alkudozások, de 8.-án a várbeliek Dobner biztatására a további ellenállást határozták el. Január 9.-én Bottyán újra riadót veretett; a sikátor-kapun (Schlipper-Thor) kívül álló malmot, mely már előbb le volt töretve a tűzérség által, felgyújtatta s a bástyák közelébe nyomulván, az említett kapunál még egyszer rálövetett az őrségre s egyidejűleg a hajdúkat rohamoszlopokba állította fel, mintha ismét rohamra akarna indulni. De a várt hatás elmaradt. A várbeliek most sem tűzték ki a fehér zászlót. Ezek szerint Bottyán a további küzdelem és vérontás sikertelenségét látva s mivel már lőszere is fogytán volt, január 10.-én a vár ostromát beszüntette és azt ezentúl csakis szoros ostromzár alatt tartotta, míg csapatjainak zömét a közelfekvő falvakban téli szállásokba helyezte el.
Azonban a kuruc hadak most sem adták át magukat a nyugalomnak; azoknak kisebb-nagyobb portyázó hadai Andrássy, Csáky és Ebeczky alatt elözönlötték Ausztriát, sőt január közepén a Lajta-vonalat Hainburgtól Bécsujhelyig egyszerre 8000 emberrel átlépve nyomultak be Ausztriába s így Pálffyt, aki január 20.-án már Laa-ig volt kénytelen visszavonulni, és Bécset mind nagyobb veszedelemmel fenyegették. Sőt Ebeczky csakhamar Laa-ból is kiugratta Pálffyt, aki a kurucok által üldözve, egészen Bécs erődvonaláig húzódott vissza, úgy hogy a Szent-István tornyáról ismét egészen jól lehetett látni a szerte nyargalódzó kurucokat. Erre Bécsben nagy riadalom és fejetlenség kapott lábra s hogy Pálffy a Lajta-vonalat újból visszavehesse, erősbítésére a Morva mentén álló erők egy része, valamint a bajor hadiszíntérről két vértes ezred gyors menetekben Bécsbe irányíttatott s végül Pétervárad parancsnoka, báró Nehem táborszernagy, parancsot kapott, hogy néhány ezer szlavon milic-katonát a Dráván át Pécs–Simontornya irányában a Sió-vonal felé indítson útba, hogy ezáltal a kurucok figyelme oda tereltessék, illetve hogy jókora kuruc erők a Lajta mellől odavonassanak. Egyúttal sürgősen szükségesnek látszott a már ismét nagy szükséget szenvedő Trencsén várának friss élelemmel és hadiszerekkel való ellátása is, ami kétszeri hiú próbálkozás után végre harmadszor mégis sikerült. Ezt a vállalatot gróf Montecuccoli tábornok és báró Veterani ezredes hajtották végre 600 vértes lovas és 400 reguláris gyalogos, valamint egy több ezer főnyi népfölkelő dandár fedezete alatt s ilyen módon január 25.-én mintegy 200 szekérnyi élelem és hadianyag bejutott Trencsénbe. A várat körülzáró Luzsinszky megpróbálta ugyan az elsáncolt hegyszorosokban az ellenállást, azonban siker nélkül s így néhány főnyi veszteséggel visszahúzódott.
A morva csőcselék ezután nekiesett a Vág-melléki falvaknak s azokat irgalmatlanul dúlta, fosztogatta és fölégette, a gyorsan segítségül jött kuruc hadak elől Montecuccoliék sietve visszahúzódtak anélkül, hogy egyúttal a már szintén nagyon is szűkölködő Lipótvárt is megsegíthették volna.
A császáriaknak eme, csak toldozgatáson, foltozgatáson alapuló kisérletei nem sokat használtak, sőt ellenkezőleg részben balul ütöttek ki, mert a kurucok észrevevén a morvamenti császári őrvonal gyengítését, Ocskay alatt néhány ezer főnyi had nyomban Morvaországba tódult be, ott szokása szerint dúlva, fosztogatva és mindent felperzselve.
A február 18.-án Miskolcról Nagyszombatba visszatért Bercsényi, a morvák garázdálkodásáról tudomást szerevén, nyomban intézkedett a megtorlás iránt. Mint Thaly írja, A gróf Bercsényi család, III., 528. oldalán: „Azonnal parancsot küldött „Rákóczi villámára”, a Fehérhegyeken túl, Sasvárban pihenő Ocskay Lászlóra, Bokros Pálra, Réthey Jánosra és a Detrekő várában tanyázó Bertóthy Zsigmondra: csoportozzanak össze s az egész hegyentúli dandárral, lovassal-gyaloggal, ágyúkkal, üssenek be Morvába – szabad most a vásár, raboljanak, égessenek, adják vissza a kölcsönt! (s egyben akadályozzák meg, hogy a Morva mellől csapatok Pálffy megerősítésére menjenek). Bercsényinek nagyszombati február 21.-iki levele szerint e napon kellett „tüzelniök” a Fehérhegyeken túli kurucoknak az örökös tartományokban. Tüzeltek is, ugyan derekasan; a szilaj Ocskaynak az efféle vállalatok voltak kedvére. A fővezér rendeletének vételével csakhamar összevonta Sasvárra dandárát s a mondott nap reggelén 3–4000 emberrel, 4 ágyúval, a Morva jegén a Thaya vize torkolatánál átköltözvén, Landshut kerített várost izzó golyókkal fölgyujtatva, a lángok alatt rohammal bevevé; báró Rosenkranz dragonyos alezredes vala benne 300 újonccal; az alezredes ott égett, a 300 katonát a kurucok halomba vágták, – azután a várost, Drősing, Sirndorf, Waltesdorf, stb. helyiségekkel egyetemben kirabolván, porrá égették s tömérdek nyereségüket lerakandók, hazatértek Sasvárra. De február 25.-én Bercsényi ismételteté a betörést s ezúttal a bécsi hídak felé, hogy Pálffy célzatait zavarja. Ily gyorsan megtermette a trencséntáji égetés a császáriaknak a maga keserű gyümölcsét!” Ezért a február 13.-án Bécsben megtartott tanácskozáson a Lajta, Mura, Dráva mellől kiinduló erőteljes koncentrikus offenzivát határoztak el a Dunántúl visszafoglalása, valamint a határok és Bécs hathatósabb védelmezése céljából. Ehhez képest Pálffynak 1500 gyalogosra, 3000 lovasra felemelendő s tűzérséggel kellően ellátandó s a pozsonyi várőrségből báró Sickingen tábornok által is erősbítendő, illetve támogatandó hadával a Lajta mellől egyelőre Sopron felmentésére, ezzel egyidejűleg Heister tábornoknak 3000 főnyi hadával az előbbivel való egyesülés céljából Fürstendfeldből Sümeg vagy Sárvár felé kellett előnyomulnia s végül Herberstein ezredesnek meghagyatott, hogy Pécsről Simontornyán át a Duna és a Balaton között a Rábaközbe előnyomulva, a kuruc főerő hátába igyekezzék kerülni.