NYÍLT LEVÉL DEÁK FERENCHEZ. PÁRIS, május 22-én 1867.
365NYÍLT LEVÉL DEÁK FERENCHEZ.
PÁRIS, május 22-én 1867.
PÁRIS, május 22-én 1867.
Barátom! Engedd meg e megszólítást azon múlt emlékének nevében, mely a hosszú számkivetés keservei, a hazafi bánat és családi bú minden súlya alatt előttem mindig szent maradt.
Mi nem csak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében, férfi korunk szebb szakán keresztűl, midőn még egy irányban haladtunk a hazafiúi kötelesség ösvényén.
Együtt állottunk őrt a nemzet jogai mellett az 1848-iki válság előestéjén, midőn mint minisztertársak közegyetértéssel megköveteltük a bécsi udvartól s kormánytól, hogy „hazánknak törvényes önállása és szabadsága minden tekintetben, a pénz és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól ment kormányzatát is világosan oda értve, nyíltan elismerve és megóva legyen.”
És együtt üzentük meg e jogszerű követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy: „az összes nemzettel egyetértőleg változhatatlanúl el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenségeskedésre jogszerű visszatorlással felelni.”
E percz csakhamar elkövetkezett, midőn választanunk kellett, ha beváltsuk-e a jogszerű visszatorlás változhatatlannak nyilatkoztatott határozatát, vagy védtelenűl fogadjuk a halálos csapást, mit az önkény hazánk nemzeti s állami életére mért. Te, mert nem bíztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad. Én azok soraiba állottam, kik Istenben, jogaikban, s önmagukban bízva, az ellenséges megtámadásra jogszerű visszatorlással feleltek, miként ezt együtt a nemzet nevében, a hatalomnak megizentük volt.
Nem dicstelen a lap, melyet a magyar nemzet ez elhatározás folytán a történelem könyvébe iktatott. S habár egy idegen nagyhatalom jogtalan fegyvereinek súlya alatt sikerűlt is az árulásnak nemzetünk önbizalmát megrendíteni s a megrendített önbizalommal karját elzsibbasztani; – hősiességét, melylyel jogait védte volt, csodálattal kisérte a világ; nem érdemlett bukásának rokonszenvvel adózott,s nemzetünk életrevalóságának amaz óriási revelatiója, – melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott – annyit 366minden esetre eredményeze, hogy úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a mgyar nemzet még bukásában is azon önczélú életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt ígér, hacsak a historia önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat is ki nem törlik.
Nagy vívmány ez, barátom, melyet feladni bűn! S a nemzet, mely oly körűlmények közt is képes volt ez állást kivívni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának megvédése s jogainak valósítása körűl, ereje iránt ne essenek kétségbe vezérei.
A mint akkor e válság perczében elváltak útaink, elválva maradtak tizenkilencz hosszú éven át mind e mai napig.
Nekem a hontalan bújdosás jutott osztályrészeműl; – neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep. De jutottak e vezéri szereppel osztályrészedűl nagy kötelességek is és roppant felelősség.
Elvált útainkon kiindulási pontunk s útunk iránya különbözik, csaknem mondhatnám, ellenkezik.
De nem mondhatod, hogy útadban állottam; nem mondhatod, hogy nehézséget iparkodtam elődbe gördíteni, vagy számvetéseidet megzavarni.
Azonban hazafi vagyok, nemzetem sorsa szívemen fekszik. S ez érdekeltségnél, e kötelességnél fogva szemmel kisértem folyvást polgári működésedet, reménylve néha, aggódva sokszor, figyelemmel mindig – de nem szólottam.
Most szólok, és hozzád, és nyíltan szólok, mert úgy látom, – s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt ítélet tekintetével látom úgy, hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.
Midőn 1861-diki felírataidat olvasám, melyek nevedre annyi dicsfényt özönlöttek, megnyugtatást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal mint bölcsességgel világosságba helyezél, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron. Mert olyannak ismertelek, ki mérséklettel szab hatást kívánalmainak, komolyan megfontolja a mit követel; de a joghoz, melyet így megfontolva követelt, tántoríthatatlanúl ragaszkodik.
367Engem – ki bizonyos kapcsolatokban az ellentéteket kiengesztelhetetleneknek ítélem, nem elégített ki a határ, melyet kitűztél; de meg tudtam fogni, hogyha nemzetünk vezérleted alatt békés úton eljut azon határhoz, lesz oka többet, nagy szenvedések árán, nem merényleni; ha pedig el nem jut, nyitva maradónak hittem a tért a jövendő számára, mert nem lesz semmi jog feláldozva. – Pedig magad mondád, s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.
Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz: azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-i jogalapon vél állani.
Pedig már rég nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden álláspontnak megvan a maga kérlelhetetlen logikája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem: mi marad még feladni való a nemzet önállásából? mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik, s melyek hazánk sajátlagos helyzetében még sokkal nagyobb becscsel bírnak, mint oly országokban bírhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé sűlyesztessenek?
Épen most látom a hírlapokból a miniszterium által f. hó 18-dikán előterjesztett hat törvényjavaslatot.
Végig futom elmémben az ezen javaslatok elseje által törvényesítendő közösügyi munkálatot, mely hazánkat állásából kétségtelenűl kivetkzőteti s az osztrák birodalommal egy államtestűletté összeforrasztja.
Számot adok magamnak a többi öt törvényjavaslat horderejéről. És látom az ez irányban nézeteidet képviselő magyar lapokban azon agitátiót, mely a megyei institutiónak – hazánk ezen utolsó reményhorgonyának – elmállasztására, ország-politikai s alkotmányőri 368állásából kivetkőztetésére, és puszta administrationális bureaukká sülyesztésére irányoztatik.
Mindezeket látva és megfontolva, okom van kérdezni: minő lényeges állami jog, minő alkotmányos biztosíték marad még fenn, melylyel nemzetünk magát az áldozatokért nem mondom vigasztalhatná, hanem legalább mystifikállhatná, hogy még mindig nemzet, még mindig alkotmányos.
A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé decretáltatik, s annak nem csak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alúl elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik. A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyűléstől elvonatik, s a birodalommal közös delegatiókra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá.
Ez által elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpractikusabb biztosítékát. Elveszti azon tehetséget, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget árasztható háborújogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse, vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.
A közösügyi munkálatnak egyéb, nem csak a nemzet állami életére s önállására, de még anyagi felvirágoztathatására is sérelmes intézkedéseit nem is említve, maga ezen két tény elég arra, miszerint tagadni ne lehessen, hogy Magyarország mind azon magasabb attributomokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten önállólag nem intézkedhetve idegen érdekek vontató kötelére akasztatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar miniszterium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporodott megyegyűlés.
Ezek annyira világos – és semmi legisticus okoskodás által el nem vitatható tények, hogy sérteni vélnélek, ha csak fel is tenném, hogy a Te érett bölcsességed és hazafiúi érzeted magának ezen jogfeladások hordereje iránt illusiót csinál.
Hanem Te – fájdalom – nem bízol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körűlmények enyhíteni fogják 369a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed, a mit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körűl forog, hogy „el kell fogadni a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet.”
De épen ez az, a mi ellen úgy a jog, mint a politika nevében tiltakoznom kell.
Ily szempontból vetni koczkát a nemzet sorsa fölött hiba is, de nem is szabad. Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körűlmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani. De hiba is ezen lemondás, s pedig olyan hiba, mely a körűlmények által sem menthető. Engedd, hogy emlékeztesselek a múltakra. A mit most a közösügyi munkálat az úgy nevezett birodalmi egységnek s nagy hatalmi állásnak áldozatúl hoz, az lényegében az, a mi 1848-ban Jellasich betörését megelőzött ultimatumkép tőlünk követeltetett. Ultimatum, volt barátom! fegyveréléről nyújtott ultimatum nekünk védteleneknek. És támogatására fel volt szítogatva ellenünk a szenvedelmes belháború, s határainkon invasionális seregek álltak csatarendben. És e veszélylyel szemben volt-e a miniszteriumban, melynek mindketten tagjai voltunk, volt-e az országgyűlésen csak egyetlen egy hang is, mely azon most annyi készséggel elfogadott követeléseket csak tárgyalásra is méltóknak tartotta volna? Nem volt. Az egész miniszterium, Te és Eötvös ép úgy, mint én, s én úgy mint az egész országgyűlés indignatióval útasítottuk vissza a jogtalan, a nemzeti öngyilkolást kívánó követelést. Te visszavonúltál; Eötvös a vihar elől külföldre vonúlt; én védelemre határoztam magamat; de a követelt jogfeláldozást egyikünk sem írta alá.
Jött 1861. Az osztrák hatalom akkor még bizonynyal erősebb volt, mint 1867-ben. Mit feleltél a megújított követelésekre? Saját felírataidra utallak. Úgy ismerted akkor is a pragmatica sanctiót, mint most; de megemlékezél az 1790 : 10-ik czikkre is, s a jogtalan követelésre a jog, a teljes jog követelésével feleltél; és megmondottad a közös érdekű viszonyokra, (melyek hiszen egészen külön álló országok közt is létezhetnek, annál inkább az egy fejedelmet ismerők közt) megmondottad, hogy esetről esetre majd intézkedendik az ország önállólag, miként joga hozza magával, loyalitással, miként 370mindig tevé. És most állasz reá, mit akkoron elfogadni sem szabadnak, sem kénytelenségnek nem ítéltél? Most Szadova után, most mondod azt, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás? Megfoghatatlan!
Én, ki nemzeteknél uralkodók irányában a jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek: igyekeztem magamat, mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet ép azon perczet választja kétségbeesni állami jogainak teljes valósíthatása fölött, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Krétáig érzi, hogy a kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.
Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeűl szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugot, mint kelet felé ellenségeinkké teszi, a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltábláúl tűzi ki.
És ha azt kérdem magamtól, mi hát az, a mit nemzetünk ennyi feláldozásért jutalmúl kap? látom azt, hogy kapja az idegen érdekekérti katonáskodás kötelességének általánosítását, ezer néhány száz millió forint államdósságot s vele az elviselhetetlen tömérdek adók megörökítését, melyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhítésére sem lehet gondolni.
És hogy a pohár csordúltig megteljék, látom azt, hogy a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok még ama nagy jogfeladások után felmaradott gyöngyöcskéket is kitépik az 1848-iki törvényekből.
Hazánknak s épen hazánknak alkotmányos biztosítékokra nagyon is szüksége van. Hangosan kiáltja e szükséget füleinkbe saját szomorú tapasztalásunk s negyedfél század történelmének intő szózata. Oda igtattuk egyik biztosítékúl a törvényekbe, hogy a költségvetés megállapítása nélkűl az országgyülés el nem oszlattathatik. S a magyar királyi miniszterium ki akarja e biztosítékot is a törvényből törűltetni! És miért? azért, mert lehet eset, midőn e biztosíték a hatalmat terjeszkedési vágyában genirozhatja.
371Ott volt a nemzetőrség. A legártatlanabb institutió a világon, szemben a törvényt tisztelő hatalommal. Sőt a rendnek, a személy- és vagyonbiztonságnak legsikeresebb őrje, mert azt magának a népnek ótalma alá helyezi. De van ezen institutió eszméjében valami, a mi fékűl szolgálhat a hatalomnak, hogy ne merje túlfeszíteni az önkénynyé fajúlás húrját. S mert ez van benne, a miniszterium a nemzetőrséget el akarta törűlni.
Én nem gondolom, hogy az országgyűléseknek missiói közé tartozzék a hatalom útjából az önkénynyé fajúlás akadályait elhárítgatni. – Bizotsítékokra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek s én nem gondolom, hogy az általános katonai kötelezettség, kapcsolatban a miniszteri felelősség alúl elvont rendelkezés hatalmával, biztosíték dolgában a nemzetőrségi institutiót mellőzhetővé tenné.
A törvény némi politikai jogokat ruházott a határőrvidéki lakosságra. A miniszterium – a helyett, hogy a mint jogszerű is, tanácsos is volna, e jogokat kifejlesztené, korunk irányának derisiójára eltörűltetni indítványozza. És ezt ép akkor, midőn Horvátország, melylyel a kiegyezkedés annyira kívánatos, a határőrvidék politikai állásának biztosítását még az inaugurale diploma feltételei közé is igtatandónak véli!
Általában a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok annyira ellenkeznek Magyarország állami létének életfeltételeivel; annyira összeütköznek azon politikai iránynyal, melyhez nemzetünk negyedfél századon át jó és bal szerencsében mindig tántoríthatatlanúl ragaszkodott, s melyhezi hűségének köszönheti nemzetünk, hogy még van; annyira ellentétben állnak a kornak, melyben élünk, irányával, az európai conjuncturák sugalmaival; horderejükben annyira veszélyesek s annyira nincsenek motiválva sem a szükség, sem a kénytelenség, sem az osztrák uralkodó ház helyzete, sem a legegyszerűbb politikai számtan kívánalmai által, miszerint nem győznék eléggé bámúlni, hogy akadhat miniszterium, mely az előterjesztés felelősségét el meri vállalni, ha minden oda nem mutatna, hogy a Te egyetértésedtől, s általad az országgyűlési többség támogatásáról magát eleve biztosítottnak tudja.
Lassan-lassan lelebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mind ez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hívatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.
372De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat, nem a végett, hogy vitatkozzam; hanem, hogy Isten, a haza, s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körűl magasb államférfiúi tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a hazát, melyben nem csak a jelen röppenő perczét, de a változhatatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!
Megőszűltem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerűltség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kívánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal erélylyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt. E kötelességérzet ösztönzött a felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedveért, melyből eredett.
Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba: hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője ránt.
Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!
Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!
KOSSUTH LAJOS.
