VÁLTOZÁSRA VÁRÓ PARASZTI TÁRSADALOM
1212VÁLTOZÁSRA VÁRÓ PARASZTI TÁRSADALOM
A társadalmi feszültségeket legalább annyira fokozták a termésválságok, mint az 1820–40-es éveknek az a jellemzője, hogy már nem jártak együtt súlyos járványokkal, és nem csaptak át tömegeket pusztító éhínségbe. Egykor az ínséges idők tettek tönkre családokat, egyben alkalmat adva arra, hogy néhányan kereskedéssel-spekulációval meggazdagodhassanak. (Jellemző, hogy a kortársak a negyvenes években is még gyakran a század eleji megrázkódtatásoknak tulajdonították a falun belüli nagyobb különbségek kialakulását és az oly sokszor kárhoztatott „luxus” terjedését, aminek egyik velejárójaként a Szászföldön már a jómódú „parasztok egymást urazzák”.)* Ahogy viszont ezek a megrázkódtatásszerű válságok elmaradtak, a rétegződésben, a társadalmi helyzet biztosításában nagyobb szerepet kapott a kitartó termelői tevékenység, illetve ennek intézményi, jogi és gazdasági feltételei.
ST. L. ROTH, Der Geldmangel und die Verarmung in Siebenbürgen besonders unter den Sachsen (Gesammelte Schriften und Briefe. Hrsg. O. FOLBERTH. IV. Berlin 1970. 386).
Az adófizető lakosságnak egyharmadát kitevő szabad parasztság és kisnemesség az úrbéresekénél kedvezőbb helyzetnek örvendhetett, sőt még a határőrökénél is, akikre adók ugyan nem, de súlyos katonai terhek nehezedtek. Hosszú távú tendencia eredményeképpen azonban csökkent a különbség az úrbéres jobbágy és zsellér, valamint a szabad paraszt – mármint a „polgárparaszt”: a szászföldi szabad és szabados, és a „nemesparaszt”: székelyföldi lófő és gyalogszékely, a fogarasi boér, és a Szászföld kivételével mindenütt gyökeret eresztő egytelkes, címeres leveles kisnemes – között. Jólét és szegénység különböző szintjein kialakultak azok a rétegek, amelyeken belül csak jogállás és annak tudata tett különbséget. A nemesi jogok makacs védelmezőjének is el kellett ismernie, hogy „ezrek vannak ilyen nemesek, kik nyomorúltabbak a parasztnál”, és némelyiknek „alig van hagymája, hogy megegye”.* A lusta, de rátarti szegény nemes kedvenc figurája is lett a politikai publicisztikának, hogy a jómódú szorgos jobbággyal együtt illusztrálják azokat az árutermelésre alapozott átrétegződési folyamatokat, amelyek egyre inkább feszegetni kezdték a feudalizmus kereteit.
Beszédtár. Záratékul az 1841/2-ik (!) országgyűlési Jegyzőkönyvhöz. Szerk. HAJNIK K. III. Kolozsvár 106.
Jellemző a gazdagság mértékére, hogy a hatökrös lófő vagy Nyárád menti kisnemes már jómódúnak számított. A Székelyföldön falvanként négy-öt családra becsülték azok számát, akik – ilyenformán – „hajdoni jó állapotukban” megmaradtak, és „az életnek az ők felfogásuk és igényeikhez képest elég kényelmét és örömét élvezhetik”.* A szabad paraszti és kisparaszti 1213jólét és szegénység a hosszú távú táji-történeti fejlődésben gyökerezett, társadalmi magatartásformáktól is meghatározottan. Elsősorban ez tette olyan élessé a nagy történeti régiók közötti különbséget. Amíg a szászföldi szabad parasztok, ha nem is mindenütt, a legjobb minőségű földeket művelhették, abból is az átlagosnál nagyobb kiterjedésű kisbirtokokat mondhatták magukénak, addig a székelyföldi szabad székelyek és kisnemesek többsége fogarasi, hunyadi és kővári román társával együtt általában mostoha adottságú területeken tudta őrizni szabadságát, egyre szűkebbé váló földjén (10. táblázat).
JAKAB E., i. m.
10. táblázat. Az adózó családok száma területenként 1847-ben
| ||||
Megnevezés |
A vármegyék, a Részek és Fogass vidéke
|
Székelyföld
|
Magyar szabad királyi városok
|
Szászföld
|
Kisnemesek
|
8 321
|
3 912
|
–
|
–
|
Taxás polgárok
|
2 100
|
81
|
2 516
|
5 762
|
Szabad parasztok
|
6 450
|
10 706
|
5 339
|
72 973
|
Úrbéresek
|
124 556
|
20 853
|
110
|
19 920
|
Bányászok
|
8 719
|
221
|
–
|
484
|
Cigányok
|
2 639
|
1 080
|
334
|
5 143
|
Zsidók
|
1 188
|
82
|
185
|
4
|
Egyéb
|
1104
|
538
|
4
|
107
|
Ez a szabadság nem óvott meg a földaprózódástól, de a mindennapok létharcában lehetőséget kínált a gazdasági érdekeltség érvényesítésére, és ezért óriási vonzó-, sőt mozgatóerővel hatott. A vándormunka lehetőségét a hazatérés biztosításával tárta szélesre. Aranyosszéken például „a szűk birtokon lakó székelység ifjúságába a szükséges életmód keresése tekintetéből az országba elszéledve él, és csak akkor tér nagyobb részint hazájába, midőn némi keresményre szert tehet”.*
Barcsay László tartományi biztos jelentése. OL, GP, 1846: 2623.
Ha viszont a feudális terhektől való mentesség elegendő földtulajdonnal társult, akkor aztán „sok földesúr csak csodálkozik, hogy a jobbágyával nem bíró nemesnek, aki maga arat, kisebb kévéből álló keresztje többet ereszt”.* Így Doboka megyében például „az oláh nemesek munkások, pazarfény megvetője, házi körök egyszerű, vagyonjukat kevélyen hirdetni s tudatni főbb tulajdonságjok, több nyomon által vetkezik le nemzeti sajátságjokat”,* a jobbágyi életszint fölé emelkedve.
HORVÁTH J., Bírálat és némely ragasztvány az iker Magyarhon nemzeti 1837-k évi Trattner és Károlyi kalendáriumára. Kolozsvár 1837. 97.
HODOR K., i. m. 499.
Így az úrbéres, a sikeres kisnemes példája láttán, jobban érezhette saját kiszolgáltatottságának nyomasztó terhét, és ez a változtatás szándékát 1214erősítette benne; míg a szegény paraszt-nemest inkább helyzetével való megbékélésre ösztönözte, illetve arra, hogy a feudális rendszer keretein belül keresse helyzete és léte változtatásának módozatait.
A korszak társadalmi dinamikáját így éppen az adja, hogy – miközben a politikában kirajzolódott a polgári típusú társadalom megteremtésének igénye és szükségessége – egész Erdély lakosságának zöméről elmondható: mindenki lépni akart egy szintet a paraszti-nemesi lét egymásba kapaszkodó és mégis jól elkülöníthető – természetesen idealizált – fokozatain. A jobbágy szolgálatai „méltányos” mérséklését követelte, de szíve szerint általában határőrkatona akart lenni, mert ez jelentette a „kitörés” lehetőségét. Ha élt a közösségben szabad paraszti múltjának tudata, akkor községe szabadságát kívánta vissza: a város rangjára és jogállására áhítozott. Ha a határőr családja nemesi-szabad paraszti (székely vagy bojár) múltjára emlékezett, akkor elvesztett kiváltságait akarta vissza, katonáskodás nélkül. Az adófizető kisnemes a gazdag adómentessel való jogi egyenlőséget igenelte. A szászföldi szabad román pedig szász társával szeretett volna osztozni faluja vezetésében. Az emelkedést és a feltörekvést célzó igények az adott feudális rendszeren belül maradtak, mégis annak teherbírását és működőképességét veszélyeztették, és ezáltal kereteit feszegették.
Milyen gazdasági folyamatok mélyítették a robbanással fenyegető, szerteágazó ellentéteket, és ugyanakkor mi csökkentette a feszültségeket a mindennapok létharcában?
A Szászföldön, ahol az egyetlen feudális szolgáltatás a tized volt, a szász földműves és a román pásztor még mindig sokat emlegetett ellentéte lassan a kiegyenlítődés felé haladt. A transzhumálás következtében valóban elmélyült a regionális munkamegosztás, de egy-egy régión belül a jómódú román a szászhoz hasonlóképpen gazdálkodott és élt, több szobás kőházat építtetett, és hasonló viseletet öltött. Sőt, a sok jómódú juhosgazda között akadt olyan, aki fiát a bécsi Polytechnicumba járatta. Amíg azonban a – már jellemzett – transzhumálás a szász iparos és a román pásztor egymásrautaltságát erősítette, tovább izzott az elégedetlenség azokban a falvakban, amelyeknek legelőin a szászok – jogi helyzetükre hivatkozva – igásállataik legeltetése érdekében korlátozták a románok juhtartását. A globális adatok is tükrözik még az etnoszociális munkamegosztás körvonalait. Nagysinkszékben például a szász és román lakosság között az állatállomány olyan arányokban oszlott meg a polgári forradalom küszöbén is, mint a 18. század első évtizedében, miközben a legszembetűnőbb változás a románság számbeli térhódítása (11. táblázat). De míg a szászok elsősorban a földműveléssel foglalkoztak, a románoknak nagyobb szerep jutott a juhtenyésztésben. 1846-ban egy szászra több mint egyholdnyi szántó, egy románra pedig csak ennek kétharmada jutott. Nagyjából hasonló volt az arány az igavonó állatok megoszlásában is. Ezzel szemben három románra egy juh jutott, a szászok juhállománya pedig 1215annyival volt kisebb, hogy 6 főre jutott egy juh. Medgyesszéken ekkortájt (a várostól eltekintve) három szász adófizető családra jutott egy juh, míg egy románra kettő, miközben 3-4 hold szántó egy szászra és csak valamivel több mint két hold egy románra. A gazdasági pangás, illetve a növekedés hiánya annyira rányomta bélyegét a kortársak szemléletére, hogy a negyvenes években megjelent, pénzhiányról és az elszegényedésről szóló könyv szerzője, Stephan Ludwig Roth a románok emelkedését csak a szászok süllyedésének eredményeként tudta elképzelni.
11. táblázat. A művelés alatt álló adóköteles földek és az állatállomány megoszlása Nagysinkszék szász és román lakossága között 1713-ban és 1846-ban
| ||||||||
Népesség és adótárgyai
|
1713
|
1846
|
1713
|
1846
| ||||
szász
|
román
|
szász
|
román*
Az összeírásban, az adótárgyak kimutatásánál románok és cigányok egy rovatban szerepelnek, a lakosság 11%-át kitevő utóbbiak (2472 fő) viszont alig-alig rendelkeztek adóköteles földdel, legfeljebb néhány állatot tartott egy-egy család.
|
szász
|
román
|
szász
|
román*
Az összeírásban, az adótárgyak kimutatásánál románok és cigányok egy rovatban szerepelnek, a lakosság 11%-át kitevő utóbbiak (2472 fő) viszont alig-alig rendelkeztek adóköteles földdel, legfeljebb néhány állatot tartott egy-egy család.
| |
%
|
%
| |||||||
Családok száma
|
1 450
|
450
|
–
|
–
|
76,3
|
23,7
|
–
|
–
|
Népesség létszáma
|
–
|
–
|
12 909
|
7 480
|
–
|
–
|
63,3
|
36,7
|
Ló és szarvasmarha
|
6 575
|
1 494
|
14 109
|
4 123
|
81,4
|
18,6
|
77,4
|
22,6
|
Juh és kecske
|
2 278
|
2 909
|
2 480
|
2 708
|
43,9
|
56,1
|
47,8
|
52,2
|
Sertés
|
6 688
|
1 093
|
1 342
|
559
|
85,9
|
14,1
|
70,6
|
29,4
|
Szántóföld (köböl)
|
–
|
–
|
29 594
|
10 048
|
–
|
–
|
74,6
|
25,4
|
Rét, kaszáló (szekér)
|
–
|
–
|
24 007
|
8 186
|
–
|
–
|
74,5
|
25,5
|
Szőlő (veder)
|
–
|
–
|
5 8073
|
5 100
|
–
|
–
|
91,9
|
8,1
|
De ahogy az éhínség veszélye a kortársak tudatában fenyegetőbbnek bizonyult, mint a valóságban, ugyanúgy eltúlozták a társadalmi különbségek elmélyülésének következményeit. Sőt, a szakirodalomban már jelentősebb földnélküli rétegekről is szó esett. Ezzel szemben a föld és állatállomány nélküli nincstelen parasztok, akiket a bérmunkás falusi agrárproletariátus elődeinek lehetne tekinteni, egy-egy falu lakosságának még csak viszonylag csekély töredékét tehették ki, hacsak nem gondolunk az idős, munkaképtelen elesettekre és a koldusok viszonylag népes seregére, arra, hogy „minden 300 főnek egy koldust kell élelmeznie”.*
KŐVÁRY L., i. m. 214.
A szegényeknek, a teljességgel nincsteleneknek időszakosan munkába fogható rétegét elsősorban a cigányság egy része alkotta. De csak egy része, mert a cigányság annyira tagolt volt, hogy mást és mást jelentett vidékenként a szó: cigány. Gondoljunk a közmegbecsülésnek örvendő falusi kovácsra és a városi zenészre, a kincstári aranymosókra és azokra a földművelő „új parasztokra” vagy „új magyarokra”, akik már az úrbéresekhez hasonló módon gazdálkodtak, és elnevezésüket is azért kapták az uralkodótól és a 1216hatóságoktól, hogy beilleszkedésüket segítsék elő, elvágva a köteléket a negatív példát jelentő sátoros cigányoktól. Ez utóbbiakat a kor romantikus szemlélete méltán övezte némi dicsfénnyel – annak láttán, hogy a „nemzetiségéhez oly hív” sátoros „anyanyelvét szentség gyanánt őrzi”* – ugyanakkor a környezetből a cigányok társadalmasodását is hátramozdító előítéleteket váltottak ki. Ezért is érezhette és javasolhatta az 1840-es évek derekán Demeter József sepsiszentgyörgyi főbíró és diétai követ, hogy miután „az erdélyi cigányokat a föld többi lakosaitól megkülönböztetni a legnagyobb igazságtalanság lenne”, törvény tiltsa meg a vándorlást, és mondja ki, hogy „a többi Földnépével minden megkülönböztetés nélkül ugyanazon helyzetben és viszonyban állanak”. Nos, a beilleszkedett, „rendes életmódot folytatók” és a vándorcigányok között találjuk a fent említett részt, az ún. „silány napszámosokét”.* Ezek – olcsó munkaerő lévén – a földesurak és vármegyei tisztek (illegális) pártfogását élvezték, és még félig-meddig időszakos, tavaszi-nyári vándoréletet folytathattak: kiszolgáltatottságuk következményeként és ugyanakkor a reájuk való utaltság erősítése érdekében, hiszen ha – egyébként szerény követeléseiket nem teljesítették, akkor fogták magukat, kunyhóikat felégették és odébb álltak.
SÜKÖSD S., A hazaszeretet három parancsokban. Nagyenyed 1846. 18.
MISKOLCZY A., Demeter József cigányügyi operátuma (Lymbus I. Források Magyarország régebbi történetéhez. Megjelenés alatt).
Az erdélyi árutermelés mostoha feltételei és a robotgazdálkodás – aminek néhány sajátosságáról a földesúri gazdálkodás és magatartás bemutatásánál szólunk – miatt ugyanis a szőlőművelés mellett legfeljebb aratáskor kellett még részesmunkába jobbágyokat vagy vándormunkásokat is fogadni. Igaz, a termés betakarításakor még a szászföldi parasztgazdaságok is munkalehetőséget biztosítottak a kaszával és sarlóval „csapatostul” kirajzó székelyek számára. A népességnövekedés és társadalmi differenciálódás azonban nem érte el azt a mértéket, hogy az agrártársadalom igazán nagy nincstelen tömegeket vetett volna ki magából. „Többnyire Erdélyben minden embernek van birtoka”* – mondták, sőt, „doktrinér” nyugat-európai utazói szemmel még „sok” is; a birtokviszonyok terén pedig látszatra olyan „abszolút egyenlőség” érvényesül, mely az országot stagnálásra ítélő, megbonthatatlan „egyensúlyt” tart fenn.*
HORVÁTH J., i. m. 94.
CH. D’HAUSSEZ, i. m. 288–289.
Csakhogy a földhasználat még nem biztosította a földbirtokhoz és aztán a tulajdonhoz jutás lehetőségét. Mert ha a feudális birtoklási viszonyok helyére polgári tulajdonviszonyokat állítanak, ahogy ennek esélyeit és módozatait az 1830–40-es években latolgatni kezdték, akkor csak az úrbéres jellegű föld kerül birtokosa tulajdonába, természetesen a földesúr kárpótlásával az elvesztett szolgálatokért. A feudális függésben élők mintegy 10-15%-a (az 12171847-es adóösszeírás szerint csak 22 ezer) majorsági zsellér, szerződéses jobbágycsalád, akik általános szóhasználattal a kurialisták rétegét alkották, melynek tagjai minimális állami adóval terhelve – akik pedig be sem kerültek a kimutatásba, semmit sem fizettek –, munka és terményjáradék ellenében a földesúr korlátlan rendelkezésében álló, ún. allodiális földet műveltek. A feudális viszonyok eltörlésével viszont – keserűen fizetve ezért a védettségért – föld nélkül szabadulnának. És még ennél is súlyosabb kérdésként jelentkezett a székelyföldi jobbágyok helyzetének szabályozása. Mert hiába jegyezték be őket jobbágyként az adótabellába, ha a törvényhozás elfogadja azt az elvet, hogy a Székelyföldön, annak „természeténél” fogva – a királyi adományok kivételével –, minden föld allodiális jellegű, akkor ott az úrbéresként állami adót is fizetőknek legalább négyötöde kerül kurialista sorba. Számukra a jobbágyi minőség biztosítása hozhatott előrelépést, ha tudták (volna), hogy földtulajdonhoz jutás lesz a tét.
A lakosságnak a fenti okokból pontosan meghatározhatatlan hányadát, mintegy felét vagy többet is kitevő úrbéres jobbágyok (és a velük II. József reformja óta jogilag azonos kategóriát jelentő zsellérek) kb. 1 600 000 kataszteri hold szántót és rétet birtokoltak a megyékben és a Részekben: a legvalószínűbb becslés szerint az összes szántó és rét mintegy 40-45%-át. Kétszer annyit, mint az adómentes nemesség saját tulajdonaként, a többi, mintegy 1 300 000 kataszteri hold (szántó és rét) pedig a szabad parasztok és határőrök, csekély hányadában polgárok kezében volt.
A jobbágytársadalom tagoltságának mélységét az 1847-es úrbéri törvény előírásaival szokták érzékeltetni. Ezek szerint az egy család létét optimális módon biztosító birtok nagysága az első osztályba sorolt jó minőségű földekkel rendelkező falvakban 4-10 hold (1600 négyszögöles hold) szántó és 2-4 hold kaszáló, terméketlen vidéken pedig 7-14 hold szántó és 4-6 hold kaszáló. Mindez annyiban reálisnak is tűnik, hogy mint az 1850–60-as években a jobbágyfelszabadítás végrehajtása során kiderült, a jobbágybirtok átlagos nagysága 8-9 katasztrális hold, amíg a szűkebb értelemben vett Magyarországon ennek felével nagyobbra ugrott jóval kisebb – egyesek szerint feleakkora – robotterhek mellett, miközben az átlag az erdélyinél jóval nagyobb különbségeket takart, és a szántófölddel nem rendelkezők száma meghaladta a birtokosokét. Csakhogy az erdélyi stagnálással szemben dinamikus mezőgazdasági kivitel jelezte a fejlődés mértékét.
A jó gazda hírében álló liberális Teleki Domokos gróf úgy látta, hogy egy öttagú család biztos létalapját 5 hold szántó, 3 hold kaszáló, 4 igavonó marha, 1-2 fejőstehén, 2-3 növendékállat és – az önellátásra is jellemző módon – 8-10 juh jelentheti. Becslésünk szerint nem sokkal kellett gazdagabbnak lennie egy családnak, hogy 8 ezüstforint fölött fizessen adót. 1848-ban pedig a 150 000 úrbéres jobbágy- és zsellércsalád még 2%-ának sem, összesen 2800 családnak kellett volna 8 forint fölött adóznia, igaz, olyan világban, amelyben 1218az adócsalás – mint látjuk – fontos szerepet játszott. Tehát az erős közép- és a viszonylag csekély nagyon szegény rétegekkel szemben igen kicsire rúgott a paraszti társadalom hierarchiájának csúcsán elhelyezkedő gazdag parasztok száma (szinte kisebb, mint a középbirtokos nemeseké és az arisztokratáké).
26. ábra. Birtokos jobbágy- és zsellércsaládok ló- és szarvasmarha-állománya a radnóti Bethlen-uradalom négy falujában 1758-ban és 1848-ban
A földművelés és az állattartás viszonyában és részben a paraszti társadalom átrétegződésében a 18. század közepétől a 19. század közepéig bekövetkezett változásokat szinte modellszerűen érzékelteti a mezőségi radnóti uradalom néhány falvának példája (26. ábra). Itt az ún. örökségeket felosztották, azaz egy gazdaságból több gazdaság vált ki, ahogy a családok száma is emelkedett. A nagycsaládok száma mégis nőtt, és az újabb földek eke alá fogásával az egy családra jutó szántó kiterjedése legalább olyan ütemben gyarapodott, ahogy az állatállomány létszáma csökkent, nyilván a kaszálók kiterjedésével együtt, hiszen a növekvő népesség létfenntartását csak így lehetett már biztosítani. Az ökör szerepét az igavonásban általában a tehén vette át, de hat igásállatot alig 1219tudott a háztartások 10%-a kiállítani, míg (az 1750-es adóösszeírás szerint) a táji adottságok miatt hat ökörrel kellett szántani, és a 18. század derekán erre a gazdáknak legalább egynegyede még képes is volt. Mindez egyaránt jelzi a lassú fejlődés és az elszegényedés fenyegető perspektíváit is. A lassú fejlődés és változás jeleként a mezőgazdasági tevékenység súlypontja ugyanis áttevődött az állattartásról a földművelésre, bár az állatok adásvétele maradt a parasztok legfontosabb készpénzjövedelmi forrása, és még az ötvenes években is panaszkodtak a kortársak, hogy az állattartásnak nagyobb jelentősége van a paraszti gazdálkodásban, mint a földművelésnek. (Azok a középbirtokos nemesek pedig, akik „képesek valánk azt elhitetni magunkkal, hogy talán az itt Kackón megtelepedett Sidóság” okozza pálinkafőzéssel és kereskedésével a parasztság helyzetének romlását, némi vizsgálódás után a marhatenyésztés silányságában találták meg a bajok okát.*) Ezért ha az állatállomány megoszlását tekintjük a társadalmi rétegződés egyik legfontosabb mércéjének, akkor az elszegényedés jeleit abban láthatjuk, hogy míg a 18. század közepén az állatállomány viszonylag egyenletesen oszlott meg, egy évszázad múlva felduzzadt a viszonylag kevés állattal rendelkezők száma. A társadalmi különbségek fokozódásának jeleként pedig nagyobbak lettek a különbségek az egyes földbirtok-kategóriák között, ami a falu világán belüli feszültségek fokozódását is maga után vonhatta.
Sombory Juliánna és Ketzeli Mihály beadványfogalmazványa a Guberniumhoz. OL, Családi levéltárak, Hatfaludy család, l. cs. I. 3/a.
Bár egy-egy falu jobbágytársadalmának tagolódásában szerepet játszott, hogy tagjai több, olykor féltucatnyi földesúr fennhatósága alatt oszlottak meg, s gyakran még ugyanannak a földesúrnak is más-más szolgáltatásokkal tartoztak, mégis rendkívül erősek voltak a falu népét összetartó szolidaritás szálai. A földesúrnak, ha allódiumát akarta növelni vagy a paraszti szolgáltatásokat emelni, a falu kollektív ellenállásával kellett számolnia, sőt azzal is, hogy jobbágyai a szabad költözésjogával élve egyszerűen otthagyják, és más földesúrhoz mennek.
A feszültségeket egyelőre enyhítette, hogy a jobbágy az állami adóztatással szemben gyakran élvezte földesura támogatását. A korszerűen gazdálkodó középbirtokos jellegzetes alakja, Újfalvy Sándor összeköttetései révén el tudta érni, hogy évtizedeken keresztül csak az 1817-ben összeírt jobbágyok kerüljenek be az adóösszeírásba, és a születéseknek, halálozásoknak nyoma se legyen az egyházi népmozgalmi kimutatásban. Úgy látszik, igaza volt azoknak a kortársaknak, akik azt hangsúlyozták, hogy (sok helyt) az adóköteles földek felét, harmadát nem vették fel az adókimutatásba. És bizonyos fokig az is igazolható, hogy a jobbágyok az 1820-i úrbéri összeírás alkalmával – akarva, nem akarva – mintegy harmadával kevesebbet vallottak be a birtokukban lévő földből azért, mert féltek az adóemeléstől. Igaz, több esetben – általában 1220ott, ahol a földesúr határosztállyal elkülönítette a határt –, arra hivatkozva, hogy nem tudják, mennyi földjük van, pontos – lánccal való – felmérést követeltek. Abban bíztak, hogy ha a földadó majd emelkedni is fog, a földesúri robotterhek csökkennek, amit az úrbéri összeírók is gyakran kilátásba helyeztek. Mégis joggal feltételezzük, hogy az adóköteles földek eltitkolása vagy a földek pontos felmérésének mellőzése a feudális társadalmi egyensúlyviszonyok fenntartásának olyan tényezője volt, ami az érdekellentétekkel párhuzamosan egyfajta érdekközösséget biztosított a falu és a földesúr között. A múlt megszépítő távlatából úgy látszott: „minden jobbágy földesurában vagy udvarbírájában pártfogóját megtalálhatta”,* és ez ugyancsak megszilárdította a falusi társadalom kifelé, az állam felé érvényesülő és a paraszti osztályharcban döntő szerepet játszó szolidaritását. Így aztán szinte szabály, hogy a földesúri föld elfoglalása és az állami adó megtagadása együtt sohasem fordult elő. Az adóeltitkolás a falu összetartozásának ápolásában szinte szakrális jellegű szertartás lett. Az adórendszert az erkölcstelenség iskolájának tartották a (liberális politikus) kortársak, vagy legalábbis ők tették szóvá. Mert év végén, amikor az összeírók a vagyoni változásokat feljegyezték, a falu öregjei hamisan esküdtek. A keresztény morálnak ezt a fajta megsértését csak a vele összefonódó sajátos babonarendszer ellensúlyozhatta: miközben elhangzott az eskü (románok számára készített esküformula szerint gyakran az istenre, napra, sóra, szentegyházra), az esküt tevő a kucsmájába lehelt, hogy lelke ott bújjék meg, amíg „hamis vallomása után tisztaságban maradt lelkét onnan ismét felszívhatja”.* Az adónyomás csökkentésének szándéka még akkor is összetartotta a falu társadalmát, ha az összeírás végeztével a faluközösség vezetői megsarcolták a szegényebbeket. A kortársak azt is észrevették, hogy ha egy-egy adócsalás-feljelentés után szabályosan vetették ki az adót, a falu népe anyagilag tönkrement, és morálisan is megroppant. A szolidaritás megrázó megnyilvánulása volt az az eset, amikor Siklódon egy feljelentőt, aki még a guberniumot is bevádolta Metternichnél, a falusiak beszorítottak a községházába, és utána „az emberek kezdtek betódulni, ... míg a tömeg testsúlya agyonnyomta”,* anélkül, hogy bárki egy szót szólt volna, mint ahogy később sem az eset kivizsgálásánál.
SZŐCS János erzsébetvárosi főbírójelentése a Guberniumnak a földadókataszterről (1863). OL, Abszolutizmuskori Levéltár, Visszaállított Erdélyi Udvari Kancellária, Általános iratok. Acclusa, 261. cs.
PONORI THEWREWK J., Honbarát. Pozsony 1834. 106.
PÁLFFY J., Magyarországi és erdélyi urak (S. a. r. SZABÓ T. A.) I. Kolozsvár 1939. 44.
A falvak világában az egyéni és közösségi morális integritást alapvetően a vallás és a babona biztosította, a mágiával, mágikus hiedelmekkel átszőtt világnézet és mentalitás alapjaként. Láttuk, az esküszegés vétkét is szertartással ellensúlyozták. A falusi népesség többségét a kortársak a babonaságig 1221vallásosnak vagy egyszerre babonásnak és jó hivőnek tartották, de olykor a román sajtó is arra panaszkodott, hogy a babonás hiedelemrendszer vallásos (pontosabban egyházzal szembeni) közömbösséget takar, s a nép nem (vagy nem szívesen) jár templomba. A nagy 1817-es éhínség után a romokból és pusztulásból virágzó gazdaságot teremtő középbirtokos Újfalvy Sándor hiába állított új díszes templomot, hiába küldött „egy eszesebb fiút” iskolába, akit aztán pappá is szenteltek, „sem szelíd, sem kemény módokkal templomgyakorlásra” nem tudta rávenni az állami adótól messzemenően mentesített román jobbágyait.* Vajon a földesúrral, a felsőbbséggel szembeni ellenállás megnyilvánulása volt ez a közömbösség, vagy a földesúr emberséges magatartása miatt értelmét vesztette az, amit a vallás elképzeléseik szerint jelenthetett? Vajon a böjtöket és az ünnepeket sem tartották meg?
Mezőkövesdi Újfalvy Sándor emlékiratai (S. a. r. GYALUI F.) Kolozsvár 1941. 199.
Az ünnepek messzemenően befolyásolták a munkaerő-gazdálkodást. A román lakosságtól a görögkeleti és görög katolikus vallás 100 ünnepnapot követelt, negyvennel többet, mint a többi felekezet híveitől. Ünnepkor pedig a saját földjeiken nem dolgoztak a román jobbágyok, nehogy a szentek megsértésével valami katasztrófát hozzanak saját földjükre és házuk népére. Ám ezt – hacsak nem fogadták fel őket bérmunkába – sok helyt „a birtokos nemesség, tulajdon papjaik igen jól tudták magok hasznokra fordítni”. A pap „felmenti ha hozzája egy két pohár italért kalákába dolgozik”.* Az a földesúr, akinek csak a következő hétre lett volna esedékes robot, egyszerűen rávehette a papot, „hazudjon innepet híveinek”, mire pálinka fejében „búzája learatva lőn”.* Hiszen a paraszt úgy érezte, hogy a földesúri földön végzett munkáért az a szent, akit megsértett, nem az ő földjét, hanem az úrét sújthatja aszállyal vagy jéggel.
BRASSAI S., Népnevelés és még valami (Vasárnapi újság, 1847. október 3. 698. sz.).
JAKAB, E., Oláhügy (Erdélyi Híradó, 1846. szeptember 6. 176. sz.).
Lázadozás és beletörődés nyomta rá bélyegét a falu igazi ünnepeire. Az egész világ hierarchiáját megfordították a pünkösdi királysággal, amikor – Doboka és Belső-Szolnok megye román falvaiban – a fiatalok királyt, nádort, ispánt és bírákat választottak, hogy – mint a faluszéke – elmarasztalják a vétkeseket. De csak világuk hierarchiáját fordították meg, nem annak rendjét. A falusbírót általában a földesúr és az állam eszközének tartották. Szabad elemek igyekeztek is kibújni e tisztség alól, akiknek pedig vállalnia kellett, retteghetett, mikor vetnek lángot házára. Talán generációs ellentétek is kifejezésre jutottak a pünkösdi királyság ceremóniájában, de ezek igazában sohasem válhattak cselekvést meghatározó tényezővé. Amikor 1849-ben az Érchegységben a forradalom kínálta lehetőséggel élve falusi tisztújításra került sor, bizony a száz éven felül járó öregek véleményét kellett kikérni. Tapasztalataik révén az öregek voltak a szűk esztendők nyomorát enyhítő 1222reménykeltés hordozói. Az életkor a családi állapottal együtt legitimált törekvéseket és vágyakat, az apa ugyanis jog szerint is megverhette fiát, sőt katonának adhatta, de sorozáskor is ő tiltakozhatott fia – általában családi katasztrófának tekintett – katonasorba fogása ellen. A családok autonómiájára és azok mintájára épült volna fel az ideális falu. És vajon nem volt-e mélyebb jelentősége annak, hogy év végén a falu népe együtt fogyasztotta el a közköltségen tartott „karácsonyi sertést”?
A falu szolidaritása olyannyira kapcsolódott a gazdálkodási rendszerhez, hogy ez a mozzanat maga alá rendelte a nyilván községenként különböző belső ellentéteket. A háromnyomásos gazdálkodási rend a fejlettebb váltógazdálkodáshoz képest földpazarlásnak tűnt, hiszen a megművelhető föld egyharmad része ugaron hevert, nem is beszélve a hegyvidéki és zordabb éghajlatú falvakban uralkodó két nyomásról, amikor fele maradt megműveletlenül. Ennek tulajdonítható, hogy a szántók majdnem 40%-a még az ötvenes években is ugaron hevert. Ugyanakkor az ugar mint legelő biztosította az állatállomány eltartását. Az a tény, hogy a néhány holdnyi gazdaságot is tucatnyi nadrágszíjparcellára tagolták, hogy nagyjából mindenkinek hasonló minőségű föld jusson, ugyancsak a modern racionális gazdálkodás akadályának tűnt, mégis biztonságot nyújtott. Ha az egyik dűlőben a parcellák termését elverte a jég, megmaradt a többiben. Így biztosította ez a gazdálkodási forma a létfenntartás egyensúlyát, de csak addig, amíg a népesség nagysága egy bizonyos küszöböt át nem lépett, mert sem az állatállományt, sem a megművelt földterületet nem lehet egymás rovására növelni. Ez a fajta gazdálkodás a falu népét mindenkire egyformán érvényes kötöttségek betartására kötelezte. Egyszerre érő gabonát kellett mindenkinek az egy nyomásba, egy dűlőbe eső parcellájába vetnie, és lehetőleg egyszerre betakarítani a termést, hogy az állatok ne tehessenek kárt benne, amikor ráengedik őket a tarlóra.
A gazdálkodási rend egységére az egyént a közösségbe integráló életrend épült, s aki vétett ellene, azt a faluközösség próbálta megrendszabályozni. Az egyén élvezte a közösség védelmét, de az egyéni kezdeményezésnek – a kortársak szerint a hatalmaskodástól eltekintve – nem sok helye volt ebben a rendszerben. A föld minőségét is csak akkor volt vagy lett volna érdemes javítani, ha erre maga a közösség minden gazdát képes lett volna kötelezni. Egyre súlyosabb társadalmi problémát jelentett annak a gazdatípusnak a léte és – a negyvenes években gyakrabban szóvá tett – számbeli gyarapodása, amelynek igen csekély földje volt, viszont annál több állatot hajtott ki a közös legelőre. Sok helyt éppen ezek voltak a hangadók, terrorizálták azokat, akik a szántó nagyságának arányában szerették volna szabályozni a legelőre hajtható állatok számát. Gyakran ők voltak a falu földesúrral vagy megyével szembeni kollektív ellenállásának a megszervezői is, hiszen ők veszíthettek a legtöbbet minden változáson.
1223Bár a maga archaikus – mondhatnánk, szinte modern – rendezettségében szinte kivételszámba ment Felvinc, a szabad székelyek „városa”, mégis talán éppen ezért szemléltetheti „tiszta” formában az átalakulás bonyolultságát. A francia utazó „az utópisták abszurd álmának” megvalósulását látta abban a földközösségi rendszerben,* melynek keretein belül az igavonó marhák számának arányában tizenhat év elteltével a gazdák között újra kellett osztani a határt. Csakhogy egyesek már az 1810-es évektől azért kezdték követelni a földek végleges felosztását, mert károsnak érezték magára a gazdálkodásra. (Például nem tartották érdeküknek, hogy trágyázzanak, mire – hogy segítsenek a bajon – a közösség elrendelte a kötelező trágyázást.) Azután azok is a végleges felosztás hívei lettek, akik féltek, hogy ha állataikat vesztik, kevesebb földhöz jutnak a következő osztáskor. E kettős igényből sarjadó folyamat végül is oda vezetett, hogy hosszas előkészületek után elhatározták a földek végleges felosztását. 1848-ban a gubemiumnak azonban katonai erőt kellett kilátásba helyeznie az illetőségüket kérők támogatására, hogy ezek földjeiket kiemelhessék a kollektív kényszer kötöttségeinek szorításából.
N. M. DE LOCMARIA, Souvenirs des voyages de Monseigneur le Duc Bordeaux I. Paris 1846. 134.
Kétségtelen azonban, hogy a háromnyomásos gazdálkodás között is voltak a fejlődésnek bizonyos korlátozott lehetőségei. A szászok például gondosabb állattartással nagyobb igaerőt tudtak biztosítani, s mélyebben szántó ekékkel dolgoztak. A Székelyföldön is akadtak a táji adottságoknak és a föld minőségének megfelelő váltóekéket gyártó ezermesterek. Egyes hegyvidéki területeken, mint Zarándban, amely már a 18. század derekán is kiemelkedett környezetéből rendezettebb viszonyaival, a parasztság rászorult az ugar művelésére, de úgy, hogy ez a gazdálkodási forma már talán a vetésforgó felé mutatott. A Határőrvidéken sok helyt a gyümölcsfatermesztés is fellendült, részben az állandó oktatás eredményeként, részben azért, mert a fiatalok csak úgy kaptak engedélyt a házasságra, ha előbb egy pár gyümölcsfát ültettek, igaz, gyakran egymásnak adták kölcsön ugyanazokat a fákat. A 18. század közepe óta – elsősorban a hegyvidéken – most már némileg sikerült a burgonya termesztését is megkedveltetni a rendkívül egyoldalú táplálkozást biztosító kukoricával szemben. Fontos változásnak bizonyult a szőlőtermelés fokozatos térhódítása, olyannyira, hogy az angol utazó, Paget szerint a lakosságnak több mint 10%-a élt bortermelésből, s a görögkeleti népmozgalmi statisztika összeállítói például már a jó szőlőtermeléssel magyarázták a házasságok számának növekedését 1832-ben.
A kisbirtokosok azonban csak a nagyobb szász és magyar városok piackörzetében vállalkoztak az újszerű kertgazdálkodásra vagy egy-egy növénykultúra piacorientált meghonosítására, mint például a sárgarépa termesztésére a Marosvásárhelyt körbefogó Nyárád mentén. Vagy gondoljunk 1224Kolozsvár külvárosainak, különösen a Hóstátnak magyar alföldi szokásokkal is gazdálkodó népére, amely már csak azért is konyhakertészetet folytatott, mert a háromnyomásos gazdálkodási renddel művelt határ a bojtos, csengettyűs hatökrös fogatokkal hivalkodó városi polgárok kezében volt. A felülről jövő jobbító kezdeményezések is a város környékén ígértek több sikert. Például a nagyszebeni kommunitás még 1838-ban elhatározta az istállóztatás és a váltógazdaság bevezetését, 1848-ban pedig a város határában, nem törődve a várható elégedetlenséggel, felszámolta az ugart.
A stagnálásra ítélt gazdálkodási rend bűvös köréből a kiutat csak az ugar eke alá fogása nyithatta meg, de az is csak úgy, ha azzal egyidőben az állattartás gondját is meg lehet oldani; ha az állatokat istállóban tartják és takarmánynövénnyel táplálják, s közben a rendszeresen gyűjtött trágyával a termőtalaj minőségét javítják – mint azt már egyre többen hangsúlyozták a sajtóban és a felsőbb hatóságokhoz intézett beadványokban. Az ugar kiküszöbölésére épülő váltógazdaság minden kollektív kötöttségtől mentes gazdálkodási forma volt. Fokozatos bevezetése (és aztán évtizedekig húzódó meghonosítása) először is a feudális viszonyok megszüntetését feltételezte, a földesúri és a paraszti föld teljes elválasztásával kellett kezdődnie, és az egyre többet kárhoztatott „közös gazdálkodás” felszámolásával végződnie.
Az áttérés pedig súlyos gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal fenyegetett. Hiszen az ugar bevetése korlátozta volna a legeltetés lehetőségeit, s ezért az állattartás és az egész földművelés válságával fenyegetett. „Eljött tehát ismét a vajúdás kínos korszaka.”*
Rövid pillantás földművelési rendszerünkre. Vasárnapi Újság, 1843. november 26. 499. sz.
Így veszélyeztette és tartotta fenn a feudális rendszeren belüli emelkedés vágya és reménye, a stagnálásra ítélő, de mégis létbiztonságot ígérő hagyományos gazdálkodási rend és a társadalmi ellentéteket átszövő érdekszövetségek szövevénye magát a rendszert. Csak gyökeres társadalmi, gazdasági és politikai reformokkal lehetett megnyitni a polgári fejlődés felé vezető utakat.
A szászföldi szabadparaszt-társadalomban a városból kiinduló gazdasági nevelő reformtevékenység ígért sikert, és ennek példája aztán messze hathatott, mint ahogy hatott is a Székelyföld és a megyék árutermelésre vállalkozó parasztjaira. Ugyanakkor a feudális társadalmi környezet és politikai struktúra a szász belső reformok ügyének sem kedvezett, és a különböző hatalmi csoportosulásokhoz kapcsolódó értelmiségiek is tisztában voltak azzal, hogy a szász vállalkozó elemek számára kedvező érvényesülési lehetőséget biztosíthat a feudális rendszer lebontása. Erre – erős polgárság hiányában – Kelet-Közép-Európa eme régiójában, ahová Erdély is tartozott, a nemesség sorából kilépő erők vállalkozhattak.
