ERDÉLY PIACAI ÉS „NAGYKERESKEDŐI”
ERDÉLY PIACAI ÉS „NAGYKERESKEDŐI”
A belső piac elsősorban a népességnövekedésnek és a társadalmi rétegződés előrehaladásának következményeként bővülhetett. Hiszen – egykorú becslés szerint – a lakosságnak legalább kétharmada szinte teljesen önellátó volt. „Szilágynak száznegyvenezernyi lakosából százezernek alig van egyéb vennivalója, mint guba, csizma és kalap, s a nők aprólékos szükségei.”* S nemcsak a parasztság törekedett önellátásra; sok helyt „Erdélyben még a középrendű nemességnél is, ha csak három szobája vagyon is, egyet szövőszékkel (osztováta) foglal el, azért, hogy egy két vég darabos vásznat hon készítse”.*
KŐVÁRY L., Szilágysági útikép (Az utazás divatja. Vál., bev. EGYED Á.) Bukarest 1973. 160.
HORVÁTH J ., i. m. 7.
De amíg a nemesség és a szabad parasztság jelentős, olykor szegényebb rétegei is viseletükkel és lakberendezésükkel az új polgári jellegű „egyszerűsödési” tendenciák hordozói lettek, a parasztság zöme továbbhaladt azon az úton, mely egy-egy régió viseletének oly változatos formagazdagságához vezetett. A megyék ekkor már nem is próbálták adminisztratív eszközökkel megfékezni a paraszti „luxust”, bár a kortársak többet panaszkodtak rá, mint valaha, s a naszódi határőrfalvak szívesen korlátozták volna a női „fényűzést”. A lakásban pedig régóta díszes hímzésű párnák, festett korsók és a románoknál ezeken kívül még üvegre festett ikonok pompázó sokasága jelképezte a gazdagságot.
A Székelyföldön az idők változásának jeleként az újabb házakban „a falakat körülfogó cserép korsó és tányérokkal terhelt fogasok” helyett a népszerű közéleti személyiségek portréja és az asztalon fekvő könyv kölcsönzött az otthonnak új jelleget.* Általában a privilegizált rétegek példáját próbálták követni akkor is, amikor a városi polgárokéhoz hasonló bútort vásároltak, vagy a régi nemesi és a városi polgári viselet egyes elemeit vették át. A viselet, főleg a román női viselet pompája kiáltó ellentétben állt a létfeltételek mostohaságával. Ha a férfiak még bocskorban jártak, a nők ünnepnapokon sok helyt, mint Hunyad és Doboka megyékben, már piros csizmában, amit, ha esett az eső, kézben vittek a templomig. A csizmát a 1242piacról kellett venni, éppúgy, mint a színes és fehér fonalat (hacsak nem tartozott a falu egy festőműhely körzetébe), amivel az inget, párnát hímezték. Készen kellett venniük a szőrméket, a selymet és sok helyütt (főleg Erdély északi részein) a pamutvásznat, amiből az alsószoknya készült, vagy olyan ing, amire gallért lehetett varrni; „nemesi ing” vagy éppen „német ing”, ahogy Fogarasban nevezték, hogy megkülönböztessék az egyszerű szabású „jobbágy-” vagy „román” ingtől. A durva posztóöltözetet – már csak az életforma mostohasága miatt is – kevesen vethették le, hogy brassói, nagyszebeni vagy netán ausztriai posztóból készült viseletet öltsenek, de ahhoz nem kellett a legvagyonosabbak közé tartozni, hogy a paraszti ipar késztermékeit megvásárolják.
ETÉDI GEDŐ J., Székely szokások (Regélő, 1843. II. 39. sz.).
A jómódú nemes és polgár ausztriai áruval látta el családját, a hazai árut vásárlók köre papokra, tanárokra, tanítókra, szerényebb jövedelmű nemesekre, kishivatalnokokra, polgárokra és gazdagabb parasztokra korlátozódott. Az erdélyi áruk minősége pedig javult. Míg a 18. században olyan rossznak tartották az erdélyi posztót, hogy még a sorkatonaság számára sem vettek belőle, most a szász iparosok sikerrel pályázhatták meg a főhadiparancsnokságnak a sajtó útján is közzétett megrendelési felhívásait. De az ipart komolyan fenyegetni kezdte az olcsóbb osztrák áruk versenye, amit alig-alig ellensúlyoztak a nagy szállítási költségek, és még az sem, hogy a városok havivásáraikról, a bécsi iparosok nagy sérelmére, egyszerűen kitiltották a vásárjáró felvidéki szlovák kereskedőket, akik az osztrák termékeket a helyi kereskedőknél is olcsóbban kínálgatták. Brassóban csak 5-6%-kal volt olcsóbb az ausztriai posztó, mint a brassói, ez utóbbi azonban tartósabb volt, legfeljebb kevésbé tetszetős. De az osztrák posztót akkor is szívesebben vették, ha árban és minőségben egyforma volt a hazaival, hiszen előkelőbbnek számított a hírneve miatt, a tartósság követelménye pedig lassan háttérbe szorult. Csak a szegényebb polgár hordta rendszeresen apjától-nagyapjától örökölt viseletét. A jobb módú pedig, aki a német-francia divat szerint öltözködött, igyekezett a divat változásaihoz igazodni. Még egy olyan szász kisvárosban is, mint Szászrégen, a negyvenes években egyre több kabátot „anglizáltak” a szabók, s a női divat az Ungar című pesti laphoz igazodott. De a mindennapi élethez nélkülözhetetlen sok árut – mint bécsi bútorutánzatot, a porcelánt helyettesítő kőedényt, papírt, üveget – még mindig kifizetődő volt itthon előállítani, mert a szállítási költségek elég biztos védelmet nyújtottak a konkurrenciával szemben.
Ha Erdélyben magában csak rendkívül korlátozott mértékben is, az erdélyi ipar külső piacain viszont annál inkább éreztette hatását a lassan bontakozó agrárkonjunktúra, az, hogy a gabonaárak emelkedése és a forgalom növekedése következtében nőtt az agrár lakosság vásárlóképessége. Dél-Magyarországon, Horvátországban és Szlavóniában az annyira jellegzetes parasztipari termékek – mint például a durvaposztó-takarók – keltek el, így 1243az osztrák ipar versenyétől nem kellett tartani. A debreceni cifraszűrt nagydisznódi posztóból szabták, évente 200-250 ezer szűrre való készült Nagydisznódon. (S jó néhány debreceni szűrszabó kötelezte is magát, hogy csak szász posztót használ.) A „debreceni takaró”-ként ismert csergét pedig a Brassó melletti falvakban állították elő. Nyilván archaikus igényeket elégített ki az Észak-Magyarországra szállított nagyszebeni posztó is. Az pedig már inkább csak kuriózum, hogy a tordai fazekasok termékeiből Galíciába is vittek.
A Kárpátokon túli piacokon, „a román fejedelemségekben éppúgy, mint Bulgáriában”, viszont az életforma és a divatváltozás is az erdélyi ipar „szerencséje” lett,* bár ott már amúgy is „az erdélyi áru régi szokás folytán nemzeti jelleget öltött”* a hagyományos, főleg népi igények kielégítésében. Moldva és Havasalföld az 1828-as orosz–török háború után viszonylag széles körű autonómiát kapott, eltörölték a kereskedelmükre nehezedő török monopóliumot, és biztosították a dunai kikötők szabad forgalmát, hogy évről évre egyre több angol, francia, osztrák hajó szállíthasson onnan gyapjút, gabonát, faggyút és más agrártermékeket ipari áruk ellenében. A román bojárság most végre úgy vethette le a keleti viseletet, a kaftánt, hogy nem kellett egy-két év múlva visszavennie, mint például az 1790-es években, amikor kivonultak az orosz és osztrák csapatok. Szükségleteit nyugat-európai és osztrák, cseh–morva áruval próbálta fedezni, a francia és angol áru nagy részét is még a lipcsei vásárból hozták, egyre inkább igénybe véve a dunai szállítás lehetőségeit, de azért egy Ghica herceg a brassói román kereskedő, Orghidan malmából kikerült papíron levelezett, a batizi és a brassói kőedény a bojár háztartásában is pótolhatta a porcelánt, és a brassói kékposztót a katonák és a hivatalnokok is felvehették.
G. BARIŢ, Politica cea mai bună şi economia naţională (Gazeta Transilvaniei, 1876. 19. sz.).
Verkehr der Fürstenthümer Moldau und Walachei. Journal des österreichischen Lloyd 1844. 31. sz.
Az áruelhelyezése lehetőségeket módszeresen számba vevő brassói szász sajtó pedig arra figyelmeztetett, hogy a cipő és a csizma iránti kereslet is „abban az arányban nő, ahogy [a Kárpátokon túli] lakosság az európai viseletet magára ölti”.* Amit a bojárság felső rétegeinek a „lipcsei áru” (amit feltehetően Brassóban is hamisítottak), ugyanazt jelentette az alacsonyabb vásárlóképességű rétegek számára a brassói áru: posztó, pamutlenvászon, vasáruk, kasza, üveg, festett láda, kőedény, fazekasáru, gyertya, üvegre festett ikon, csizma, cipő stb. Így aztán a galaci osztrák konzul elégedetten nyugtázhatta, hogy „minden faluban találni brassói kereskedőket, és minden faluban látni a brassói ipari szorgalom termékeit”.* A „brassói áru” márka 1244volt, és nemcsak Brassóban készült: A város körüli falvakban szőtt posztó, a székelyföldi csizma és festett láda, a szászrégeni kötél is brassóiként hagyta el Erdélyt, sőt bizonyos angol és osztrák áruk is jobb keletnek örvendtek, ha brassóiként kínálták a piacon. Tehát a Kárpátokon túli fejlődésnek ez a szakasza kedvezett az erdélyi, főleg a dél-erdélyi iparnak, és egyelőre rácáfolt azokra a korabeli előrejelzésekre, melyek szerint az erdélyi ipari fejlődés záloga a szomszéd fejletlensége. De a nyugati áruk versenye már éreztetni kezdte a hatását, és előrevetítette azt a lehetőséget, hogy itt is bekövetkezik, ami Magyarországon és Erdélyben; az erdélyi áru egyre inkább csak speciális népi igények kielégítésére korlátozódik, mert a nyugati és főleg az osztrák konkurensek még a népi igények egy részéhez is tudnak alkalmazkodni, hiszen a paraszti háztartásokban a népviselet összeállításához a gyáripari termékeket, főleg a fonalat és a pamutvásznat jobban tudták használni. És aztán a fiatal román ipar veszi át az erdélyi szerepét a Kárpátokon túl is. A cserearányok kedvezőtlenebbé válása fenyegetett, és talán már hatott is. Az iparcikkek árai ugyanis csökkentek, míg a mezőgazdaságiaké nőttek. De egyelőre az 1830–40-es években az Erdélyben elvámolt áruk kivitele viszonylag gyorsan emelkedett, gyorsabban, mint a Habsburg-monarchia egész (Erdélyt is magába foglaló) vámbelföldjének összkivitele, s gyorsabban annál is, mint a vámbelföldnek a Török Birodalom felé irányuló szárazföldi s dunai kivitele, miközben Erdély a birodalom külkereskedelmében az előző évtizedekhez képest veszített jelentőségéből (27. ábra). Az erdélyi keleti kiviteli forgalomnak négyötöde mehetett a két román fejedelemségbe, egyötöde pedig elsősorban „Bulgáriába”, és még a török hadseregnek is szállítottak kötelet, lenvásznat, Konstantinápolyba hódprém kalapot. Egykorú becslés szerint az erdélyi kereskedelem keleti kapuja, Brassó évente hozzávetőlegesen akkora forgalmat bonyolított le a Kárpátokon túli területekkel, mint Magyarországgal és Ausztriával. A kereskedők „többet fáradoznak, mint 15-20 éve, többet is keresnek”.*
Notizen zum Handel mit den türkischen Ländern. Blätter für Geist 1839. június 20. 25. sz.
Finanzarchiv, Wien, Präsidial-Akten, 1847: 2771.
G. BARIŢ, Pentru industria şi negolul din Braşov (Gazeta de Transilvania, 1845. november 5/17. 89. sz.).
Régi és új feszültsége járta át és mozgatta az 1300-1400 főből álló kereskedőtársadalmat. Gerincét az erdélyi tartományi határokon túlnyúló távolsági kereskedelembe beépülő jellegzetes etnikai-foglalkozási – sajátos privilégiumokkal felruházott – csoportok alkották, illetve azok vagyonosabbjai. Ezek elsősorban nem árucikkekre, hanem útvonalakra szakosodtak, és az útvonalak által egybekötött régiók áruinak konjunktúrája biztosította egy-egy kereskedőcsoport emelkedésének lehetőségét, hiszen egy-egy útvonalon amolyan „természet adta” monopolhelyzetet élveztek. Most azonban változott ezen meghatározó tényezők súlya. A kereskedőnek egyre inkább a kialakuló nemzeti társadalmakban kellett helyét megtalálnia.
124527. ábra. Erdély és a Habsburg-birodalom kivitele, 1829–1850
1246Az örmények elsősorban marhakereskedelemmel és bőrkikészítéssel foglalkoztak, méghozzá a szattyánbőr-kikészítés titkának ismeretében. Ennek jelentősége a csizma viseletét korlátozó (cipőt hozó) divatváltozás nyomán némileg háttérbe szorult. Csökkent moldvai marhakereskedelmük is, amivel Bécs húsellátásában játszottak szerepet. Székelyföldi, gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi kereskedő-tímár telepeik még úgy-ahogy virágoztak. Erzsébetváros egyre inkább elvesztette kereskedőjellegét, Szamosújvár stagnált, hiába kapták meg a szabad királyi rangot. Lakói szétrajzottak az addig vágott csapásokon; Erdély és Bécs meg Pest forgalmában egyelőre még tudták őrizni vezető szerepüket. A moldvai marhát a magyar pusztákon hizlaló bérlő kereskedők persze a jómódú birtokos nemességbe és az arisztokráciába emelkedtek. Az erdélyi örménység hagyományőrzőnek számított. Éppen ez, a nyelvőrzés élménye fölötti öröme vitte rá a nemzettársait felkereső brit Rafael lovagot, hogy Erzsébetvároson gimnáziumot alapítson az 1840-es évek derekán, és Szamosújvárnak műegyetemet ígérjen. Ugyanakkor az örmény diétai követek büszkén vallották népüket a magyar nemzet részének, és már csak az „alsóbbrendűek” nem tanultak meg egyelőre magyarul. Így Erdélyszerte az örmény kereskedők a magyar polgárságot erősítették. Olyannyira, hogy amíg az 1820-as években alig-alig akadt Erdélyben magyar kereskedő, most a magyarországi utazó csak ámult Kolozsvárt, mert „a kereskedők magyar nevei oly barátságos hatással valának”.* Persze igyekeztek ők is nemesi diplomára szert tenni, miközben magyar arisztokratákkal társultak az első gyáralapítási kísérletekben. A társadalmi integráció elősegítése érdekében az 1841–43-i diéta nemességre is felterjesztette Szábel Menyhártot, de azért gúnydal tartotta számon, hogy a népszerű kereskedőnek „A vén Apja őt garassal / Boltot nyitott s Fa bubával / Betölté az országot. / Uraságok praedaiból / Polgárok együgyűségiből / Lett nagy capitalista.”*
TANÁRKY G., Erdélyi naplómból (Társalkodó, 1841. január 1. 1. sz.).
Teleki József vegyes iratai. MTA Könyvtár, Kézirattár, Vegyes 4–88.
A szegényebb örmény kereskedő továbbra is szatócsként járhatta az országot mint a „sokadalmak lelke” a pesti vásárról hozott portékáival, de már hasonló karrier reménye nélkül. A két nagy szász város 20-30 fős polgári kereskedőtársaságaiban is az örmények kerültek túlsúlyba az Észak-Magyarországról jött német kereskedőkkel együtt a tősgyökeres polgárokkal szemben, akik a 18. század dereka óta még a városi kereskedésben is másodrangú szerepet játszottak. Ezek az új „szász” városi kereskedők a keleti kereskedelemben azonban már csak a vasáruk forgalmában tudtak némi fölényre szert tenni, és így be kellett érniük a belkereskedelemmel.
Amíg az ausztriai árukat forgalmazó kereskedők némi lelkiismeretfurdalással vehették tudomásul és vallották meg, hogy – a kor felfogása szerint – készáru-behozatalukkal az országot szegényítik, a Kárpátokon túli 1247területekkel kapcsolatot biztosító dél-erdélyi kollégáik viszont már büszkén hangoztatták, hogy ők az országot gazdagító aktív forgalom hordozói, hiszen nyersanyagot hoznak be, és készárut visznek ki. A görög kereskedők sorsa szoros összefüggésben alakult a gyapotéval. A macedón gyapot azonban a napóleoni blokád után veszített jelentőségéből, Európa már nem szorult rá többé, s a Habsburg-birodalom fejlettebb tartományaiban a fellendülő pamutipar már egyiptomi és amerikai gyapottal dolgozott. Mindez még kedvezett az erdélyi iparnak, bár valójában csak egy utolsó lélegzetvételnyi szünetet engedett neki. Erdély keleti gyapotbehozatala és – feltehetően – fogyasztása is a 18. század végétől az 1830-as évekig megháromszorozódott, ezer métermázsáról több mint háromezerre ment fel, aztán ezen a szinten stagnált. Ugyanakkor az erdélyi gyapotbehozatal viszonylagos jelentősége csökkent, míg a 18. század végén az összbirodalminak 8-10%-a volt, az 1840-es években a 2%-ot sem érte el.
A levantei kereskedelem Erdélyen keresztül vezető mellékútja a napóleoni blokád után ugyancsak elvesztette jelentőségét, és az 1820-as években egy olyan kereskedő, mint Constantin Hagi-Pop, Nagyszebenből Bécsbe tette át székhelyét. Fia pedig mint a bécsi Nemzeti Bank igazgatója az 1841–43-as kolozsvári diéta javaslatára magyar nemességet kapott az uralkodótól, 1846–47-ben pedig már a birodalom fővárosában tervezgette egy nagy bukaresti székhellyel működő osztrák levantei kereskedőtársaság létrehozását, és közben azt fejtegette a birodalom vezető körei előtt, hogy „a mi Indiánkat és Kínánkat” a dunai fejedelemségekben kell keresni.*
Finanzarchiv, Wien, Präsidial-Akten, 1846: 1596.
Miként a gyapothozatal, úgy a görög kereskedők létszáma is stagnálni kezdett Erdélyben. A török alattvalók pedig lassan eltűntek, hiszen a keleti kereskedéshez már görögül sem kellett tudni, s az 1821-es szabadságharc után a görögök kiszorultak a Török Birodalom gazdasági életének kulcspozícióiból. Amíg az 1820-as években a brassói románok még arra panaszkodtak, hogy a török alattvaló görög kereskedők szatócs szintre süllyesztik őket, a negyvenes években már önálló erőként lépve fel, joggal hangoztatták, hogy övék a kereskedelemben a vezető szerep, és Bécstől, Trieszttől, Pesttől Konstantinápolyig is kereskednek. A dunai román fejedelemségek gazdasági fejlődése a brassói románoknak kedvezett. A negyvenes években Brassó belvárosában már több mint kétszer annyi román (mintegy 300 fő) élt, mint görög, száznál több román kereskedő szerzett polgárjogot, és az 1840-es évek elején a görögöknél és a velük azonosuló bolgároknál kétszer több brassói román szállított árut a fejedelemségekbe. Így a brassói románok alkották Erdély legerősebb kereskedőcsoportját.
Brassó élénk gazdasági életével magyarázható, hogy a többi szász várostól eltérően (a magisztrátus és a céhek ellenzése dacára) néhány zsidó kereskedő – 1248akik egyszerre folytattak házaló kereskedést és küldtek gyapjút Bécsig – és iparos meg tudott kapaszkodni. Méghozzá úgy, hogy – mint láttuk – a kormányhatóságok éppen az ő beadványaik nyomán javítottak az egész erdélyi zsidóság helyzetén, amelynek – mint jeleztük – csak kisebb töredéke űzte főfoglalkozásként a kereskedést. Az egész erdélyi kereskedelmi élet decentralizáltságára jellemző, hogy amíg a szűkebb értelemben vett Magyarországon már a terménykereskedő lett az árucsere-forgalom kulcsfigurája, az 1850-es évek derekáig még Kolozsvárt sem nyílt Béccsel és Pesttel kapcsolatokat kiépítő terménykereskedés. Az erdélyi földbirtokosok áruit, ha Nyugat felé vitték, magyarországi kereskedők vásárolták fel. A Szegedre sót szállító gyulafehérvári „nagy” kereskedők, akik a kincstártól béreltek hajókat, a kortársak szerint inkább „spekulánsok” voltak.
A kereskedelmi tőke az iparba sem tudott mélyen behatolni. Birtokosai bányákat, vasgyárakat, papírmalmokat és üvegcsűröket béreltek, és paraszt iparosokat foglalkoztattak. A román sajtó szerint éppen ez utóbbiak tettek szert „csodálatos nyereségekre”, bár a paraszti árutermelőt – olykor a pamutfonatás kivételével – nem tudták annyira függő helyzetbe hozni, hogy egyértelműen Verlag-rendszerről beszélhessünk. Hiszen a kereskedő nem rendelkezett a termelési eszközökkel, legfeljebb a nyersanyaggal, és azt adta áruért, pénzért vagy hitelbe az iparosoknak. A Kaufsystem játékszabályai szerint a kézművesipar termékeihez a vásáron akart hozzájutni.
A céhes iparosok ellenében nem egyértelműen a polgári jövő előharcosaiként léptek fel, hanem csak más játékszabályok alapján működő vállalkozási formákat képviseltek, a céhek elővásárlási jogát pedig – a modern iparszabadság eszményét hangoztatva – azért támadták olyan hevesen, mert a parasztipar termékeihez a városi vásárokon a céhek előjogai miatt nehezebben jutottak hozzá, ha a céh is a falvak népéhez hasonló árucikkeket termelt, mint például a durva posztót. Az áruközvetítésben Kelet felé valósággal monopolhelyzetet élveztek, jólétüket jelentős részben a céhes és az árutermelő háziiparnak köszönhették, miközben a piacok üzenetét közvetítették az ipari világ felé.
