AZ EMIGRÁCIÓ ÉS A MAGYAR–ROMÁN ÖSSZEFOGÁS ESZMÉJE
AZ EMIGRÁCIÓ ÉS A MAGYAR–ROMÁN ÖSSZEFOGÁS ESZMÉJE
A Habsburg-birodalom elleni politikai küzdelem fő hajtóereje az emigráció volt. Az ország népe annyit még a szigorúan cenzúrázott lapokból is megtudhatott, hogy az 1849-ben vagy később kimenekültek jelentős tábora szervezkedik a Török Birodalom területén és Európa nyugati országaiban. A magyar emigráció Kossuth irányítása alatt arra készült, hogy egy várható, s vágyaikban mihamarabb bekövetkezőnek ítélt háborús konfliktus esetén Magyarországot fegyveres felkeléssel szabadítsa fel, és a magyar kérdést addig is az európai nagypolitika megoldásra váró feladatai közé illessze.
Az emigráció a Világost követő keserves önvizsgálat során jutott el annak a felismeréséhez, hogy a történeti Magyarország többi népével, elsősorban az erdélyi románokkal és délvidéki szerbekkel való szoros összefogás és együttműködés az egyik alapfeltétele a függetlenség kivívásának. A magyar forradalom és a nemzetiségek 1848–49. évi tragikus szembekerülése természetesen elhidegítette egymástól ezek legjobbjait is, de a kapcsolatok sosem szakadtak meg teljesen, s 1849 után a közös kiútkeresés új korszaka kezdődött. Havasalföld forradalmának leverése, a két román fejedelemség orosz és török katonai megszállása román emigránsok seregét sodorta külföldre, akik magyar sorstársaikhoz hasonlóan kiterjedt propagandatevékenységgel és titkos szervezetek kiépítésével készültek hazájuk fegyveres felszabadítására. Ebben a harcban a magyar és román emigráns politikusok Erdélynek kulcsszerepet szántak. Felkelésekhez kedvező terepviszonyai s a legharcosabb magyar etnikum, a határszéli székelyek miatt volt a terület döntő fontosságú. 1450A román forradalmárok is itt keresték országaik felszabadításának kiindulópontját. „Támaszpontunk Erdélyben van. Csak az ottani románok által állíthatjuk lábra az országokat [Moldvát és Havasalföldet – Sz. Z.].”* Külföldi segítségre nekik is szükségük volt, s a magyarokkal való összefogás éppúgy reményteljesnek ígérkezett a román függetlenség kivívása, mint az egyre határozottabban jelentkező nemzeti egységtörekvéseik legalább részleges előmozdítása szempontjából. Az ellentéteket persze nagyon nehéz volt háttérbe szorítani. Voltak olyanok – mint Ioan Maiorescu és a A. T. Laurian –, akik inkább beérték volna az osztrák császárság nemzeti szempontok alapján történő föderalizálásával. Többségük azonban hű maradt liberális meggyőződéséhez, a Habsburgok és Romanovok abszolutizmusával szemben egy lengyel–magyar–román–szerb együttműködés kialakítására hajlott, abban a reményben, hogy ehhez sikerül megnyerni a liberális mintaállam, Anglia, és főként a polgári szabadságjogok bölcsőjének tartott Franciaország nagyhatalmi pártfogását.
N. Bălcescu 1850. december 6-i levele I. Ghicához: I. GHICA, i. m. 568.
Kossuth még a törökországi Brusszában lengyel közvetítéssel kapcsolatba lépett Ion Ghicával, aki (Bălcescu egyetértésevel) 1850 tavaszán felvetette neki a magyar–román–szerb konföderáció gondolatát, de a volt kormányzó ekkor még nem kívánt az 1849. évi szegedi magyar–román megállapodáson túlmenő elkötelezettséget vállalni. Ettől kezdve a tárgyalások színtere Párizs lett, ahol a nemzetiségekkel való megbékélés régi hirdetője, Teleki László gróf egyengette a szövetkezés útját. Bălcescu a Telekivel és a gyors megállapodást kereső Klapka György tábornokkal folytatott viták tapasztalatai alapján vázolta fel konföderációs elképzelését, melyben a nagy etnikai egységek külön politikai keretbe szervezése mellett a kisebbségek érdekvédelmének is lehetőséget ígért. A Bălcescu-féle Dunai Egyesült Államok élén váltakozó székhelyű parlament és háromtagú, hadügy-, külügy és kereskedelemügyi miniszterekből álló kormány állott volna, melynek azonban nem szánt érdemi befolyást a három szövetkezett ország belügyeire. Teleki hiába ajánlotta Kossuthnak a tervezet elfogadását, ő ebben elsősorban az Erdély megszerzésére irányuló román törekvést látta. Kossuth ugyan 1850 júniusában már maga is hangsúlyozta: Magyarországnak „vagy nincs jövendője, vagy ha van, jövendője az, hogy a szomszéd kisebb nemzetekkel egy föderációt képezzen”* – de Magyarország nemzetiségeinek kevertsége, területi különválaszthatatlansága alapján ismételten elutasította a történeti magyar állam egysége megbontásának gondolatát. Csak a horvátok különállásában nem látott problémát. Bălcescu jól tudta, hogy átalakítási tervét a magyarok az ország feldarabolásának fogják tekinteni, a történelem menete szempontjából azonban olyan fontosnak ítélte, hogy ismételten próbálkozott elfogadtatásával. 1451A párizsi magyar emigráció egész vezérkara – Telekitől Vukovicson, Szemerén át Andrássy Gyuláig – rágódott e román javaslaton, s mint ilyenkor várható, két táborra oszlott, az alapgondolat elfogadását ajánló Teleki és Szemere alkotván a kisebbséget. A többség álláspontját találóan fogalmazta meg a távlati célt, a magyar felkelést szem elől nem tévesztő Vukovics, aki szerint „ily javaslat elfogadásában nem a nemzetiségi probléma megfejtését, hanem felosztását hazánknak látnám, s azt gondolom, ilyesvalamiért magyar sohasem fog felkelésre ösztönt érezni, mert legrosszabb esetben, ha a többiek nálunk nélkül, sőt ellenünk végeznék el a dolgot, szűkebb sors nem juthatna a magyar nemzetnek”.* A két emigráció kölcsönösen igyekezett meggyőzni a másik felet a maga igazáról. A románok ragaszkodtak a területi autonómiaengedményekhez, a magyarok a történeti joghoz, a szegedi nemzetiségi törvényt tekintve végső engedménynek, „melyen túl pedig van az ágyú”.* Egyedül Teleki volt az, aki a történelmi magyar állam nemzetiségei – köztük az erdélyi románok – nemzetté válásának tényét elismerve, a magyarságtól területi engedményeket is szükségesnek tartott. Mielőtt elutazott Párizsból, szinte nemzetiségpolitikai végrendeletként összegezte álláspontját emigránstársai előtt. „Szabadságot akarok mindenben, valót s korlátlant, így a nemzetiségekre nézve is nem akarom, hogy a szent ügy, melynek bajnokai vagyunk, a historiai jog szűk korlátai közé szorítva a territoriális-integritási ellenforradalmi fogalmakon hajótörést szenvedjen.”*
Idézi SZABAD GY., Kossuth politikai pályája. Bp. 1977. 170.
Vukovics Sebő 1851. március 6-i levele Kossuthhoz: Kovács E., A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak. Bp. 1967. 299.
Andrássy Gyula 1851. május 7-i levele Kossuthhoz: Kovács E., i. m. 302.
Teleki László 1851. október 30-i levele Szemere Bertalanhoz. Teleki László válogatott munkái II. (Szerk. KEMÉNY G. G.) Bp. 1961. 84.
Teleki hamarosan elhagyta Párizst. Bălcescu halálos betegen visszatért történelmi tanulmányaihoz, a többi emigráns között kevés újat hozó román–magyar sajtóvita bontakozott ki.
Az emigrációk közeledési kísérleteire, s különösen a Mazzini által Londonban alapított Európai Demokratikus Központi Bizottság ösztönzésére született 1851 tavaszán Kossuth kütahiai alkotmánytervezete, mintegy megjelölendő azt a módozatot, ahogyan a magyar állam népei új együttélési kereteiket kialakíthatnák. Kossuth a magyar liberálisok alkotmányosságról, állami egységről, történelmi jogokról vallott felfogását és a magyarság történetileg kialakult gazdasági-politikai erőfölényét megkísérelte a nemzetiségek autonómiatörekvésével egy kifejezetten demokratikus államberendezkedés keretei között úgy összeegyeztetni, hogy az a kor magyar közvéleménye számára se tűnjék öncsonkításnak. Az ország tarka etnikai képe, a tiszta nemzeti területek különválaszthatatlansága adta az alapot egy kettős struktúrájú, erősen decentralizált államszervezet kidolgozására. A 1452korszerűsített, demokratizált megye, a községi, helyi önkormányzat már maga is megnövelné a nemzetiségi érdekek szabad érvényesülési lehetőségét, a hangsúly azonban az egyes nemzetiségek társadalmilag kialakítandó külön szervezetére csúszik át, olyan organizmusra, mely az egyházakhoz hasonlóan, minden egy anyanyelvűt magába foglal, irányítja a kulturális és egyházi életet, s mint nemzeti közösség egyben biztosítéka és ellenőre az egyenjogúság megtartásának. Kossuth tehát zseniális ötlettel lényegében úgy választotta ketté az államéletet és az egyes nemzetek politikai szervezkedését, hogy az előbbit nagyjából meghagyta a magyar birtokosság-értelmiség kezén, az utóbbit pedig az államapparátustól független, most teremtődő organizációs formába illesztette, hogy azután a tényleges erők szabad játékának megfelelően alakuljon súlyuk és befolyásuk az állam (és az egyes tájak) jövőjének meghatározásában. A kezdet korszakára nem akarta egészen megtörni a magyar uralkodó osztály kiváltságos helyzetét, de komoly biztosítékokat, teret kínált a nemzeti törekvések perspektivikus érvényesülésének. Az autonómia különböző szintjeinek fenntartásában, illetve megteremtésében Kossuth felismerte a nemzetiségek fennmaradásának és egészségesebb gazdasági-társadalmi fejlődésének mindmáig elengedhetetlen feltételét.
Nem kizárt, hogy a kütahiai alkotmánytervezetet elfogadta volna a magyar politizáló közvélemény, de bizonyos, hogy nem tartotta kielégítőnek a román emigráció, hiszen Kossuth világosan leszögezte, hogy Erdély bármilyen formában történő elszakításáról vagy románosításáról nem lehet szó. A tervezetben rejlő távlati és organikus fejlődési lehetőségeket nem méltányolták, az erdélyi indulású A. Papin Ilarian később csupán biztosítékok nélküli ígérgetést látott benne, a Kossuth által ajánlott nemzetiségi szervezetek élére kerülő főnököket pedig ironikusan elnevezte elsorvasztott jogkörű cigányvajdának.
