A KOLOZSVÁRI UNIÓS GYŰLÉS
1505A KOLOZSVÁRI UNIÓS GYŰLÉS
Ünnepi külsőségekben nem volt hiány november 19-én, amikor az 1848. évi országgyűlésen is elnöklő Kemény Ferenc báró megnyitotta az unió tárgyalására összehívott kolozsvári gyűlést. Az ünnepélyességet azonban inkább csak a rendezés biztosította, hiszen egyetlen jelentősebb politikai erő sem tekintette érvényes országgyűlésnek. A románok jogtalannak nevezték összehívását, s a szebeni országgyűlés folytatását kívánták. A szászok többsége az uralkodó iránti lojalitás jogcíme mögé bújva ingadozott az unió elfogadásának különböző feltételei között, míg kisebbségük a magyar álláspontot tette magáévá. A magyar képviselők többsége Deák Ferenc irányzatához tartozott, de abban a balközépiek is egyetértettek, hogy ez a gyűlés inkább csak regnikoláris tanácskozásnak tekintendő, feladata csupán annyi, hogy ismételten állást foglaljon az 1848. évi unió életbe léptetése mellett. Az előzetes egyeztető megbeszélések nem vezettek eredményre, s a nyilvános tárgyalások a 48 román képviselőből csupán 32 részvételével kezdődtek, a többiek – köztük Bariţ és Vasile Popp – tüntetően távol maradtak. Látványos, szép szónoklatokkal teli üléseken foglaltak állást a magyar küldöttek az unió kérdésében, megismételve mindazokat az érveket, amelyek 1848 és 1865 között felgyülemlettek. Şaguna és Maager tiltakozása, 29 román és 26 szász szavazat ellenére az értekezlet 166 (köztük 4 román és 6 szász) szavazattal elfogadta a Zeyk Károly által beterjesztett magyar indítványt, amely történeti fejtegetésben bizonyította az unió jogszerűségét, majd a legvégén néhány reálpolitikai adalékkal adott nyomatékot a határozatnak. A december 18-i határozat szükségesnek mondotta az uniót a birodalom nagyhatalmi helyzetének szempontjából, „amely cél eléréséhez egy erős Magyarország, történelmi múltjánál, földrajzi fekvésénél, nemzetgazdasági és etnográfiai viszonyainál fogva a legjelentékenyebb tényezőül van hivatva”. A magyar állam megszilárdítása követeli a területi épség helyreállítását, „méltányosan kielégített, nyugodt Magyarország lehetvén képes azt a magas hivatást betölteni, melyet számára a gondviselés a birodalom politikai és államgazdasági regenerációjában kijelölt”.* Életkérdés ez Erdély számára is, mondja a határozat, hivatkozva a gazdasági elmaradottságra, elszegényedésre és adóképtelenségre; az anyagi fellendülés „egy jog- és természetszerű érdek- és erőegyesítéstől” várható. Végül a nem magyar népek egyenjogúságának kérdésében leszögezi: az uralkodó „minden népei boldogítására törekvő atyai szíve s a magyar törvényhozás elismert szabadelvűsége elég biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy Erdély egyes részeinek, hitfelekezeteinek és 1506nemzetiségeinek jogai, érdekei és igényei az eggyéalakulás részletezésénél illően tekintetbe lesznek véve, s a jogegyenlőség és méltányosság alapján kielégítve úgy, hogy minden honpolgárnak egyenlő joga legyen”.* A határozat a biztos győzelem ismeretében már nem ragaszkodott mereven az ülések országgyűlési jellegének tagadásához. Az aláírás rugalmas fogalmazást alkalmaz: „legalázatosabb és örökre hű alattvalói és szolgái, Erdély országgyűlésileg egybegyűlt királyi hivatalosai és képviselői”.
Erdélyi Hetilap, 1865. december 28. – Zeyk Károly indítványát l. Deák Ferenci beszédei III. 359–360.
Erdélyi Hírlap, 1865. december 28., ill. ÜRMÖSSY L., i. m. 251.
A határozathoz csatolták a Şaguna által beterjesztett román kisebbségi állásfoglalást, amely az 1863. évi előírás szerint összehívandó országgyűlést követelt, hogy a románok méltányosabb választójog alapján tárgyalhassanak az unióról. Az ugyancsak csatolt szász különvélemények közül az egyik, Jakob Rannicheré az egyes nemzetiségek külön jogainak biztosításától tette függővé az unió elfogadását. Az üléseket elnapolták a feliratra érkező királyi válaszig, bár annak tartalma nem volt kétséges, hiszen Ferenc József már a pesti országgyűlés megnyitásán a magyar korona integritásának visszaállításáról beszélt, Deák pedig egy alelnöki és egy jegyzői tisztséget üresen hagyott a majdan beérkező erdélyi képviselők megbízottjainak.
1866. január 10-én Crenneville királyi biztos felolvasta a királyi leiratot, amely megengedte, hogy Erdély követeket küldjön a pesti országgyűlésre, de az unió életbe lépését megpróbálta a kiegyezési tárgyalások teljes lezárásától függővé tenni, s külön kikötötte a nemzetiségek és vallások „méltányolható” jogigényeinek előzetes kielégítését. A konzervatívok által fogalmazott egyensúlyozó irat feltételei kevesek voltak a jogaikat és jövőjüket féltő szász és román politikusoknak, és túlságosan is kiegyezési kortesfogásnak tűntek a magyar liberálisok szemében. Ellenvéleményüknek valójában már nem adtak hangot, mert `az elnök azon kijelentésével, hogy „végcélunk teljesüléséhez sokat közeledtünk”, a kolozsvári uniós gyűlés véget ért, hamarosan megkezdődtek az új választási előkészületek, ezúttal már a pesti országgyűlésre.
Erdély különállása ezzel a lépéssel valójában megszűnt. Nem egyedül az ottani magyar politikai erők nyomása vitte keresztül az unió ismételt életbe léptetését, hanem a monarchia megszilárdítását célzó kiegyezési tárgyalások sikerének volt elengedhetetlen feltétele. A kiegyezés ugyanis ott kezdődik, ahol az unió. De nagy része volt ebben az erdélyi legerősebb politikai erőnek, a magyar liberális tábornak, amely meg tudta akadályozni, hogy a birodalmi centralista terveknek megfelelően különállóként, elsősorban Magyarország ellenében „stabilizálják” Erdélyt.
Az unió helyreállítása lehetőséget biztosított Erdély számára, hogy immár nem szerény határtartományként, hanem egy nagyobb, gazdaságilag, társadalmilag és politikailag egyaránt fejlettebb anyaország részeként illeszkedjék 1507be a tőkés fellendülés útjára lépett Habsburg-monarchiába, s ezen keresztül kapcsolódjon az európai gazdaság növekedési folyamataihoz.
A jövő kérdése volt, hogy az unió keretében milyen mozgástér nyílik a nemzetek kulturális-politikai fejlődése számára, hogy az immár kedvezőbb feltételek közepette mennyit sikerül behozni a történelmi elmaradásból, mennyire sikerül megoldani mindazokat a különböző súlyú gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseket, amelyeket Közép-Kelet-Európa polgári átalakulása már jó ideje itt is napirendre tűzött.
