A BÁNYÁSZAT ÉS AZ IPAR KORSZERŰSÍTÉSE
A BÁNYÁSZAT ÉS AZ IPAR KORSZERŰSÍTÉSE
Erdély ipara magán viselte az elmaradott területek tőkés fejlődési útjának szinte valamennyi jellegzetességét. A forradalom után még két évtizedig mindenestől hiányzott a vasút, a számottevő hitelélet, s a tőkés átalakulás alapját képező mezőgazdaságban és a kapcsolódó kereskedelemben sokáig ugyancsak kevés dinamizmus figyelhető meg. Erdély iparfejlődése fokozottan függött a magyar, illetve a monarchiai gazdaság lehetőségeitől és követelményeitől. Az 1850-ben kialakított közös vámterület a gazdasági kapcsolatok, kölcsönhatások révén meghatározta az iparosodás útját. A birodalom piacának integráló hatása felszínre hozta a nagyvárosi-ipari központok és a periféria ellentétét, megmutatta az organikus növekedés korlátalt, bizonyította az importált termelési tényezők: szakemberek, tőke, valamint a helyi 1544kezdeményezések nélkülözhetetlenségét. Az erdélyi iparfejlődésnek is jellegzetessége, hogy a fellendülés a külföldi tőke beáramlásának függvénye, de a tőkeimport feltételeit a hazai vállalkozások úttörő munkája alapozza meg. Részben az előző korszakból örökölt, még nem modern vállalatok, részben az újabb helyi próbálkozások teremtik meg azt a minimális ipari-bányászati bázist, amely később az állami ipartámogatással együtt már vonzóerőt jelentett a külföldi vállalkozók számára, felkeltette beruházási kedvüket.
Az ipar tőkés átalakulása – ha eltekintünk néhány korai textilipari kísérlettől – a hagyományokkal bíró bányászatban, kohászatban, részben az élelmiszeriparban kezdődött.
Erdély legrégebben ismert természeti kincsét, a sót öt különböző helyen termelték. Kezdetben a birodalom sójának fele jött innen. 1850-ben 662 930, 1858-ban mintegy 1,2 millió bécsi mázsát bányásztak, ami körülbelül a fele volt Máramaros akkori sóhozamának. Hosszú időn át ez volt az országrész legbiztosabb, legtekintélyesebb bevételi forrása, hiszen évi átlagban közel 5 millió forintot hozott az államkincstárnak. 1867 és 1870 között sikerült Marosújvár sótelepét megmenteni a folyó beszüremlő vizétől, majd egy új akna nyitásával, gőzgépek, a nyolcvanas évektől pedig villamos erőmű segítségével évi 600 ezer mázsa körül stabilizálták a termelést. A kevéssé gépesített Parajdon, Vízaknán és Tordán – általában nem is az egész esztendőben folyó munkával – a század végén összesen évi 100 ezer mázsát termeltek, míg a legjobb minőségű sót adó, növekvő jelentőségű Désaknán 160 ezer mázsát. A bányák hozamát később jelentősen lehetett növelni, de erre sokáig nem volt szükség. A századfordulón a sóforgalmazásba bekapcsolódó magántőke kezdett jelentősebb fejlesztésbe, nagyobb sóőrlő malmok, marhasó brikettírozására hidraulikus sajtók épültek, s ez ösztönzően hatott a termelésre is. A hulladéksó nagyarányú vegyipari feldolgozásához Erdélyben először Marosújvárt építettek gyártelepet.
A hagyományos aranybányászat fokozatosan vesztett hajdani fényéből, noha 1849 után is Erdély adta a birodalom aranyának több mint 60%-át; évi termelési értéke 1,3 millió forint körül mozgott.
Európa leggazdagabb aranyvidékét (az Erdélyi-érchegységet és környékét) Hunyad és Alsó-Fehér megyék találkozásánál mintegy 800 km2 területen bányák százai lyuggatták, ezek jó részét azonban korábban is alig művelték, a századok során a legdúsabb ércmezőket már kitermelték. Nagybirtokosoknak, polgárembereknek, egyszerű falusi embereknek éppúgy voltak bányái vagy bányarészei, mint a kincstárnak. 1848-tól – a robotkötelezettség megszűntével – jelentős munkaerő veszett el, amit sokáig nem is tudtak pótolni. 1850-től jórészt ezért újabb bányákat állítottak le, sokat pedig csak olyan mértékig műveltek, hogy a bányajogosítványt fenntarthassák. A tulajdonosok részben bérbe adták bányáikat magányos vállalkozóknak, gyakran parasztbérlőknek, akiket azután ércben fizettek, s az érc gyakran 1545vándorolt tovább pénz helyett kereskedőhöz, orvoshoz. Az ilyen egyszerűbb, lokális szinten kialakítható bérleti forma azonban technikai fejlesztést nem tett lehetővé. Fejlettebb megoldás volt, amikor társulatnak nevezett kis közösségként régi bányászcsaládok leszármazottai, kereskedők vagy módos bérlők összegyűjtött tőkéjüket fektették a művelésbe. A földbirtokosság dinamikusabb erői a sajátjukban maguk láttak hozzá a fejlesztéshez. A Mikó Imre, Bethlen Farkas, Kemény Sámuel, Apor Károly által birtokolt zdraholci „János evangélista” bánya művelésére az abszolutizmus végén alakítottak társaságot. A vulkoji bányát 1855 után fejleszti egy hasonló társaság. A legjelentősebb földesúri bánya a Tholdalagiak, Telekiek, Bruckenthalok által 1858-tól társulattá alakított „Rudai 12 Apostol”, amely 1864-ben 400 munkással 46,3 kg aranyat termelt.
A kincstár nagyági és verespataki bányái adták 1867-ben az Érchegység aranytermelésének majdnem 30%-át. A fejlesztés során több kis bányát leállítottak, noha 1861-ben egy 89 kg-os verespataki aranylelet azt jelezte, hogy érdemes lehet többfelé is beruházni. A kiegyezés után néhány bányát és kohót, mint pl. Offenbányán, a foglalkoztatottság fenntartása céljából újra megnyitottak, de később egy részüket ismét be kellett zárni, bár a korban végig tanúi vagyunk annak, hogy egyes ráfizetéses üzemeket, főként kohókat szociálpolitikai megfontolásokból működtetnek. 1890 előtt a verespataki részeken csak az orlai állami bánya volt jelentős az 1871. évi bővítés utáni 368 alkalmazottjával, míg a többi 172 bányatársulat együttesen is csak 3 ezer embert foglalkoztatott. A korszak legrangosabb bányája a „nagyági királyi és magánbánya-társulat”, melyben a kincstár mellett az uralkodócsaládnak, magánosoknak is volt részesedésük. Az 1874. évi feltárások után ismét nyereséges bányában 15 szinten több mint 160 km vágat vezetett, s arany mellett más fémeket is termeltek. A munkások száma 1888-ban 882, a termelési érték 210 632 forint volt, mintegy 50%-kal több, mint 1867 előtt, s nagyjából ezt a szintet tartotta később is. A kincstári üzemektől eltérően a magánbányászat csak tengődött.
A nyolcvanas években megnőtt a külföldi tőke érdeklődése az erdélyi bányakincsek, főként az arany iránt. Ezt ösztönözte a kormány azzal, hogy 1885-ben megszüntette a termelt arany beváltási kényszerét, majd 1892-ben egy nagyobb aranylelet vonzereje is fokozta a beruházási kedvet. Ha nem is köszöntött kaliforniai vagy ausztráliai típusú aranyláz az erdélyi hegyekre, az addigi nyugalmat beruházási hullám váltotta fel. Megkezdődött a magánbányák korszerűsítése is. A Deutsche Banktól a Crédit Lyonnais-ig német, angol, belga és francia bankok kapcsolódtak be a termelésbe különböző vállalatokon keresztül. Néha persze a szakértelem nélküli vállalkozások csődjével vissza is vonultak. A legjelentősebb német tőkeérdekeltség, a gothai Harcort AG Hunyad megyében szerzett bányákat, s 1889–1890-ben 1100 munkással 688 kg aranyat termelt, az egész ország évi termelésének harmadát, illetve kétharmadát annak a mennyiségnek, amit a 1546kincstári és összes többi magánbirtokos állított elő a Zalatnai Bányakapitányság területén. A századfordulón a tulajdonába átment „Rudai 12 Apostol” igen virágzó vállalkozás lett. 1898-ban megépítette a kontinens legnagyobb ércelőkészítő-művét, amely a sovány érc feldolgozását is gazdaságossá tette; kötélpályát, villamos erőművet telepített, villanymozdonyokat állított forgalomba. A sok nyersarany miatt egy időben több őrt tartott, mint vájárt, s 1899-ben 13,9 mázsás hozamával már a magyar aranytermelés közel felét adta. Angol társaságé volt a tekerői, a hondoli, németé volt a sztanizsai, felső-lunkoji bánya, egy ideig franciáé a vulkoji „Péter–Pál” aranybánya, melyet előbb a nyolcvanas években a főrészvényessé is előlépő Lukács László, majdani kormányfő igazgatott. A legtöbb külföldi társaság mint bérlő működött, s eredményeikben a szerencsének is nagy szerepe volt. A bucsumi francia vállalat 1884-ben egyetlen napon 7000 forint nyereséget hozott a tulajdonos Lukács családnak. Ha kisebb mértékben is, de szerencsés volt ez idő tájt az egyszerű bucsumi bányászok társulatának bányája is. 1867-től 1890-ig összesen 107 ezer forint befektetésével évi 100 ezer körüli hasznot hajtott nekik. Az aranyláz következtében a nyolcvanas évek végén a bérek megduplázódtak.
A hazai nagytőke először a bécsi és pesti kereskedők által 1889-ben alapított Első Erdélyi Aranybánya Rt. révén kapcsolódott a termelésbe, a századforduló után ezt a német érdekeltségű Nagyszebeni Bankegyesület igazgatója, J. F. Zeibig vásárolta meg. A román értelmiség is hozzákezdett számos kisebb társaság alapításához.
A századfordulón Erdély aranybányászata a külföldi tőke beruházásai és a kincstár fejlesztőmunkája nyomán megújult. (A szomszédságban ugyancsak a kincstár korszerűsítette a Nagybánya környéki aranylelőhelyeket, ahol a nemesfémek mellett egyre növekvő jelentőségű ólmot és fémszármazékokat állítottak elő.) A tőkebehatolás felgyorsította a régi kis társaságok sorvadását, a magányos „verkesek” eltűnését, megváltoztatta a vidék egész életét. Angol és német műszaki személyzet telepedett le, köztük sokan olyanok, akik megjárták Amerika és Ausztrália aranybányáit, meghonosítva itt a modernebb gépeket, bár ahol lehetett, a gőzgép mellett továbbra is hasznosították a vízi energiát. A fa érczúzók helyett először 1885-ben alkalmaztak kaliforniai vas zúzónyilakat, 1887-ben golyós malmot, 1889-ben modern ércportömörítést. 1884-től több mint egy évtizedig használták a 20-40% aranykihozatal-növelést biztosító László-féle foncsormalmot, a századforduló után viszont a még hatékonyabb cianidlúgozás bevezetésére csak Nagybányán került sor. Modern robbanóanyagokat, a hetvenes évektől néhány nehézfúrógépet, a századfordulótól megbízhatóbb fúrógépeket, elektromos vízszivattyúkat rendszeresítettek. Ekkoriban már az új telepek feltárása a rendszeres, szakszerű kutatómunka alapján történt.
1547Erdély aranyának régi központjában, Zalatnán működött a bányakapitányság. Az itteni fémkohó 1851-ben született újjá az 1848–49-es pusztulásból, majd 1877-ben korszerűsítették. Évi 10–22 ezer tonna anyagot dolgozott fel pörkölést követő olvasztással, kénsavat, vasgálicot és szénkéneget is előállítva az ércből. Az itt termelt aranyat és ezüstöt a gyulafehérvári pénzverde megszűntével Körmöcbányára küldték pénzverésre. (Az ezüsttermelést – ami Erdélyben aránylag csekély – 1894-től szubvencionálni kellett ahhoz, hogy az európai áresés, valamint az 1892. évi valutareformot követő keresletcsökkenés negatív hatását túlélje.) Zalatna volt a fő ércbeváltó hely. A nagyvállalatok árnyékában ugyanis az egész korszakon át azért megmaradt a törpe méretű egyéni termelés. Bár a hagyományos „mosott” arany korábbi súlyát elvesztette, még 1900 után is az előállított arany negyedét adta. Abrudbányától Topánfalváig a vízparton fából készített kis zúzdák törték állandóan a köveket, amit kis bányákból lóháton, szekéren vagy taligán szállítottak ide. Mások az Aranyos és Abrud vízéből, homokjából monoton munkával, barázdált deszkákon, asztalra rakott posztón választották ki az aranyat. A „lisztet” azután zacskókban vitték a kincstári beváltóba. A mellékfoglalkozásban földművelő önálló bányász nem sokkal többet keresett ezzel, mint egy napszámos, de ez a munka készpénzt hozott, s mindvégig fenntartotta a szerencsés meggazdagodás, valamint az intézményesen szabályozott munkarendtől való menekülés reményét.
Ha az arany- és ezüsttermelésben az időnkénti emelkedések ellenére valójában évtizedekig tartó pangásról beszélhetünk, még inkább szembetűnő ez a korábban nagyra becsült színesfém, a réz esetében. Rezet érdemben csupán a csíkszentdomokos-balánbányai művek állítottak elő nem nagy mennyiségben, de igen jó minőségben. 1858-ban ezt a magánvállalatot is megvásárolta Erdély legmozgékonyabb, frissen alapított ipari részvénytársasága, a Brassói Bánya és Kohómű Rt., s a termelést felfuttatta évi 500 tonnára. Másfél évtized múlva azonban túladott rajta, 1873-tól már egy arisztokrata-polgári társaság kezében volt, s újabb tizenöt év után is csak 645 tonnát termeltek 141 munkással. Az európai fémáresés miatt a bányát később bezárták, s bár francia tőkével 1904-ben újra megnyitották, 1910-ben ismét csődbe jutott a vállalat, amiből csak a háború húzza ki majd. Nem kevésbé volt kalandos a dévai kisebb rézbánya sorsa sem.
Az ólom kisebb-nagyobb mennyiségben az arany és ezüst előállítása során keletkezett, külön ólomérctermelés csak Óradna határában folyt a háromnegyed részben kincstári tulajdonú bányában. Itt már feldolgozták a kevésbé értékes ásványt is: zúzás után dörzshengereken dúsítottak, s pörkölést követően került sor az olvasztásra. A nyolcvanas évek végén 282 munkással 1445 tonna ólmot állítottak elő.
A színesfémek termelésének nem kedvezett a világpiaci árak alakulása. A század végétől azonban egy új fejlesztőerő tűnt fel: a kiépülő vegyipar, amely a 1548legújabb technikai eljárások alkalmazásával az ércek szinte minden összetevőjének kivonására és hasznosítására hozott megoldást. A gazdaságos termelés új lehetősége tárult fel. Ettől kezdve már nemcsak a színesfémek, hanem egyre inkább a színesfémvegyületek jelentősége kezdett növekedni.
A szénbányászat a kapitalizmus és az iparosodás általános törvényszerűségeinek megfelelően virágzó fejlődést mutat. Látványos növekedése mégis nehéz körülmények között indult meg. A vasútvonalak Bécs felől nyújtóztak egyre keletebbre, s azokon egyben a cseh és osztrák bányák szene is beáramlott Magyarországra. A gazdag erdélyi szénmezők jelentőségét kezdetben nem ismerték eléggé, a helyi igények csekélysége miatt sokáig nem lehetett őket hasznosítani. Ugyanakkor Erdély határán kívül a Krassó vidéki nagy feketeszéntelepeket 1855 után a francia érdekeltségű Osztrák Államvasúttársaság Rt. (a STEG) a vasbányákkal és kohókkal együtt Magyarország legnagyobb ipari kombinátjává fejlesztette, így nehéz volt a közvetlen szomszédságában bányákat nyitni, iparosítani. A társaság 1860-ban már elérte a 100 ezer tonnás évi széntermelést, majd további növekedés után, 1875 körül hosszabb időre az országos termelés harmadában állapodott meg. Igaz, a jó minőségű, kokszolható feketeszén bányászata itt rendkívüli nehézségekkel párosult. Gáz- és szénporkitörésektől hírhedt bányák tizedelték az ide vándorolt stájer és más munkásokat, mígnem többszöri rekonstrukcióval sikerült biztonságossá tenni a termelést. Egyedül az aninai bányaközség 1854-ben 2050, 1877-ben 10 ezer főt számlált, s ekkor már 21 gőzgépet használtak 2180 lóerő teljesítménnyel.
A bőséges és jó minőségű Zsil-völgyi barnaszéntelepek hasznosításához már a reformkorban lóvasutat akartak építeni a ruszkabányai vasgyár birtokosai, a Hoffmann és Maderspach fivérek. 1854 után a Nyugat-erdélyi Bányaegylet folytatja a feltárást, majd 1857-ben kutatási területei a Brassói Bánya és Kohómű Rt. tulajdonába mentek át. Kedvezőtlenebb fekvésű részeken voltak a másik fő érdekelt, a kincstár foglalásai. 1870-ben, nem sokkal a termelés beindítása után épült meg a petrozsény–piski vasútvonal. A kincstár Zsigmondy Vilmos nagy kutatásaival egyidejűleg jelentős, 4 millió forintos befektetéssel komoly kitermelésbe kezdett; 1872-ben 95 755 tonna szenet állított elő, de eleinte a még gyenge minőség és a verseny miatt értékesítési nehézségei voltak, a szén megvételét valójában a vasútra tudta csak rákényszeríteni. Az 1873. évi válság után e kincstári bányákat a konkurrens Brassói Bánya és Kohómű Rt. kapta bérbe. Ez a termelést tovább gépesítette, vasutakat épített a petrozsényi állomásig, a képzett munkaerő telepítésére munkáskolóniát hozott létre. 1888-ban 1300 munkással 192 736 tonna szenet állított elő, ami az országos termelés egytizedét tette ki. 1895-ben bécsi és budapesti bankok megegyezése alapján összes birtokát eladta a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nek, amely az ország legnagyobb széntermelője lett. A Zsil völgye egy évtized alatt a salgótarjáni után rangban a második barnaszéntermelő 1549medencévé lépett elő. A századelőn, a bérleti szerződések lejárta után a kincstár is üzemeltetett itt bányákat, 1912-ben három újabb tárnát nyitott, hogy az 5800–7000 kalóriás, helyenként 35 méter vastag szénmezőket fokozottan kiaknázhassa.
A törpe méretű, 10-20 fővel dolgoztató kisebb társaságoktól vett bérbe bányákat az a magyar tőkecsoport, amelyik a Petrozsény–Lupény vasút megépítésére vállalkozott, s 1891-ben egy nagy francia társasággal fuzionálva, 4 millió forint alaptőkével megalapította az Urikány–Zsil-völgyi Kőszénbánya Rt.-ot. Ezzel a Zsil nyugati medencéjének fellendülése is elkezdődött. Már 1899-ben a hulladékszén hasznosítására Lupényban kokszgyárat létesítettek – miután elsőként sikerült a barnaszén kokszosításához megfelelő technológiát kidolgozniuk. Lupény amúgy is élen járt a szénbányászatban, úttörő volt a réselőgépek, fúrók, kötélpályák, a villamosság alkalmazásában. Az első Ganz villamos erőmű 1894-ben Petrozsényben, az ennél nagyobb második 1897-ben Lupényban épül, 1902-ben itt lép üzembe az első magyar turbógenerátor-telep, a század végétől van villamos bányavasútja, 1914-re pedig az ország legkorszerűbb aknaberendezései Aninán és itt működtek. Egy sor melléktevékenységgel is foglalkozott. 1906-ban bővítették a kokszgyárat, mely 1914-tól már sokrétű vegyi üzemként dolgozott. A cég fejlett segédüzemeiben a bányamozdonyokat is el tudták készíteni. A századfordulón 1033 munkással 290 ezer tonna szenet termelt.
Az 1896 utáni keresletcsökkenés hatása alatt alakította a négy nagy magyarországi szénbányavállalat a szénkartellt, ami néhány évre – kedvező külső értékesítési lehetőségekkel együtt – nagy áremelkedést hozott a hazai szénnek, másfelől viszont megemelte a szenet fogyasztó gyárak üzemköltségeit. Az 1868. évi 2 ezer tonnával szemben 1913-ra a Zsil-völgyi medence évi termelése elérte a 2,5 millió tonnát, noha néhány év óta a tatabányai széntermelés nyomása is ránehezedett.
A várad–kolozsvári vonalon fekvő Egeres kisebb jelentőségű szénbányászatába a hazai és külföldi tőke ugyancsak együtt hatolt be. A magyar iparfejlődés jellegzetes útját itt a Sigmond testvérek képviselik, kiknek pályája az 1850-es évek elején Kolozsvár élelmiszeriparában kezdődik, hogy azután évtizedek múlva az egeresi lignitbányákba – részben hunyadi vasbányákba – fektessék tőkéjüket. 1880-tól folyt itt modernebb bányászat, a szenet a közeli üzemek és a vasút hasznosította. 1892-ben újabb előrelépésként egy belga–magyar társaság alakult az itteni barna- és az egyébként jelentéktelen mennyiségű, szász polgárok kezén lévő keresztényfalvi feketeszén kitermelésére. A polgári iparoselemek saját erőből kialakított vállalkozásának modellje lehet az egeresi és keresztényfalvi szén sorsa. Az előbbit felszívta a modern nagytőke. Az egy cég házi szükségletére termelő utóbbit azonban már a fejlesztés ellenére sem lehetett kimozdítani helyzetéből.
1550A birtokos osztály bányászati érdekeltségének egyik helyi példája a székelyföldi erdővidéki lignit kitermelése. Teleki Domokos már az ötvenes években sürgette egész Erdély bányászati topográfiájának kidolgozását, később a marosvásárhelyi Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbanknál részvényes nagybirtokostársaival együtt szorgalmazták a kutatásokat. Ennek eredményeként kezdődött Köpecen 1872-ben a szénbányászat. A bank a következő évben 0,5 millió forint alaptőkével megalakította a későbbi Erdővidéki Bányaegylet Rt.-ot, s ez az arisztokrata vállalkozás tartotta fenn mindvégig a Székelyföld egyetlen komoly bányáját. 1877-ben 24 ezer tonnát, a századforduló után évi 50 ezer tonnát termeltek. Eleinte Romániába is szállítottak, mert a fában gazdag, iparban szegény székely vidéken nem volt könnyű a lignitet eladni. Sikerült azonban elérni, hogy a termelés felét (a századfordulótól negyedét) a MÁV vegye át, noha a mozdonyokon inkább csak Zsil-völgyi szénnel keverve tudták felhasználni. Bányájukban és a telepen már a nyolcvanas évektől telefon működött, saját kisvasútjuk volt, 1913-ban kötélpályát helyeztek üzembe. A bányamunkás kihasználtsága elérte az átlagos Zsil-völgyi szintet, bérezésben azonban elmaradt mögötte.
A Zsil-völgyi és köpeci szén sorsa két iparfejlődési vonalat is megmutat. A volt birtokos nemesség bankok segítségével korán hozzákezdett a bányászathoz, de a természeti feltételek s a tőkehiány éppúgy nem kedvezett neki, mint a távoli bányák versenye. A vállalkozás, ha nem is akadt el, nem nyújtott lehetőséget az érdemi előrelépésre. Még Köpec faluból sem lett ipari típusú település, a lassan duzzadó népességből végig csak 100-200 volt a bányamunkás, s az is megőrizte kétlaki jellegét. A Zsil völgyéből viszont hamar kiszorultak a földbirtokos termelők, nagybirtokosok csak nevüket adták a rangos részvénytársaságokhoz, amelyek aztán a medence kedvező természeti adottságait kihasználva, idegen tőkével futtatták fel a termelést. Ez a szemet gyönyörködtető, csekély népességű vidék – a székelyföldi telepekkel szemben – rohamos változásnak indult. Petrozsény kis román faluból (magyar többségű) várossá lett, lakossága 1910-ben túlhaladta a 12 ezret. Petrilláé 1890 és 1910 között közel megháromszorozódott, míg Vulkán és Lupény esetében megtízszereződött. Magyarok mellett messze földről jöttek képzett vagy begyakorlott munkások, csehek, lengyelek, németek, s még Olaszországból is vetődtek ide biztos megélhetést keresni. 1913-ban már mintegy 14 ezer ember dolgozott az itteni bányászatban. Tekintélyes nagyságú bányászkolóniákat építettek a társaságok, élelmiszert és közszükségleti cikkeket árusító „konzumokat”, egészségügyi szolgálatot szerveztek, az állammal közösen iskolákat építettek, tartottak fenn, biztosítva ezzel a munkaerő tartós megtelepedését és vállalati kötődését. Az ország iparosítását előmozdító-kiszolgáló szénbányászat szakmailag fejlett, területileg koncentrált, öntudatos proletariátust teremtett, amely korszakunkban még egészében elfogadta a polgári 1551rend alapviszonylatait, de maga volt a nagy társadalmi változások lehetséges hordozója.
A vaskohászat üzemei az ércre telepítve, szétszórtan helyezkedtek el, s egymástól igen eltérő technikával különféle minőségű, más és más célokra szánt vasat állítottak elő. Torockó vidékén az ún. bucagyártó kemencék középkori módon, vasércből faszenes izzítással szivacsos szerkezetű vastömböket olvasztottak, amelyeket azután vízikeréktől hajtott „farokverőkkel” ekevassá, pántokká és más köznapi célú alkatrészekké kovácsoltak.
Ilyen vasból készítettek Szászsebesen az ötvenes években – rendszeresebb termelésként először Erdélyben – gazdasági eszközöket. Magánbirtokosa hámorok mellett a kincstárnak voltak jelentős vasgyárai, amelyek már folyékony nyersvasat állítottak elő, s gépi berendezéseik is voltak, bár ez inkább csak a fújtatót hajtó vízikerékből állott. Mind a magán-, mind a kincstári kohóknál gyakori volt a hosszabb üzemszünet. Erdély nyersvasgyártása 1850-ben 40 ezer mázsa körül mozgott, s a korabeli becslések szerint a helyi szükségletek egyötödét fedezte. Finomított vasat körülbelül 1500 mázsát termeltek. A forradalom és szabadságharc utáni első évek kisebb rekonstrukciót vagy teljes újjáépítést hoztak, mint például az udvarhelyszéki Fülén és Szentkeresztbányán, amelyek 1849-ben romba dőltek. Ekkoriban nyolc vasgyártó üzem működött, s még néhány kisebb egyesülés is, amelyek termelési értéke egészen jelentéktelen maradt.
A vaskohászat tőkés átalakulása Erdély tőszomszédságában kezdődött 1855-ben, amikor 77 millió forint tőkével osztrák és francia bankárok megalapították a már említett Osztrák Államvasút-társaságot, amely a Krassó megyei kincstári birtokokkal együtt megszerezte az ottani szén- és vasbányákat, s a viszonylag modern resicai és bogsáni kohókat. Cseh-, morva- és magyarországi vasutak birtokában ez a társaság hatalmas gazdasági gépezetté alakult, kitermelte a gyárait és mozdonyait üzemeltető szenet, saját vasércből előállíthatta mindazt az öntvényt, acélt, ami a vasutak építéséhez és üzemeltetéséhez szükséges volt. A kezdetben francia igazgatók és mérnökök által irányított STEG Resica környékén 11 év leforgása alatt 11 olvasztót, hengerművet, gépgyártóüzemet, majd kokszolót épített, folytatta a szeged–temesvári vasút munkálatait, továbbvitte a vonalakat Resicáig. 1855-től 1867-ig a termelést megháromszorozták. Ekkor már 1260 munkással, 32 gőzgéppel 17 ezer tonna nyersvasat állítottak elő, s egy évtizeden át a Magyar Királyság területén egyedül itt gyártottak nyersacélt. 1862-ben az országban elsőként Aninán olvasztottak faszén helyett koksszal, 1868-ban Resicán elkészült az első hazai Bessemer-konverter, nyolc év múlva bevezették a martinacél gyártását. A STEG az ország többi vállalataival szemben egy évtizedes előnyre tett szert a legmodernebb acélgyártási eljárások meghonosításában.
Magában Erdélyben ilyen hirtelen ugrás jó ideig nem következett be. A növekedést erős visszaesések, olyan gyenge évek akasztották meg, mint az 15521857. vagy az 1863–66. esztendők. A modern tőkét az osztrák és cseh arisztokraták, valamint a Rotschildék által támogatott Brassói Bánya és Kohómű Rt. (Kronstädter Bergbau und Hütten Aktien Verein) és egyik alvállalata testesítette meg, amelyet eredetileg a Brassó környékén remélt vasércek hasznosítására hoztak létre. 1856-tól sorra vásárolt régi kohókat, így Fülét és Szentkeresztbányát, rendbe hozta, majd korszerűsítette azokat. Resica környékén is voltak telepei, s 23 ezer holdnyi földjével az ország nagybirtokosai közé számított. A nagyobb arányú fejlesztés terveit annak reményében dolgozta ki, hogy hamarosan megkezdődik Erdélyben a vasútépítés, és ebben a társaság mint szervező és mint szállító kulcsszerepet játszhat majd. Így lett a Brassói Rt. az Osztrák Államvasút Társaság erdélyi kicsinyített mása. De hiába vásárolt meg szétszórt vasgyárakat, szénbányákat, hiába sietett az új lelőhelyekre helyet biztosítani magának a kitermeléshez, az eladás és szállítás nehézségekbe ütközött. A vasipar és bányászat vezető képviselői 1859 elején tartott szászvárosi értekezletükön a tőke- és szakképzett munkaerőhiány mellett a hiányzó vasutakat okolták szorongatott helyzetük miatt. A Brassói ekkor már azt a tervet melengette, hogy termékeinek értékesítésére vasutat építene Bukovinába. „Maholnap legóriásibb vállalataink egyikévé növi ki magát” – örvendezett a társaság sikerein Kőváry László.* Azonban az érdekből bizakodó vállalkozók és önzetlenül lelkesedő értelmiségiek nagy reményei megalapozatlannak bizonyultak. Igaz, Erdélyben igen magas volt a vas ára, az itteni vastermékek keresletnek örvendtek a román fejedelemségekben, s nagyobb mennyiségeket is felvett volna ez a piac, ha a vasutak hiánya nem fogja vissza a forgalmat. De e „kedvező lehetőségek” nagymértékben éppen azért állottak fenn, mert a vasutak hiánya a konkurencia áruözönét is fékezte.
A Kolozsvári Közlöny 1859. február 10-i számából idézi VAJDA L., A szentkeresztbányai vasgyár első évtizedei. Tanulmányok a romániai együttlakó nemzetiségek történetéből és testvéri együttműködéséről a román nemzettel. l. A magyar nemzetiség (Szerk. BÁNYAI L.). Bukarest 1976. 331.
Erdély nyersvastermelése 1858-ban elérte a 85 798 bécsi mázsát, de ennek háromnegyedét a govásdiai és rójahidai kincstári vasgyár adta. A kereslet és a verseny behatárolta keretek között, időnként alacsony haszonkulccsal dolgozva, részben a termelési színvonal fejlesztésével sikerült a vállalatoknak piaci helyzetüket megszilárdítaniok.
A Brassói Bánya és Kohómű Rt. is rekonstrukciót hajtott végre. Hét különböző helyen működő kohójában gőzgépeket állított üzembe, s termelési kapacitását 1867-ig 80 ezer mázsára növelte. A hatvanas évek azonban először erős hanyatlást hoztak Erdély vasiparára. 1860 és 1863 között a szárazság miatt elapadtak az üzemeket és bányákat tápláló patakok, az 1863. évi ínség pedig az iparcikkek keresletét csökkentette. A nyersvastermelés az 1858. év 1553szintjére zuhant, majd némi emelkedés után 1866-ban „túltermelési válság” vetette vissza, elsöpörve egyébként az éppen nyereségesre forduló fülei gyártelepet, ahol ekkor már 400-nál több munkás (köztük 241 német, 95 magyar, 33 szlovák, 22 ruszin, 14 cseh, 11 román, 7 lengyel), favágó, fuvaros dolgozott. A válságból csak a rég várt nagy vasútépítési hullám – Erdélyben egy ideig inkább csak közvetett – hatása segített kilábalni 1867-től. 1872-ben a Brassói Rt., amikor a vasút behatolt Hunyad megye belsejébe is, belga mérnökökkel és háromszoros bérért alkalmazott belga munkásokkal épített Kalánon két igen korszerű nagyolvasztót, s ahhoz kapcsolódó kis gépgyártó szereldét. De a barnaszenet is felhasználó kohók nem váltak be, ezért sokáig csak másodlagos olvasztásra, kúpoló kemencének használták, s utóbb vissza kellett térni a hagyományos eljáráshoz. A válság évei után, 1881-ben hengermű készült, gőzkalapácsokat is üzemeltettek. Ekkoriban ez volt az ország negyedik vastermelője, évi 21 ezer tonnával, amiből Szentkeresztbányán, Nándorhegyen és Ruszkabányán is készítettek finomított öntöttvasat. Kohóinál 1880-ban 853 munkás dolgozott, s a társaság szénbányáival együtt az alkalmazottak száma elérte a 2327 főt. A nagyolvasztók műszaki problémái, az 1885. évi kazánrobbanás, egy vasértékesítési válság ismét visszavetették fejlődését. El kellett adnia már korábban Szentkeresztbányát, később pedig Zsil-völgyi érdekeltségeit is elvesztette. A század végén az időközben félig megmagyarosodó társaság pénzügyi válságba jutott, felszámolt, hogy azután 1898-ban eddigi gazdái osztrák, német és magyar tőkével Kaláni Bánya és Kohómű Rt. néven újrateremtsék és felvirágoztassák.
A kincstárnak öt régi nagyolvasztója volt Erdélyben a kiegyezés idején, ám ezek inkább ráfizetést, semmint hasznot jelentettek az államnak. Az állami üzemek termelése egyenletesebben alakult ugyan, mint a magánvállalatoké, de fejlesztési kilátásaik a pénzhiány miatt meglehetősen csekélyek voltak, egy részük pedig éppen csak vegetált. A Hunyad megyei vasművekről írta Kerpely Antal, a kor kohászati szaktekintélye: „minden, ami bennük és körülöttük van, annyira tönkrement és olyan szörnyű, hogy bármit inkább hajlandók lennénk elhinni, mint hogy királyi üzemmel van dolgunk”.* A kiegyezés után a kormány modernizálni akarta ezeket, a parlament viszont takarékossági okokból ellenezte, ezért a kincstár francia, angol és osztrák bankokkal közös céget szervezett az üzemeltetésre, mígnem kísérletét az 1873-as válság meghiúsította. Így a kincstár csak a hazai iparosítás második fázisában, a nyolcvanas évektől hajtotta végre saját erőből a korszerűsítést, részeként annak a gazdaságpolitikának, amely az állami vállalatokat fontos bevételi forrássá változtatta, s egyben általánosabb iparfejlesztési megfontolásokból az ország folyamatos vasellátását, importhelyettesítést volt hivatva elősegíteni. 1554Hunyadon 1884-ben két, 1890-ben egy nagyolvasztót építettek, minőségi és pénzügyi megfontolásokból még mindig faszénfűtésre, mert az olcsó kincstári fa felhasználásának megszűnte után is sokáig ez tűnt gazdaságosnak és biztonságosnak, még akkor is, ha a faszenet néha Ungvárról hozták ide. Martinkohó, villamosmű, munkástelep is épült ide. Hagyományos bányák mellett a gyalári nagy külszíni telepen több mint 300 munkás fejtette a jó minőségű ércet, amit vasúton továbbítottak Govásdiára, majd 1882-től két kötélpályát építettek Vajdahunyadra, melyeken napi 1500 csille szállította hatvan hegygerincen és hatvankét völgyön át az ércet és a faszenet. 1895-ben épült itt a negyedik kincstári kohó, Magyarország legnagyobb nagyolvasztója, amely egymagában évi 400 ezer mázsa vasat tudott előállítani. Berendezését hazai gyárak szállították, s ezt már koksszal működtették. Az 1900-ban elkészült ún. Erdélyi Bányavasúttal végleg megoldódtak az ottani ércszállítási gondok. 1902-ben megépült az ötödik nagyolvasztó. Az itt előállított kiváló acélalapanyagot kezdetben főként magánvasgyárak dolgozták fel, később több kincstári mű, így Diósgyőr kapott innen nyersvasat.
Kerpely jelentését idézi SÁNDOR V., Nagyipari fejlődés Magyarországon 1867–1900. Bp. 1954. 173.
A közelben volt a kudzsiri állami vas- és acélfinomítómű, melyben a nyolcvanas évektől modern kemencéket, durva- és hideghengersorokat, gőzkalapácsokat helyeztek üzembe, tégelyacélból kereskedelmi áruvastól szerszámacélig sokféle termékeket, a század végén csupán kaszából évente 60 ezer darabot készítettek, bár éppen a mezőgazdasági eszközgyártást nem sikerült Erdélyben számottevően kifejleszteni, s még a kaszagyártás is abbamaradt.
A növekvő méretű kohászati művek mellett sokáig megmaradtak kis vasgyárak. A Szolnok-Doboka megyei rójahidai kincstári telep az ötvenes években még Erdély második legnagyobb vasgyára, melynek évi 3-4 ezer tonna vasát Láposbányán finomították, s csak a század végén szűnt meg. Az említett Szentkeresztbánya a középüzem életképességének valóságos példázata. A reformkorban vállalkozó szellemű bányamérnök alapította, később kereskedőé volt, 1856-ban a Brassói Rt. tulajdonába ment át. Ekkor lett Erdély harmadik vastermelője, de a nem eléggé racionális üzemvezetés és a társaság szaporodó pénzügyi gondjai miatt 1875-ben működését beszüntették. 1878-ban megvásárolta a politikailag is tevékeny Lántszky Sándor birtokos, s családi vállalat maradt az egész korszakon át. A 140-150 embert foglalkoztató üzem vízierőt és gőzgépet használt, hagyományos rendeltetésre áruvasat, mezőgazdasági eszközöket gyártott évi százezer forint alatti termelési értékben. Romániába is szállított cséplőgéptől hajókonyhán át ásóig-kapáig sokféle terméket, ezeket azonban 1883-tól a német gyártmányok fokozatosan kiszorították. Képzett munkások mentek innen Kalánbányára, Petrozsényba, Hunyadtelekre, Resicára.
A vaskohászat nagyarányú fellendülésére akkor került sor, amikor már jelentős koncentráció is végbement ebben az ágazatban. A századfordulón a 1555vajdahunyadi állami vasgyár, valamint a Kaláni Bánya és Kohómű Rt. adta jóformán az egész erdélyi vastermelést. Kiépülését elősegítette a gazdaságpolitika, részben állami beruházásokkal, részben olyan intézkedésekkel, melyek az állami vállalatoknak kötelezően előírták magyarországi termékek felhasználását. De elősegítette olyan monopolista megállapodás is, mint 1886-tól a vaskartell, mely az ausztriai és magyarországi gyárak konkurenciaharcában mintegy fegyvernyugvást hozott, s bár nagyobb depressziót, így az 1901–1905. évi hanyatlást ezzel sem sikerült elhárítani, kényszerű önkorlátozó intézkedésekkel is előmozdította az árak és a termelés stabilizálását.
A gép- és szerszámgyártás kézműves műhelyeiből szintén csak kivételesen lett tőkés üzem, mint azt az 1848-at követő 3 évtized nagy tehetségű mérnökének, Rajka Péternek a vállalkozói pályafutása példázza. Az 1850-es években mintaszerű mezőgazdasági eszközöket, nemzetközi versenyeken is kiváló ekéket gyártó, az erdélyi politikai és szellemi élet erkölcsi támogatását élvező konstruktőrnek alig volt megrendelése; végül is kereskedőnek adta el kolozsvári üzemét, ahol 1874-ben elkészült ugyan az első erdélyi gyártmányú gőzgép, de a nagyüzemmé alakítás nem sikerült. Nagyobb jelentőségre tett szert a század végén a sokoldalú Rieger-féle nagyszebeni gépgyár; a legjobb szerszámokat az 1879-ben alapított feketehalmi gyárban, egyszerűbb mezőgazdasági gépeket, eszközöket természetesen többfelé készítettek. A gépipar peremén helyezkedett el a Fabritius-féle orláti réz- és fémárugyár, amely főként lepárló berendezéseket gyártott az erdélyi és részben romániai szeszfőzdék számára. Ide kell számítani végül a MÁV nagyra nőtt kolozsvári és piskitelepi üzemeit.
A nagyipari gépgyártást is elsőként még a STEG honosította meg az abszolutizmus korában Resicán, ahol lokomobilokat, cséplőgépeket, gőzgépeket, hídberendezéseket, vasúti felszereléseket, 1872-ben már – elsőként Magyarországon – mozdonyt, az új században pedig a tengerhajózáshoz szükséges óriásöntvényeket is készítettek. Ugyancsak Erdély határán túl, Aradon nőtt naggyá a század végén a Weitzer vagongyár, mely a MÁV-nak modern személyszállító, a helyiérdekű vasutaknak 1909-től robbanómotoros kocsikat is gyártott, s készített gépeket üzemek, bányák számára. Szomszédságában francia részvétellel 1909-ben üzembe lépett Magyarország első autógyára, amely Westinghouse típusú teherkocsikat, autóbuszokat szállított Arad, Budapest és a posta, motorokat a vasút részére. Személygépkocsi-gyártása 1912-től lendült fel, a MARTA kocsikat a fővárosban taxiként tömegével használták. A világháború alatt azután a német iparral összefonódva teherautókat és repülőmotorokat gyártottak a hadseregnek.
A malomipar a hazai tőkés fejlődésben kulcsszerepet töltött be. Különleges helyzetét annak köszönhette, hogy az 1850 utáni korszak dinamikusan fejlődő ágazatának, a gabonatermelésnek lett kiegészítő része, s a monarchia iparilag 1556fejlett területeinek konkurenciája nemcsak érintetlenül hagyta, hanem nagy keresletével fejlesztését is elősegítette.
A mezőgazdasági vidékek jellegzetességeként évszázadokon át Erdélyben is (a kovácsműhely mellett) a vízimalom volt sokfelé az egyetlen „ipar”, a falvak valóságos üzeme, amelyhez gyakran olajütő, daráló, gyapjúmosó, gyapjúkalló csatlakozott. A malomipar technikai forradalmát a múlt század közepén ugyancsak a gőzgép megjelenése vezette be, ami nemcsak az erőt adó vízikereket váltotta fel, hanem a malom belső berendezéseit is átalakította.
A nagymalmok elsősorban Pesten és az Alföld peremén épültek ki, általában a gabonakereskedelemben felhalmozott tőke új beruházásaként. Az 1860-as évekre a történeti Erdélyt Nagyváradtól Aradon és Temesváron át mintegy körülölelték a gőzmalmok, amelyek lisztjüket jelentős mértékben exportálták. A gabonában szegényebb Erdélyben kevesebb nagymalom épült, hiszen a belső lisztszükségletet a régi berendezések is kielégítették. A kolozsvári szeszgyáros Sigmond Elek alapít 1853-ban gőzmalmot, az ugyancsak szeszgyáros marosvásárhelyi Baruch Jeremiás 1855-ben létesíti korszerű, bár még évekig vízikerékkel hajtott malmát, mint ahogy a református egyház ottani nagymalma is vízi erővel működött. Délen szász kereskedők és iparosok az alapítók. Míg 1863-ban Arad, Bihar és Szatmár városaiban 30 gőzmalom dolgozott, Erdélyből csupán négyről van tudomásunk. Még sokáig növekszik a vízimalmok száma: 1850–1867 között 871, 1867–1890 között 654 hagyományos vízimalom épül, s csak a század végére áll meg ezek növekedési üteme. 1867 után, a nagy agrárkonjunktúra időszakában, amikor Pest a kontinens legnagyobb malomvárosává fejlődik, óriásira nő a bánsági, Arad vidéki malmok száma is, amelyeket már részvénytársaságok alapítottak. Erdélyben azonban az 1895-ben összeírt 5236 malomból alig egypár részvénytársaságé, pedig a gőzmalmok száma 88, s ebből 13 már kifejezetten nagymalom volt. A tulajdonosok elsősorban magánosok, községek, egyházak, s köztük találjuk a kincstárt is.
A hetvenes években a brassói és kolozsvári kereskedelmi malmok Bécsbe is eljuttatták termékeiket, s évi 5-6 ezer mázsa lisztet őröltek Romániának, kihasználva, hogy a balkáni gabonát a századvégig vámmentesen hozhatták be, ha az ebből készített lisztet exportálták. Ez a mennyiség természetesen eltörpült a bánsági és pesti nagymalmok hasonló „őrlési forgalma” mellett. A századfordulón Erdélyben is befejeződött a malomipar korszerűsítése. 1881-től 1900-ig 49, 1901-től 1906-ig újabb 60 gőzmalom épült, 1891-től szép számban épültek „motormalmok”, robbanómotoros, kisebb mértékben villanymotoros meghajtásra. 1906-ban a benzinmotorok alkalmazásában Erdély malomipara állt az élen. A nagyok műszaki színvonala a hetvenes évek magyar technikai újításaival a világ élvonalába tartozott. Hátrányos volt azonban, hogy a tőkés nagymalom mint eléggé egytagú üzem nem őrizte meg a régi kismalmok technikai sokrétűségét, s így kevéssé hatott ösztönzően a 1557gépiparra. A magas fokú gépesítés egyben igen kevés munkaerő igénybevételét jelentette.
A változatosabb képet a napi 2-3 vagon búzát feldolgozó közepes nagyságú malmok mutatják: szeszgyártás, olajütés, tésztakészítés, de leggyakrabban fűrészüzem kapcsolódik hozzájuk, s ezek között is vannak olyanok, amelyek majd villanyt szolgáltatnak egy-egy községnek.
A gabonaőrlésben a századfordulóra kialakult a tőkés viszonyokat jellemző kettősség. A bánsági nagymalmok napi 4–30 vagon búzát őröltek, zömében a monarchia piaca számára, de német vagy svájci exportra is, magas minőségi követelményekkel visszahatva a búzatermelés fajtakiválasztására és színvonalára. A széles falusi néptömegek gabonáját napi 40 mázsás vagy még kisebb kapacitású, jórészt évente csak pár hónapig üzemeltethető faépítésű vízimalmok dolgozták fel. 1906-ban 5928 erdélyi malomból 3340 főként kukoricát őrölt, s csupán Hunyadban 1031 ilyen működött, hogy a kis mennyiségeket ne kelljen túl messzire szállítani. A többiek búzából és rozsból ún. parasztőrléssel durvább, de a falusi háztartás igényeinek jobban megfelelő lisztet állítottak elő. E kicsi malmok nagy számuk miatt aránylag sok embert foglalkoztattak; 1906-ban közel kilencezer főt. Egyszerű berendezésük készítése, javítása ácsok, asztalosok, kovácsok számára adott munkát, míg a malomkövek faragása Csíkban vagy a Dés környéki Csicsóváralján falusi iparként valósággal virágzott.
A szeszfőzés a mezőgazdaság termékeinek egyik régi nagy feldolgozójaként őrizte hagyományos súlyát, s egyben a tőkefelhalmozásban kiváló funkcióját. A szeszgyártásban is a nagyüzemek Lugostól, Temesvártól Nagyváradig húzódó vonulata határolta Erdélyt, azonban a Királyhágón túl is már 1849-től sorra alakultak a kereskedelmi jellegű szeszfőzdék. 1851-ben Sigmond Elek létesít gyárat Kolozsvárt. Baruch Jeremiás marosvásárhelyi gyára volt talán az első modern ipari főzde Erdélyben, mely 1857-ben már 80 munkást foglalkoztatott. Jövedelméből malmot és újabb szeszgyárat alapított, s jellemző, hogy ugyancsak az ő szeszfőzdéjében állították fel 1874-ben a Rajka–Dietrich cég első erdélyi gyártmányú gőzgépét. A szesziparból mentek aztán át tőkések, illetve vállalkozó birtokosok a malomiparba vagy más iparágakba. Az 1872-ben megkezdődött termelési koncentráció s az egész magyar szeszgyártást érintő értékesítési nehézségek ellenére 1878-ban már 125 ipari jellegű szeszfőzde működött, a nagyok főleg kukoricát, jórészt Romániából vasúton importált tengerit dolgoztak fel. A nyolcvanas évek közepén egyedül Kézdivásárhelyt 12 „szeszgyár” volt, s ezeket tekintették a város éltetőjének. A századvég legjelentősebb nagyipari szeszfőzdéje a szász Czell család keresztényfalva–derestyei és a Sigmond testvérek kolozsvári gyára, a többiek messze nem érték el a bánsági nagyüzemek kapacitását. E gyárak termelését az állam szabályozta; meghatározott mennyiséget állíthattak elő, a kontingens feletti részt magasabban adóztatták. A szeszipar összekapcsolódott 1558az állattenyésztéssel. A gyárak összevásárolták az olcsó erdélyi marhát, s a hulladékon történt hizlalás után nagy számban hajtották Bécsbe vagy az ország nagy fogyasztóképességű piacaira. Miután a nyugati fajtákat vették előszeretettel, ez (főként délen és délkeleten) hozzájárult a nemesebb fajták terjedéséhez.
A falvak persze az egész korszakon át megmaradtak a tömegével működő kis főzdék termékeinél, ahol saját gyümölcsből készítették a helyi ízlésnek megfelelő, népi italként fogyasztott erősebb-gyengébb pálinkákat.
A sörgyártás egyenetlen fejlődésének az osztrák–cseh gyárak versenye és a sör iránti aránylag kis kereslet volt az oka. A sok kisüzemből néhány naggyá nőtt, így az 1830-ban alapított vásárhelyi, még inkább a nagyszebeni sörgyár, az egyedüli a 32 serfőzdéből, amelyik a hetvenes évek söripari visszaesése ellenére az évtized végén is 10 ezer hektoliternél többet főzött évente. A nyolcvanas évek végétől a hazai sörgyártásban tartós fellendülés kezdődött, az első világháborúig a termelés Erdélyben is megnövekedett. A tordai és marosvásárhelyi gyár egyenként 120 ezer hektolitert tudott előállítani, s volt néhány olcsó sört előállító kisüzem is. A századfordulótól hűtővagonokban hoznak Budapestről egyre több sört, ami ekkor még szinte kizárólag a megszaporodott városi lakosság fogyasztására szolgált.
A cukoripar 1849-től hosszabb ideig tartó hanyatlásnak indult Erdélyben is; a három ismert cukorgyártó üzem részben szünetelt, részben teljesen megszűnt. Az ausztriai gyárak versenye – néhány évtől eltekintve – sokáig nem kedvezett ennek az ágazatnak, mígnem állami beavatkozással sikerült a fejlesztési lehetőségeket tartósan megjavítani. 1888-ban a termelők számára előnyös új fogyasztási adót és szállítási kedvezményeket vezettek be, ennek kihasználásával alapították 1889-ben a Hitelbank részvételével a Brassó melletti Botfalun a Magyar Cukoripari Részvénytársaság gyárát, mely a századfordulón 910, 1912-ben 1218 munkást foglalkoztatott, termelése a cseh gépi berendezéseken a 87 344 mázsáról 144 624 mázsára növekedett.
Arisztokrata alapítású volt az 1893-ban létrehívott marosvásárhelyi cukorgyár, mely sajátos színfoltot képvisel a régi gyáripar tablóján. Az ipartámogatást kihasználó alapítók 600 ezer forint állami kölcsönt kaptak, ugyanakkor a részvények zömét úri birtokosoknál és paraszti termelőknél helyezték el, akik azt cukorrépával törlesztették. A brassóinál jóval kisebb gyár magyar és német berendezésekkel, a századfordulón 367, 1912-ben már 405 munkással 35 648, illetve 46 668 mázsa cukrot termelt, szezonjellege ellenére ez volt Marosvásárhely egyetlen komoly nagyüzeme. Az 1897-től előállított finomított cukorból Angliába, Olaszországba és Egyiptomba is exportáltak. E két nagy gyár nyersanyagszállítójaként számottevő cukorrépatermelés alakult ki többfelé, így Maros-Torda és Háromszék megyékben, míg Brassó megye országosan is első helyre került mind a felhasznált terület aránya, mind pedig a répahozam színvonala tekintetében.
1559Az iparszerű dohánygyártás állami monopólium volt. Cigarettakészítés Temesvár mellett Kolozsvárt (1851) és Sepsiszentgyörgyön (1897) fejlődött ki, a századfordulótól e két város gyára évi 20-40 ezer mázsa dohány feldolgozására rendezkedett be. 1912-ben kétezer munkást, főként nőket alkalmaztak kézimunkára és a néhány gép kiszolgálására.
Az élelmiszeripar egyéb ágai elsősorban a szász városokban honosodtak meg. 1850-ben alapították a híres nagyszebeni szalámigyárat, ahonnan 1885-ben csak vasúton 307 mázsát szállítottak el, míg a húst Romániától Kassa és Losonc piacáig terjedő területekről szerezték be. Szalámigyárak működtek Brassóban, Besztercén, 1894-től Medgyesen, ahol a feldolgozást disznóhizlalással kapcsolták egybe, Szentágotán pedig szövetkezeti szalámigyár üzemelt. Ezek felvágottakat, kolbászt, sonkát, Désen még konzerveket is készítettek. 1900-tól Déván gyümölcskonzervgyár működött. A tejipar sosem tudott igazán megerősödni, a városok piacáról nem tudta a paraszti eladókat kiszorítani, noha kisebb tejfeldolgozók többfelé működtek. Nagyszebenben 1872-től, Baróton 1887-től dolgozott komolynak tekinthető túró-, sajt- és vajüzem. Brassóban a századvégtől volt vajgyár, 1902-ben pedig Nagyszebenben létesült Erdély legnagyobb tejtermékgyára.
A rengeteg erdő hatalmas fafeldolgozó ipar megteremtéséhez biztosított nyersanyagot, de közlekedési nehézségek sokáig ezt is akadályozták. A lapok arról panaszkodtak a hatvanas években, hogy százados tölgyet lehet fél forint alatt vásárolni, míg néhány mérfölddel odébb – ahol az erdők korábban lepusztultak – a lakosság szárított trágyával tüzel, mert nincs út, amin a fát elszállítsák. A vasutak kiépítéséig főleg a Maroson úsztattak fát Szegedig, ahol az ország legnagyobb fűrészüzemei működtek, amelyek előszeretettel dolgozták fel a korban legtöbbre becsült fenyőt az építkezések számára. 1886-ig vámmentesen tutajozták a fát, deszkát Romániába, ami ezreknek jelentett elfoglaltságot például Csíkban vagy Gyergyóban. A század utolsó harmadában a fakitermelés érdekében még építik-fejlesztik a tutajozást biztosító műszaki berendezéseket, a farönkúsztató csúszdákat; a szomszédos Máramarosnak – főleg lucfenyője miatt – kimagaslóan fejlett vízi szállítórendszere épült. Marosvásárhely fontos tutajos tranzithely volt, Szászrégenben pedig már 1865-ben alakult nagyobb fakitermelő és -úsztató társulat. Ezek kezdetben mint arisztokraták és bécsi bankárok vállalkozásai működtek. Az első nagyfogyasztó mindenütt a vasút volt, elsősorban nagy talpfaigényével.
A nagyipari erdőkitermelés a vasutakkal kezdődött, hiszen addig a hamuzsírégetésen, a fémbányászat és kohászat helyi szükségletein túl az erdőket kisebb mértékben hasznosíthatták. Új nagyfogyasztó lett a szénbányászat; a petrozsényi bányák az első világháború előtt évi 100 ezer m3 bányafát használtak fel. A századfordulóra már a jó tölgyes és fenyves erdők Erdélyben is csak az utaktól távolabb maradtak meg, ezekhez azután mindig 1560akkor építettek utat, amikor a birtokosnak sikerült fáját „tövön” eladni. A vállalkozó gyorsan fűrésztelepet is létesített, lehetőleg kis költséggel, hiszen a legfeljebb 10-15 évre szóló kitermelési szerződés lejártával máshol próbált szerencsét. Gombamódra szaporodtak az olyan „fűrészgyárak”, amelyeket kis tőkéjű fakupecek állítottak fel. „Egy-egy kisebb darab erdő megvásárlása révén elpusztították a környék erdejét, mert üzletük nem is arra volt alapítva, hogy a megvett terület fáját használják ki, hanem hogy az egész környék erdejéből a lakosság által összelopkodott, s a gyárnál potom áron, kis pénzért beváltott fával csináljanak üzletet. Maga a nép a falopást még csak hibának sem tartja. Ha azért megbüntetik, azt természetesnek találja, és semmi erkölcsi súlyt nem helyez arra” – írja Csík vármegye egyik legjobb ismerője a századelőn.*
T. Nagy I., Csík vármegye közgazdasági állapotáról II. Csíkszereda 1911. 34.
A Maros-völgyön 1900-ban faárugyár, sok fűrészüzem, Vásárhelyt 1896-tól bútorgyár, 1887-től játékgyár üzemelt. A szesziparban megerősödött vásárhelyi tőkés, Farkas Mendel például rátért a faúsztatásra, majd a faiparra, s 1890 után fűrészárugyárat létesít. Arad mellett Brassó, Vásárhely és Kolozsvár lett a bútoripar központja, bár a bútorok zömét végig kisiparosok készítették. Volt faárugyára román és szász polgároknak is. Jellegzetesen székelyföldi a sepsiszentgyörgyi Deák-féle üzem, mely a nyolcvanas években száz fővel évi 10 ezer targoncát tudott előállítani.
Az ipari fafeldolgozás differenciálódását korlátozta a piaci értékesítés feltételeinek nagyfokú ingadozása. 1885-től 1892-ig, majd 1906-tól Németország éppen a megmunkált fa bevitelét korlátozta vámintézkedésekkel, míg Románia 1886-tól a tutajon vitt fára vetett ki óriási vámot. Mindezeket csak a vámbelföldre irányuló szállítások fokozásával lehetett ellensúlyozni. Az új század legelején az építőipar visszaesésével idehaza is zuhant a fa ára, csökkent a kereslet. Az 1908-tól ismét felerősödő kereslet, növekvő faár monopolhelyzetet biztosított az erdélyi fakitermelő vállalatoknak, amelyek 1910-ben kartellt alapítottak, s mint a legjobb fenyő szállítói ezek szabták meg a többi faértékesítő tömörülés árait is. Ekkorra már a bükkerdők értéke is megnövekedett, hiszen ebből készült a még nagyon keresett faszén, s a fejlettebb szénégető telepeken (Marosszlatina, Gurahonc) falepárlással – a korban fontos exportcikként – további anyagokat, kátrányt, faecetet, faszeszt állítottak elő belőle.
Korszakunkban lett a papírgyártás fontos alapanyaga a fa, bár a rongy sokáig nélkülözhetetlen maradt. 1851-ben még 14 papírmanufaktúra volt, egyesek elsorvadtak, mások viszont szász kézben idővel újjászülettek. Az ötvenes években Péterfalván és Zemyesten épült jelentős gyár, utóbbi helyen 1889-ben a Hitelbank alapított facellulózgyárat is. A világháború előtt 1561Borgóprundon és Zernyesten, Tordán többféle papírt, illetve cellulózt állítottak elő korszerű nagyipari berendezésekkel.
Fából rengeteg terméket készítettek Erdélyben, hiszen fát egy modern gyár berendezésénél éppúgy használtak, mint a különböző tájegységek foglalkozásszerűen faeszközöket (csöbröt, teknőt, hordót, zsindelyt, szerszámot) készítő, és messze földön, akár Boszniában is árusító parasztiparosai. A havasok közötti medencék peremén, a Székelyföldön, Mócföldön, a gyalui havasokban faiparos falvak húzódtak meg. Egy sor paraszti fűrészmalom is működött; Orlát, Resinár, Zágon, Felek, Körösfő megannyi népi faipari központ volt, ahol városi piacokra is termeltek. Egyedül Kolozs és Torda-Aranyos megyékben öt és félezren foglalkoztak épületfa, deszka, léc és zsindely készítésével. Másutt olyan népi ácsközpontok voltak, mint Gyergyóban Remete, Hargitában Zetelaka, ahol a Németországban és Hollandiában is keresett legjobb kézi hasítású gerendát csinálták. A Kolozsvár közelében fekvő (román) Bedecsen például, mintegy házgyári technikával, otthon készítették a gerendaházakat, hogy azután elemeikre szétszedve a megrendelő falujában újból összeállítsák. Egy-egy távolabbi tűzvész után a század elején Bedecs rétjén egyszerre több tucat ház, melléképület épült vagy várt elszállításra.
A 8 üveggyár a forradalom utáni évtizedekben 3-ra olvadt. A 30 fős alsóporumbáki kincstári üzem bérlők kezén működött; eleinte a román piac, később a MÁV tartotta el. A bükszádi Mikes-féle gyárban is csak félszáz ember dolgozott, de a kiszolgálásból élt a másfél ezres falu. Falusiak kapták hitelbe a gyártól a készárut is, amit aztán szekérből egy-két hét alatt árusítottak ki.
A vegyipar – a tőkés korszak egyik kulcsipara – Magyarországon későn indult fejlődésnek. Az erdélyi részeken 1849 után kezdetben csupán két szappangyár, s a jelentősebb nagyszebeni gyertyaöntés mellett két kis gyufagyár jelképezte ennek meglétét. A nagyüzemi termelés nem is Erdélyben, hanem a Bánságban, a STEG Resica környéki paraffinolaj- és kénsavgyárában honosodott meg 1857 után. Fejlődését előmozdította a Kárpátok túlsó lábainál található román kőolaj keresetté válása. Az olajipari világfejlődés gyakorlatának megfelelően a nyersanyagot elsősorban nem a kitermelés, hanem a felhasználás helyén finomították. Brassóban már 1858-tól, Marosvásárhelyt 1861-től tisztítottak olajat, Oravica és Orsova fontos finomítóhely lett még a nagyvasutak megépítése előtt. A magyar petróleumipar a nyolcvanas években nagyobb volt, mint az osztrák, s termékeiből exportált is. Egyedül Brassó finomítói 1880-ban már 5 ezer tonna nyersanyagot importáltak. A román kőolajat a század végére részben az orosz, majd 1895-től az újonnan feltárt, gyengébb minőségű galíciai nafta váltotta fel. A világháború előtt az Erdély peremén elhelyezkedő finomítók évente 1200–2000 vagon nyersolajat dolgoztak fel.
1562Vegyipari termékeket a színesfémkohászat is állított elő: Zalatnán szulfátokat, kénsavat gyártottak, egyedül itt készítettek szénkéneget. Brassóban kénsavgyár működött. A századvég fellendülése megteremtette a nagyüzemi szódagyártást: az 1894-ben alapított marosújvári Solvay gyár, s későb a tordai a sós vízből, agyagos sóból évi 1000–2000 vagon szódát tudott előállítani, jórészt fedezve az ország szükségletét. 1900 után a lupényi kokszgyár is vegyi üzemmé növekedett, kátrány, ammóniák mellett műtrágyát, az első világháború alatt benzinpótló termékeket állított elő. A műtrágyagyártás késői kiépülését a századvégi amerikai verseny és az itteni földművelés kis kereslete hátráltatta. 1901-ben alapították a tordai, egeresi gipsz- és műtrágyagyártó részvénytársaságot, de nagyobb fejlődés csak a földgáz felfedezése után következhetett be.
Az erdélyi földgázmezőket a kálisó utáni kincstári kutatás során tárták fel a Mezőségen, ahol 1909-ben 9600 kalóriás metánra bukkantak. Eleinte inkább csak a MÁV használta. 6 gázmezőn 20 kutat fúrtak, s az 1912. évi kolozsvári országos értekezlet nagyszabású terveket körvonalazott a hasznosításra, a külföldi tőkét elsősorban a kitermeléshez, a hazait inkább a gázra épülő gyáripar fejlesztésére akarták felhasználni, de segítségével akarták „az Érchegység hanyatló bányászatát” is talpra állítani. Amerikai és angol beruházókat nem sikerült szerezni, a pénzpiac depressziója késleltette a munkákat, így végül 1915-ben német tőkével alapították a Magyar Földgáz Rt.-ot, amely a gázmezők egy részére koncessziót kapott. Ekkor már távvezeték ment Tordára, Marosújvárra, később Medgyesre, s terveztek továbbiakat Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, Aradra. 1918-ban a kutak száma elérte a 38-at. A háború alatt Erdély legnagyobb vegyianyaggyáraként felépülő dicsőszentmártoni kombinát már a gáz felhasználásával készített karbidot, ciánamidol, ammóniát, műtrágyát – s egy ideig robbanóanyagot is.
A bőrgyártás az 1850-es években még főként szász céhiparosok kezében volt, akik hagyományos cserzőanyagokkal igen jó minőségű árut készítettek. A nyersbőr egy részét a román fejedelemségekből importálták, 1850-ben pl. 48 500 marhabőrt, s ugyanoda 2150 csizmát, cipőt adtak el. A feldolgozott bőr exportja 1867-től 1871-ig közel megduplázódott, a bőrbehozatal Romániából viszont csökkent. A brassói gyárak 1886-ig a román hadsereg egész szükségletét fedezték, de sok bőrt adtak el a közös hadseregnek és a honvédségnek szállító Bärenfeld cégnek is. Nyersanyaggondok az egész korszakot végigkísérték, mert a helyi nyersbőr nem volt elégséges, az alföldi bőr viszont túl drágának számított. A román nyersanyag időnkénti megcsappanása az iparosok számának csökkenését vonta maga után mind a Szászföldön, mind pedig a Székelyföldön. A hiányt orosz bőrrel igyekeztek pótolni. A század végén az ágazat korszerűsítése is elkezdődött. Komolyabb bőrgyártás volt Szentágotán, Medgyesen, Nagyszebenben, s az új században kiépült kolozsvári bőrgyár – az állami támogatás lehetőségeit is kihasználva – 1563már a nagy temesvári és nagyváradi üzemek példájára cipőket is gyártott.
A textilipar területi megoszlása a legtöbb iparágtól eltérően alakult, mert korábban a nagyobb fejlettséget éppen nem a Bánságban, hanem Erdélyben, a szász vidékeken érte el. 1850-ben egyedül Brassóban több tucat posztókészítő mester tartott műhelyt, ezentúl halina-, pokróc-, flanellkészítők stb. működtek. De daróc- és posztókészítés folyt a város körzetében lévő falvakban is. 1855-ben a krími háború hozott egy időre fellendülést, a gépesítés elkezdődött, főként a fonalkészítésben; átmenetileg a nyugat felől behozott pamut feldolgozásával is kísérleteztek. 1861-től harisnyagyár működött Segesvárt. A híressé vált brassói típusú posztók a hagyományos népi-paraszti igények kielégítésére készültek, ezeket a cseh gyári termékek az ízlés és fogyasztás megváltoztatásával előbb a Tiszántúlról, majd Erdélyből kezdték kiszorítani régi romániai piacukra. A nyolcvanas évektől Románia iparfejlesztő politikája, majd a román vámháború szorongatta meg az erdélyi textilipart. Brassói szász posztósok alapítottak 1886-ban nagy gyárat a romániai Azugán, s kalapkészítőtől kötélverőig jó néhány iparos ment át a Kárpátokon. A magyar kormánykedvezmények és -megrendelések segítségével az otthoniak nemcsak átvészelték az átállási krízist, hanem meg is erősödtek olyan üzemek, mint a Leonhardt és a Lang cég, amelyek a román vevőkör elvesztése miatt idehaza finomabb áru előállításával igyekeztek lábukat megvetni, de szállítottak bolgár és szerb piacra is. Állami támogatással erősödött meg az 1896-ban már kártolt gyapjút, lódent gyártó, száz körüli munkással dolgozó brassói Scherg posztógyár, de megmaradt Nagyszeben és Segesvár sokszínű textilipara is. Több száz családi szövőszék összefogásával nagy szövetkezet működött Nagydisznódon, amely halinaposztót szállított Galíciától egész Hercegovináig. Sepsiszentgyörgyön a len feldolgozására 1880-ban alapított Székely Szövőgyárral a kézműves és gyári termelés kombinációját hozták létre. Désen Bánffy Dezső alapított 1883-ban szövőgyárat. Az üzemi gyártás révén kialakult az a kettős termelési szerkezet, amely a világháborúig durvaposztót szállított Törökországba, sőt Perzsiába is, s közepes finomságú posztót a monarchia és részben Románia fogyasztására.
A hétfalusi csángók, Kovászna és Bereck falusi posztói, Udvarhely csergéi végig ismertek voltak az erdélyi vásárokon. A parasztság széles tömegei – igaz, tájegységenként erősen eltérő mértékben – megmaradtak a hagyományosnak számító falusi népviseletnél, abban csak a színes fonal egy részét váltotta fel már a hetvenes években a külföldi áru, később jutott szerephez a nagyipari szövet. A gyári termékek iránti szerény kereslet mellett házi szövőszékek tömeges továbbélését biztosították.
