FEJEDELEM TÁRSADALMI TÁMOGATÁS NÉLKÜL
FEJEDELEM TÁRSADALMI TÁMOGATÁS NÉLKÜL
A nyugalom azonban csak nagyon rövid ideig tartott. Felkavarodott, mert Báthori Gábor nem alattvalói eszközének jött fejedelemségre, hanem az uralkodás lángoló vágyától eltelten. És uralkodott is, de kapkodó nyugtalanságában nem tudott hatalmának szilárd alapot biztosítani.
Tanácsadók színes összetételű gyülekezetével vette körül magát. Ennek egyik részét a régi, már a Szapolyaiak kora óta Erdélyben szereplő családok tagjai alkották. Mint Kendi István, a lemondatott Petki János kancellár utóda vagy a Kornisok: Boldizsár, a székelyek főkapitánya, valamint Zsigmond. Ilyen Kamuti Farkas tanácsúr, Torda megye főispánja, Szilvási Boldizsár tanácsúr, a fiskális jövedelmek bérlője és Dengelegi Mihály, akinek egy őse már a 15. században Erdély vajdája volt. A belső tanácsadók másik csoportja – Rhédey Ferenc, Bethlen Gábor, Wesselényi Farkas, Ghiczy János, Sennyey Pongrác és Varkoch György – a Báthoriak uralma alatt vezetővé vált családokból jött. És itt van végül az első bizalmas, Imrefi János, aki csak a Bocskai-szabadságharc idején került a fejedelemségbe.
A régiek és újak mindig meglevő versenyét a társadalmi előkelőségben kiélezték a közelmúlt eseményei: magának Báthori Gábornak a rokonai az 1594-ben felszámolt törökös ellenzékhez tartoztak, ugyanígy Kendi István famíliája. Az ő apját akkor lefejezték. Voltak aztán az új fejedelem hívei között olyanok, akik a Habsburg-uralom érdekében fogtak fegyvert: Kornis Boldizsár Basta seregében harcolt. Sennyey Pongrácot és Kornis Gáspárt pedig Mihály vajda embereiként ismerték. És a századforduló viharai óta eltelt néhány év távolról sem fedte el politikai szembenállásukat.
A társadalmi ellentéteken, illetve a közelmúlt tragikus politikájáért való eltérő felelősségen túl – mint harmadik tényező – a vallási különbségek osztották meg Báthori bizalmasait. A református fejedelem mellett reformátusok a legtöbben, de katolikus Sennyey Pongrác, a két Kornis és Kendi István. Szélcsendes napokon ez a különbség nem ver éket közéjük, de kiélezett helyzetekben könnyen támad bizalmatlanság.
A fejedelem szeszélyesen osztott birtokadományai pedig tovább fokozták a bizonytalanságot. Imrefi Jánost mint Erdélyben homo novust elárasztotta javadalmakkal, uradalmak egész sorát juttatta neki, de kapnak a többiek is, Báthori kénye-kedve szerint. Mióta fejedelemségre jött, új érdemeket nem szerzett senki; régi szívességeket vagy rokonszenvet jutalmaztak a birtokok. Érdem és adomány között semmi összefüggés nem látszott, támogatók helyett 629sok rosszindulatú mendemondát szereztek neki az ajándékok. A politikailag vezető elitben pedig állandósították a rosszindulatú gyanakvás légkörét. Ahelyett, hogy az általános bizalmatlan hangulatot felszámolta volna, Báthori könnyelműsége a végletekig fokozta a hozzá közel működők ellentéteit. A fejedelem szeretőiről kezdtek beszélni; a tanácsúri, bizalmas méltóságban ülő urak feleségeit kezdték az uralkodói kegy megszerzőiként emlegetni.
Még tragikusabb volt az, amit a polgárokkal szemben elkövetett. Miközben végigudvarolta az urak kastélyait, végiglakta, mulatozta a városokat is.
Az ország gazdaságának jobb rendbe hozása helyett oda ment, ahol a terheket viselni tudták: Kolozsvárott tartotta a húga menyegzőjét, Szebenben fogadta óriási pazarlással az athnamét hozó portai követet, Brassóban mulatozott. A maga tapasztalatával fürkészte ki, hol van még pénz a hosszú háborúval elpusztult fejedelemségben. Felderítette a gazdasági erőforrásokat, de képtelen volt rá, hogy ezeket értelmes és korszerű gazdaságpolitikával fordítsa hatalma támogatására.
A maga korában modern szervezetű államok gazdálkodását valószínűleg nem is ismerte az uralkodásra tökéletesen felkészületlen fiatal fejedelem. Minden elméleti tudás nélkül viszont a lehető legrosszabb útra vitték az ösztönei. Nem tudta, hogy a városok polgársága megterhelhető ugyan, de tárgyilagosan: adók útján, és ezek előteremtésére ipari, kereskedelmi érdekeik támogatásával kell képessé tenni őket. Ő egy középkori fejedelem közvetlenségével fosztotta ki a polgárokat: rendszeres adóztatás helyett egyszerűen a készleteiket felélve tette szeszélyes látogatásait. Egy feudális nagyúr érzéketlenségével ütköztetett össze két életformát, ahogy népes udvartartása gondtalanságát a józan városi polgárok készleteiből táplálta. Így támasztott maga és környezete ellen ellenszenvet. Az egész országban suttogták a brassói gúnyverset: „Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet, Gábriel őkelme száz Szardanapalt lepipál.”*
WEISS M., Liber annalium raptim scriptus (DFGS 208).
Utóbb pedig, minthogy gazdagságuk eltulajdonításáért semmi ellenszolgáltatást nem nyújtott, sőt, legközvetlenebb érdekeiket sértve, szabadságaikat lerontva politizált, tettleg is maga ellen fordította országa polgárságát.
A városok elleni támadásra régen készült: állítólag már a beiktatási lakomán szót ejtett ilyen tervekről. Nagy ősét, Báthori István királyt idézve emlékeztetett volna a régi mondásra, miszerint „valaki Erdélyt bírni akarja, Szeben városának kulcsait vegye zsebébe és úgy bírhatja a szászokat, valamint akarja”.* Míg azonban István király kiváltságaikat támogatva állította a szászok egyetemét maga mellé, Gábor fejedelem egyszerűen a lerohanásukra gondolt, hogy gazdagságukat, biztonságos városaikat megszerezze. Első alkalommal azonban, még rögtön a fejedelemség elfoglalása után, a fejedelmi 630tanács ezt a szándékát éppúgy elgáncsolta, ahogyan a román vajdaságok elleni terveit sem engedte megvalósítani.
KRAUSS, Siebenbürgische Chronik 1608–1665 (FRA-S 36).
A fiatal fejedelem azonban nem bírta sokáig. Elfogyott a türelme, és alig egy évvel a megválasztása után, a belső közvéleménnyel mit sem törődve, eredeti elképzelései megvalósításához látott. A rendek állította korlátok ledöntésében első lépésnek a Moldva feletti erőfitogtatást választotta.
1609. június 14-én küldte oda a vajdaságok erdélyi szakértőjét, Weiss Mihályt azzal a megbízatással, hogy a nem egészen egy esztendeje aláírt szerződés okmányait visszahozza, és a Moldvával folyó erdélyi kereskedelmet felmondja. Okul a főbírónak is, vele küldött üzenetében a moldvaiaknak is az adó elmaradását adta. Weiss főbírót a megbízás rendkívül kellemetlenül érintette. Joggal tekinthette megalázónak, hiszen nyilvánvalóan mondvacsinált ürügyet kellett Iaşi-ban előadnia, mivel az adó kifizetésének terminusa még nem járt le. Helyzete visszásságát pedig csak fokozta az, hogy a moldvaiak éppen úgy tudták, mint ő maga: személy szerint a legmesszebbmenően ragaszkodna a békéhez. Báthorival azonban nem mert, vagy nem akart nyíltan szembeszállni.
Ehelyett a csendes ellenállást választotta. A kívánt okmányok nélkül jött haza, de a gyermek vajda ígéretével: amint lehet, küldik az adót. Weiss Mihály nem hozott létre háborús konfliktust Moldvában.
November 1-én meg is jött Iaşi-ból a követ, aki azonban csak Moldva rémületét tolmácsolta, a teljes adót nem tudta behozni. Kétezer forintot küldtek vele, meg egy lovat és egy kecskét ajándékképpen. A fejedelem azonban a csekélyke pénzt szinte az arcába vágta, csupán a szegényes ajándékot tartotta meg. És fogságba vetette a követet addig, míg a szövetséglevelet vissza nem kapja. Háború egyelőre mégsem lett a dologból, mert éppen akkor, amikor végre a háború elkerülhetetlenségébe belenyugodva a moldvaiak – negyven ajándék kecske kíséretében – a szövetséglevelet mégiscsak Erdélybe küldték, Weiss csendes ellenállásához az ország vezető politikusainak összeesküvése csatlakozott.
Nem tudhatni, mióta készültek Báthori ellen. 1610 tavaszán mindenesetre tettre határozták el magukat. Úgy döntöttek: megöletik a fejedelmet. Március 25-re kellett a Besztercén tartandó országgyűlésre utaznia: ez az utazás kínálkozott kedvező alkalomnak. Kendi István kastélyában küldtek be hozzá egy lovászt, Török Jánost, hogy meggyilkolja. A fiatalember azonban – talán előre így határozott, talán csak a gyanútlan fejedelemtől riadt vissza – nem emelt kezet Báthori Gáborra, inkább bevallott mindent: az összeesküvésre fény derült.
Kendi István, a házigazda és a mozgolódás egyik vezére azonnal elmenekült, Kornis Boldizsárt viszont, az eredeti kezdeményezőt, a fejedelem elfogatta. Hamarosan kiderült az is, hogy nem voltak sokan; néhány úr és Kendi háza népe tudott csak a tervezett gyilkosságról.
631A kancellár és a székely főkapitány vezérszerepe nyilvánvalóan nem lehet véletlen. A kortársak szerették ugyan a balul sikerült összeesküvés okául Báthorinak Kornis Boldizsár felesége iránti „felgerjedését” állítani. A valóság ezzel szemben az, hogy Erdély uralkodó osztályának régi, a Szapolyaiak kora óta előkelő elemei fogtak össze az újonnan bekerülőket szerintük túlságos előnyben részesítő fejedelemmel szemben. Az összeesküvést belső hatalmi válság robbantotta ki.
Báthori azonban rendületlen magabiztossággal került ki a megrázkódtatásból. Bizalmi embereinek árulása mintha meg sem érintette volna: ezt is ereje demonstrálására használja fel. Július elején Kornis Boldizsárt nagy nyilvánosság előtt fejezteti le. Jelen van az országgyűlés, velük a két román vajdaság éppen Erdélyben levő követei. Láthatja mindenki, hogy bánik el Báthori Gábor a kezére esett ellenségekkel. A hűségeseket viszont tovább emelte: Kendi és Kornis helyére Imrefi került Bethlen Gáborral. Úgy tűnhetett, megindul a legfelső elit cseréje: a vezetésben a fejedelem familiárisai, közvetlen lekötelezettjei foglalják el az első helyeket.
Minden Báthori pozícióinak megerősödésére utalt 1610 nyarán, ő maga mégis furcsán kapkodni kezdett.
Előbb Moldvával állítja vissza a körülbelül egy éve felrúgott szerződéses viszonyt: miután hosszas erőszakoskodásával elérte, hogy Erdélybe hozzák az 1608-as szerződés okmányait, 1610 júliusában, Kornis ünnepélyes kivégzése után minden kommentár nélkül visszaküldi őket. A krónikás szerint ez az ország „szégyenével” történt.*
WEISS M., i. m. 215.
A megfoghatatlan azonban ezután következett. Nehéz rá hasonlatot találni, hogy úgy-e, mint valami középkori rablólovag, vagy úgy, mint háborúsdit játszó kamasz, csellel elfoglalta Szebent. Eljárásának előzménye nem volt. Igaz, Gyulafehérvár, még mindig romosan és erődítmények nélkül, nem lehetett biztonságos környezet a fejedelemnek. A szász egyetem székhelyének elfoglalása mégis hallatlan sérelem. A közvetlen események pedig joggal keltettek felháborodást.
A fejedelem 1610. december 11-én érkezett a néhány nappal később megnyitandó országgyűlésre. A szebeniek ünnepélyesen, mit sem sejtve fogadták. Még akkor sem ébredt bennük gyanú, amikor Báthori 50 katonáját beküldte maga előtt. De még ha lett volna is valami előérzetük, ugyan mit tehettek volna? Ugyanazt – azaz semmit –, mint másnap, amikor kénytelenek voltak végignézni, ahogy a fejedelem hadserege bevonul a falak közé, ahová ellenség fegyverrel még soha nem vett utat magának. A csel egyszerű volt: maga Báthori állt a felvonóhídra, így nem merték felhúzni az őrök, amikor a vár alatti bokrokból előbújó katonaság közeledtét látták. Báthori meg, mintha 632csak seregszemlét tartott volna, elvonultatta maga előtt a hadsereget. A szászok büszkesége ágyúlövés nélkül esett a kezére. Harmadnap átvette a kulcsokat is. Most már – ha a régi mondásnak hinni lehet – övé volt Erdély.
A rendek azonban még ilyen körülmények között is ellene szegültek. A Kendi-összeesküvésben való részvétellel vádolta meg a szebenieket, de még az állítólagos vezéreket sem tudta kivégeztetni, mert az országgyűlés csak bírságot volt hajlandó Szebenre kimondani. Mégis, miután fejedelmi várossá nyilvánította, úgy tett, mint akit biztos hátország vár haza. Karácsony másnapján elindult új székvárosából Havasalföldre.
Óriási háborúra számított, dicsőséges hadjáratra. Radu Şerban azonban időben értesült a nagy hadak közeledtéről, és Moldvába, onnan pedig Bécsbe menekült. Báthori védtelenül találta az országot, fegyveres összecsapás nélkül jutott el egészen Tîrgoviştéig, a fővárosig, ahol Havasalföld fejedelmének kiáltatta ki magát, és végre arra is gondolt, hogy a Portáról hadjárata jóváhagyását meghozassa.
18 főből álló díszes követséget küldött Konstantinápolyba. Feladatuk könnyűnek éppen nem nevezhető: azt kell a Porta uraival elhitetniük, hogy Havasalföldet az ő érdekükben rohanta le; a Török Birodalom számára veszélyes Radu Şerban vajda elűzésével akarta Konstantinápoly számára megtartani. Egyben nagyszabású tervet kellett előterjeszteniük, amely szerint e hadjárat a Lengyel Királyság elfoglalásához vezető első lépés. Ha ezt a Porta jóváhagyja, Báthori Gábor személyében a Török Birodalomhoz hű királyt juttathat Lengyelország trónjára.
Báthori feltehetőleg valóban ábrándozott a lengyel koronáról, hiszen István király példája minden erdélyi fejedelem előtt ott lebegett, Gábor meg különösen hangsúlyozta a távoli rokonról rá maradt hagyományokat. Még az is lehet, hogy a vargabetűt komolyan gondolta: délnek indulva akart északi szomszédai uralmára jutni. Az erőviszonyok felmérésében sem tévedett – ha gondolt ilyesmire egyáltalán –, mert a Porta számára valóban véget ért a mindenáron való béke fenntartásának törekvése ezen a vidéken. Lépni kívánt itt Lengyelországgal szemben, eszközül azonban nem Báthori Gábort választotta.
És a fejedelem Konstantinápolyból tervei jóváhagyása helyett hazatérésre szólító parancsot kapott. Még új vajda közeledtét is jelentették: a díván Radu Mihneát helyezte havasalföldi alattvalói élére. Báthori Gábor mit tehetett egyebet? Március 18-án, kéthónapi távollét után visszatért Erdélybe. A látszatot azonban fenntartotta: Bethlen Gábor egy kis csapattal Tîrgoviştében maradt, hogy az új vajdát fogadja, és valamilyen szerződést kössön vele. A beiktatás után, április elején aztán Bethlen is hazavonult.
