KÜZDELEM MAGYARORSZÁGÉRT. A BETHLEN–HABSBURG-SZÖVETSÉG TERVE
KÜZDELEM MAGYARORSZÁGÉRT. A BETHLEN–HABSBURG-SZÖVETSÉG TERVE
1622 augusztusában Bethlen követeket küld a Portára – egy új magyar hadjáratról tárgyalni; Frigyeshez, a volt cseh királyhoz – a közös vállalkozást megbeszélendő. Ezek után fordul a magyarokhoz: 1623 februárjában összehívja a hét megye rendjeit.
A Portán, ahol most megint éppen hatalmi válság dühöng, 1623 tavaszára sikerül is a támogatás ígéretét elnyernie. Frigyes – természetesen – kap a közösen elérendő diadalon. A királyi Magyarország rendjei azonban elzárkóznak. A hét megye kassai gyűlése ragaszkodik a jelenlétükben hozott soproni törvények érvényességéhez; nem hajlandó Bethlen birtokadományainak visszavételében sérelmet látni, még kevésbé kész fegyverre kelni miatta. Bethlen nem képes őket mozgósítani. Ekkor azonban már nem adja fel a nemzetközi figyelem közepette tervezett hadjáratot. 1623. augusztus 14-én elindul Kolozsvárról.
Megint próbálkozik a hét megyénél, szeptember 10-én tartott gyűlésük azonban most sem barátságos. „Nem jövének el velem magok megtartására” – állapítja meg Bethlen keserűen.* Még Rákóczi György is csak akkor csatlakozik, amikor befejezte a szüretet. A hét megyén kívül élő hatalmasok közül csupán Illésházy Gáspár jön Bethlen mellé, de ő is tele van a hadjárat megszakítására szóló intésekkel. Thurzó Szaniszló pedig, aki személyes ügyekben egyébként gyűlölködik Esterházy Miklóssal, és Pázmány Pétert szinte gyerekes kicsinyességekkel folyton bosszantja, most a legszorosabban összefog velük. Határozott intézkedéseket sürgetnek Bethlen támadása ellen.
Sz 1868. 234.
Az udvar azonban a Magyarországra jött fejedelemmel előbb tárgyaltat. Csupán a megbeszélések félbeszakadtával kezdik meg mozdulataikat a császári csapatok. Az öreg hadvezér, Montenegro azonban folyton hátrálni kénytelen Bethlen csapatai elől, míg a morvaországi Hodoninban 1623 októbere végén, körülbelül hat héttel a harcok megindulta után, körül nem zárják. És november 21-én már el is készült a fegyverszünet: Bethlen katonai 676sikereivel elérte, hogy a Magyarországon meghódított területeket, a bányavárosokkal együtt, tíz hónapig megtarthatja.
Új háborút azonban erről az alapról nem tud indítani. Itthon nem támogatják Bethlen jelenlétét. November 19-re összejött ugyan egy rendkívül gyéren látogatott országgyűlés, de ennek a résztvevői is – holott feltehetőleg a Bethlenhez közelebb állók voltak jelen – a béke helyreállítása mellett foglaltak állást. Már 1623 decemberében el is kezdődtek az újabb megbeszélések, hivatalos tárgyalások azonban csak a következő év februárjában indulnak, és maga a fejedelem 1624. április 2-án írta alá az okmányokat. Második bécsi békének nevezték el ezt a megegyezést, nem Bocskai mozgalmára, hanem csupán a tárgyalások színhelyére utalóan. Tartalmában pedig a nikolsburgi pontokra emlékeztet: azokat ismétli kevés változtatással.
Bethlen tévedett e második hadjárat megindításával. Mert rajta kívül álló körülmények kényszerítették ugyan a megegyezésre, a vállalkozás sikere ellen ható tényezők azonban mind előre jól láthatók voltak, hiszen Nikolsburg óta a helyzet Magyarországon semmit nem változott.
A következő magyarországi hadjáratnál viszont már sok tényező Bethlen szándéka mellett szólott. Hatalmas szövetség tagjaként indulhatott, mert ha második hadjáratának kézzelfogható eredménye nem is volt, azzal a következménnyel járt, hogy a nyugati világ hatalmasai felfigyeltek a személyére. Már az 1620-ban békeközvetítésre érkező franciákat meglepte. A török Porta által behelyezett fejedelmet ugyanis valamiféle barbárnak képzelték, és elcsodálkoztak, amikor semmi ilyet nem tapasztaltak. Az ő véleményük változása jelezte a Bethlen körül megélénkülő érdeklődést.
Konkrét változást a vele való politizálásban mégsem ilyen szubjektív felismerések hoztak létre, hanem az a tény, hogy a kontinens nyugati szélén szerveződő új háborús koalíciók egyetlen keleti szövetségesként csak őt vehették számításba. Ezek a szövetségi rendszerek a császárság német birodalmi sikerei ellensúlyozására törekedve jöttek létre, és egyaránt érintették Franciaországot, Angliát, Dániát és Hollandiát. Először e hatalmak portai követeitől érkezik jelzés: közös felhívásban tudakozódnak 1625 legelején Bethlennél külpolitikai terveiről. Aztán Franciaországból jön követ Erdélybe az év tavaszán, gyakorlatilag ezzel egyidőben pedig Pfalzi Frigyesen keresztül Anglia és Dánia jelentkezik. Bethlen maga ez idő tájt a Német Birodalomban keres kapcsolatokat: miután első felesége néhány éve meghalt, 1625 tavaszán megkéri a brandenburgi választófejedelem lányának kezét, és egy évvel később Kassán megvan a nagy lakodalom.
A fejedelem tehát ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez csatlakozik, amely még Pfalzi Frigyes körül jött létre, de eddig gyakorlatilag semmi segítséget nem nyújtott császárellenes küzdelmeiben. 1625 tavaszán azonban éppen változás várható: a svéd király, Gusztáv Adolf is belépett a körbe, Anglia politikája 677pedig a kortársak megítélése szerint igen tehetséges I. Károly trónra léptével látszik aktivizálódni.
1625 tavaszán úgy tűnik, mintha egész Európa a Habsburgok két ágának túlhatalmát ostromolva egy táborba készülődnék. Egymás közötti ellentéteik azonban megakadályozzák a közös fellépést. Anglia, Dánia és Hollandia szövetsége az angolok és a hollandok kereskedelmi rivalizálása ellenére mégiscsak létrejön valahogy. Svédország azonban majd száz esztendeje harcol Dániával a Baltikum feletti hegemónia megszerzéséért: Gusztáv Adolf nem csatlakozik a dán, holland, angol együtteshez. Végül Franciaország sem köti le magát egyelőre sehova: Európa legtehetségesebb politikusának, Richelieu bíborosnak az irányításával minden lehetőséget kiaknázva a saját elképzeléseit követi.
A különböző síneken, de egy irányba futó, a Habsburgok német birodalmi hatalmának megdöntését célzó elképzelések Bethlen személye körül találkoznak. Az egyes uralkodók követei talán sehol nem tárgyalnak egymással annyit, mint Konstantinápolyban, ahol együttes erővel igyekeznek Bethlen és a Porta viszonyát az új hadjáratra kedvező módon alakítani. És most nincs is nehéz dolguk, mert a Portán egyértelműen a Bethlen politikáját támogató párt kerekedett felül. Ily módon, amikor 1625 decemberében az erdélyi fejedelem és az angol–dán–holland szövetség kapcsolata formálisan is a megvalósulás útjára lép, már nyilvánvaló, hogy Bethlen Gábor sokoldalú támogatással körülvett résztvevője az európai politikának.
1626 augusztusában úgy is indult meg mint szövetségesei segítője; a protestáns hatalmak hadvezérének, Mansfeldnek egy súlyos vereségét kellett hadba lépésével kiegyenlítenie. Így alakult aztán az egész hadjárat: éppen fordítva, mint ahogyan Bethlen érdekei diktálták volna. Ő segített másokat, ahelyett, hogy saját magyarországi ügyéhez támogatást nyert volna. Fellépése azzal az eredménnyel járt, hogy a harmincéves háború néhány hónapra idehúzódott. Mert Mansfeld Magyarországra menekült, nyomában pedig a legeredményesebb császári hadvezér, Wallenstein csapatai vonultak. És bár formális összecsapásra nem került sor közöttük, mérhetetlen pusztulást hoztak.
Bethlen harmadik hadjáratának alakulásában a magyarországi politika fejleményeinek kevés szerep jutott, jóllehet a fejedelem sokat háborgott a magyarok távolmaradása miatt. Még a béketárgyalásoknál sem voltak jelen: „minden rend akaratunk ellen haza oszolván, csak az sem volt, kivel beszélgessünk” – hányja a szemükre. Békére kényszerült, mondja, külföldi szövetségesei erőtlensége miatt, de különösen azért, mert a rendek „unalmas kedvetlenségeket és félelmes voltokat” látva, nem folytathatta a háborút.* 678Nyilvánvalóan túloz, mert ennek a vállalkozásnak a sorsát nem a magyarok, hanem Nyugat hivatásos hadvezérei döntötték el.
Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. 426–427.
1626. december 20-án jött létre a béke Pozsonyban, megint csak a nikolsburgi pontok újrafogalmazásával. Közvetlen eredményeket nem is hozott, de megakadályozta a még nagyobb romlást: Bethlen időben lelépett szövetségesei süllyedő hajójáról. Végtelen tárgyilagosságában vállalta a szószegés vádját. Európa fővárosaiban fel is háborodtak hűtlenségén, mivel a pozsonyi megbeszéléseken különbékét kötött II. Ferdinánddal. Így azonban kivonta Magyarországot abból a pusztulásból, amit a császárság 1626 végétől meginduló és vagy három éven át folytatódó sikersorozata a Német Birodalom fejedelemségeire hozott.
Sokan Bethlent okolták természetesen azért, hogy az országot egyáltalán belevitte e romlással fenyegető helyzetbe. Vállalkozásának ilyen kimenetele azonban nem volt előre látható. A vereség nem egyszerűen azért lehetett kiszámíthatatlan, mert a császárság leghatalmasabb ellenfeleivel fogott össze, hanem – talán elsősorban – azért, mivel Európa történetének e mozgalmas korszakában a politikusok gyakorlatilag bármilyen változást lehetségesnek tartottak. Nem érezhették törvényszerűnek a jelenükben éppen lezajló eseményeket, hiszen hallatlanul színesen alakuló, szeszélyes kornak, jelentős politikai megrázkódtatásoknak voltak a kortársai.
Bethlen a legizgalmasabb sorsú szereplőkkel, a legnagyobb megrázkódtatásokkal éppen nyugati szövetségesei révén került kapcsolatba. I. Károly apja, Jakab volt Anglia és Skócia első közös királya, miután anyjának, Stuart Máriának a gyilkosa, angliai Erzsébet trónörökössé tette. XIII. Lajos apja, IV. Henrik a hugenották éléről – nagy feltűnést keltő katolizálása után – Franciaország trónjára emelkedett, majd politikai gyilkosság áldozatává vált. Gusztáv Adolf őse a svédek Dánia ellen folytatott győztes függetlenségi harcát vezette. És jóllehet itt volt a közelünkben a dinasztia uralma alá visszakerült Csehország elrettentő példája, Bethlen és kortársainak legnagyobb politikai élménye mégis Hollandia kemény küzdelmek árán kivívott függetlensége a spanyol Habsburgoktól. Ez reményt keltő távlatokat teremtett.
A hollandokéhoz hasonlóan hosszú függetlenségi háborút a nemzeti királyságért Magyarország politikusai azonban nem vállalhattak. Talán e közönyük késztette Bethlent arra, hogy egy másik lehetőséggel is próbálkozzék: tárgyalásokkal fordítson az ország sorsán. Csak a 17. század megváltoztathatatlan tényeket el nem ismerő politikai gondolkodásában érthető az ajánlata: megkéri II. Ferdinánd egyik lányának a kezét.
1623 és 1625 között többször is tárgyaltak különböző követei a dologról, és II. Ferdinánd emberei is sokat utaztak az ügyben a pápához is, a spanyol rokonokhoz nemkülönben. Hiszen nagy horderejű ajánlatról volt szó, Bethlen ugyanis a lánykérést nagy nemzetközi politikai akció tervével együtt terjesztette elő. Amennyiben kérését teljesítik, mint a király veje és erdélyi 679fejedelem kérte volna a királyi Magyarország kormányzóságát, majd, miután biztos védelmet remélhet apósától és annak szövetségeseitől, a török ellen fordul. Senki nem ismeri nála jobban a Porta viszonyait, üzente Bécsbe. Ha tanácsait megfogadják, négy-öt év alatt fel lehet számolni a magyarországi hódoltságot. Halála után a főhercegnőtől származó gyermekei örökölnék az erdélyi fejedelemséggel járó magyar kormányzóságot, ha pedig utód nélkül távoznék az élők sorából, halálával Erdély is II. Ferdinándra és örököseire száll.
A király környezete gondosan fontolgatta a döntést; különösen a spanyol rokonok tanácsolták a mérlegelését, és – minthogy a terv Bethlen katolizálásával is összeköthető – a pápaság sem volt ellene. Ha azonban Bethlen Gábor a magyar uraknak nem volt eléggé előkelő uralkodó, hogy lett volna megfelelő veje a császárnak? Aztán, negyvenen fölül, a kiszemelt 13 éves kislánynak akár az apja is lehetett volna. Bécsben mégsem ilyen szubjektív okok miatt tértek ki az ajánlat elől; az államérdek már sok egyenlőtlen párt kényszerített össze. Bethlen és II. Ferdinánd kapcsolatának viszont éppen a császár érdekei mondottak ellent. Helyesebben: semmi érdeke nem fűződhetett Bethlen ajánlatának elfogadásához. De nem szóltak mellette Magyarország politikusai sem. Éppen ellenkezőleg, ők a legélesebben eltanácsolták II. Ferdinándot Bethlen ajánlatának elfogadásától.
Volt azonban a tervben egy mozzanat, amely felkeltette az érdeklődésüket. Bethlen a nyugatiak szövetségében hajlandó lenne szembefordulni a Portával. A hódoltság felszámolásának régen végig nem gondolt ötletét villantotta fel. Ez az elképzelés talált is híveket Magyarországon. 1627-ben és 1628-ban Pázmány Péter érsek és Esterházy Miklós, az új nádor is tárgyaltatott Bethlennel egy törökellenes közös hadjárat elgondolásáról. Ekkorra azonban már elkéstek: a fejedelem elfordult a magyarországi lehetőségek hajszolásától. Három hadjáratának kudarcai és a lánykéréssel összekötött szövetségi ajánlat visszautasítása után érthetően el is kedvetlenedett, de a császárság éppen ekkoriban kibontakozó erőfölénye is visszariaszthatta. A magyar politikusok éppen II. Ferdinánd német birodalmi győzelmeiben látták a közösen tervezett vállalkozás sikereinek zálogát, mert azt remélték, hogy nyugati ellenségei visszaszorítása után képes lesz a keletit is megsemmisíteni. Bethlen számára viszont kevés előnnyel kecsegtetett a birodalomban nagy hatalmat szerzett császár szövetsége.
Ebben a II. Ferdinánd hamaros győzelmével fenyegető helyzetben Bethlen Gábor figyelme, éppen úgy, mint nyugaton a Habsburg-elleneseké, Gusztáv Adolf svéd király felé fordult. Az energikus és rendkívül tehetséges uralkodó ugyan még csak diplomáciájával van jelen a harmincéves háborúban, várható fegyveres beavatkozása azonban Európa-szerte táplálta a császárság ellenségeinek reményeit. Bethlen rendkívül jó politikai tájékozottságával felmérte, hogy számára Gusztáv Adolf aktivizálódása II. Ferdinánd ellen nem csupán a 680nyugati erőviszonyok átalakulását jelentheti, hanem eddig gyakorlatilag nem létező lehetőségeket is megnyit. A svéd királlyal szövetségesen Lengyelországban léphet fel, ha pedig Gusztáv Adolf éppen ott tevékenykedő hadserege Lengyelországból a Német Birodalomba vonul, ő maga maradhat a svédek és általában a Habsburg-ellenesek érdekeinek képviselője Európa keleti részében. Mint lengyel király pedig az Erdély körüli térség viszonyainak alakításában nyerhet döntő befolyást.
1627-től kezdődően Bethlen mind tevékenyebben foglalkozik a lengyel királyság tervével. A köztársaság vezető politikusaihoz épít ki kapcsolatokat, 1628 nyarán pedig portai követei útján Mihály moszkvai cárral tárgyal lengyelellenes szövetségről. A diplomáciai tárgyalásokon túl azonban már nem tudott tenni semmit. Évek óta betegen folytatta páratlanul tevékeny életét. Ájulási rohamok, hideglelés, köszvény kínozta, mindaz, ami a 17. század hadvezéreit oly rövid életre kárhoztatta. Nála ezekhez a tünetekhez még vérkeringési elégtelenség is járult: „vízibetegség”-ben kínlódva igyekezett magát feladataira különböző kúrákkal újra meg újra alkalmassá tenni. 1629 tavaszán azonban már enni is alig tudott, és hiába hozatta magához a legtapasztaltabb orvosokat; nem használtak a fürdők sem. Októberben mégis elutazott Gyulafehérvárról még egyszer Váradra, hogy a halála utáni teendőkről Rákóczi Györggyel tárgyaljon. A hazautat azonban már nagyon nehezen bírta. Visszaérkezése másnapján, 1629. november 15-én, csütörtökön délelőtt 10 óra tájt meghalt.
