A PARASZTVÁRMEGYÉK FELKELÉSE
A PARASZTVÁRMEGYÉK FELKELÉSE
I. Rákóczi György a nemzetközi politika szélcsendes időszakában került Erdély élére; az 1629–30-as háromszoros fejedelemváltozás egyik nagyhatalom beavatkozását sem váltotta ki. Az országon belül azonban hatalmas vihart kavart, mert a fejedelemségért fizetett árat nemcsak a magáéból adta. A II. Ferdinánddal kötött béke rendelkezései közül ugyanis a hajdúk leültetéséről szóló mellett még egy érinti a közvetlen jelent. Ez a negyedik pont, amely arról szól, hogy Rákóczi Ónodra császári őrséget bocsát. Egészen addig lesz kezükön a vár, amíg valamelyik fia mint királyi alattvaló Magyarországra nem teszi állandó lakását. A szóban forgó fiúk ekkoriban tíz év körüliek, nyilvánvalóan hosszú idő múlva költözhetnek élő zálogként királyi fennhatóság alá. Mert az összefüggés világos: Rákóczi II. Ferdinánddal szembeni békés szándékainak biztosítékául adja a király kezére Ónodot, legrégibb családi erődítményét a Sajó torkolatában. Innen, Borsod megye keleti határától Gömör északi végéig kiszolgáltatja ily módon az uradalmakat, minthogy egy esetleg ellene irányuló akció során Ónodból ezek tökéletesen kézben tarthatók.
A Rákóczi família részére az intézkedés jelentős presztízsveszteség, a fejedelmi méltóság megtartásának áraként azonban nem tekinthető magasnak, hiszen a gyakorlati erőviszonyokon lényegében nem változtat. A föld népe számára azonban súlyos fenyegetés. Mert bármi történik is a birtokokkal, bármilyen akciót indít a király a frissen szerzett Ónodból kiindulva, a szenvedés csak rájuk zúdul. A törökkel szemben is bizonytalanná válik a helyzet. Ónod Egerrel átellenben nemcsak a Rákóczi-birtokok védelmében stratégiai jelentőségű, de a hódoltság határán húzódó végvárrendszernek is fontos pontja. Ez idáig őrsége – a környező uradalmakból kiállított földesúri 695katonaság – a magáét, testvérei, rokonai gazdaságát védte, ha az egri török portyázásai ellen indult. Ki tudja, miként fog viselkedni a távoli földről hozott császári katonaság?
És az átadás után valóban híre is jár: „Ónodból a töröknek azt írták volna, hogy viseljék gondját ők az hódoltságnak, a keresztényeknek is gondjok leszen azokra, akik hódolatlanok.”* Lehetetlen megállapítani, volt-e valóban ilyen üzenet, a parasztság érzéseit a megváltozott helyzetről azonban a mendemonda világosan érzékelteti. Eddig Ónodból a Rákócziak a hevesi hódoltságban élő jobbágyságot is védték. Nem eszmei lelkesedésből tették ugyan, hanem mert a gyöngyös-visontai borvidéken a családnak fontos birtokai feküdtek. Az uradalmak megmaradása azonban az ottani parasztok viszonylagos nyugalmát is jelentette, és most helyesen érzik, hogy a vár átadásával ez a helyzet megváltozott.
TT 1884. 107–108.
A környékbeliek Ónod császári kézre jutását a legteljesebb aggodalommal figyelik. Úgy érzik, cserbenhagyták őket a hatalmasok, feltámadnak hát a maguk védelmére. A Sajó völgyében indul a parasztság mozgalma, ahol különösen súlyos a helyzet. Az elmúlt nyáron királyi katonákat telepítettek ide Rákóczi falvaiba – akkor még nem volt fejedelem –, akik kegyetlen természetességgel élik ki a parasztságot. A felsővadászi Rákóczi-uradalomhoz tartozó két gazdag faluból kerül ki a mozgalom első két ismert szervezője, Csuka Imre és Bonta János. A katonai pusztításokkal szemben keresnek segítséget. Alighanem a hajdúktól lesték el a megvalósítás áhított módszereit. A hajdúknál láthatták, hogy egy-egy hatalmas nagyúr szövetkezik az ő társadalmi helyzetükhöz hasonló státusban élő szegényekkel. Nemesi vezetőt keresnek tehát mozgalmuknak, amikor pedig ez nem sikerül, a parasztkapitányok vállalják a szervezést Császár Péter vezetése alatt.
Ónod körzetének falvaiba küldik szét a fegyverbe hívó leveleket, Borsodba, Gömörbe, Abaújba, Tornába, de még a hódoltsági Hevesbe is. 1630. július végén már közös gyűlést terveznek az Abaúj megyei Garadnára, ahová a nemesi megye közgyűlésének kell augusztus 16-ára összejönnie. Feltehetőleg közös tanácskozásra gondoltak, a nemesség azonban, jóllehet mozgalmukkal szemben sem hajlandó sorompóba lépni, kitér. Rábeszélik a parasztság vezetőit, hogy inkább Gönc mezővárosába menjenek. Az augusztus elejétől gyülekező paraszthadak egyelőre nem kerülnek szembe a császári katonasággal, mert a katonákat a svéd háború színterére, Sziléziába vitték. Így fegyvernyugvás mellett kezdődik a gönci tanácskozás, ahol Császár Péter főkapitánysága alatt a parasztok szervezett vezérkart választanak. Itt már világosan látszik a mozgalom céljainak kettőssége is.
Egy, társai között nagy tekintélyű öreg jobbágygazda, Csuka Imre vezeti a radikális szárnyat. Az ő törekvéseikben a fizikai pusztulás kikerülése mellett társadalmi követelések is nagy hangsúllyal szerepelnek. Állítólag a 696Dózsa-felkelésből maradt zászlót hordoznak körül, és egy fontos levelet keresnek. Ez szerintük azokat az intézkedéseket tartalmazza, melyeket a császár az ő érdekükben az urakkal szemben hozott. A mozgalom másik – és a vezetésben aktívabb – szárnya a parasztvármegyék és a nemesi megye törvényes kapcsolatát szigorúan megőrizve, és a nemességet is érintő pusztulást hangsúlyozva, a régi törekvést élteti, nemesi vezért keres.
Gönc után előbb Zólyomi Dávidhoz közelednek. Ő azonban, talán azért, mert elsősorban a Rákóczi-birtokok jobbágyságának mozgalmát látja a hozzá forduló Nagy Ambrus parasztkapitány mögött, talán azért, mert újra csak a királyság elleni támadásra akarja rávenni a fejedelmet, I. Rákóczi Györgyhöz utasítja őket. 1632 januárjában Császár Péter el is utazik Gyulafehérvárra. Ezzel sorsa megpecsételődik. Eddig ugyanis a felső-magyarországi uralkodó osztály is, Esterházy nádor is gyakorlatilag tétlenül nézte a parasztvármegyék mozgalmát. Olyannyira közönyösen fogadták, hogy I. Rákóczi György egyenesen Esterházy felbujtó szerepére gyanakszik, hiszen a birtokain vagy szorosan körülöttük zajló felkelés hozzá hasonlóan másokat is fenyeget ugyan, őt azonban mindenkinél kellemetlenebb helyzetbe hozza. Mint erdélyi fejedelem ugyanis nem vihet katonaságot a királyságban fekvő jószágaira. Anélkül viszont hogyan fojthatná el a mozgalmat? Megszüntetni sem lehet azonban teljes mértékben, az érdeke, hiszen a felkelés súlyos gond a királyságnak. Olyan nyilvánvalóan előnyös a fejedelem számára, hogy Esterházy nádor a maga részéről Rákóczit gyanúsítja a feltámasztásával.
I. Rákóczi György először került szembe új méltósága ellentmondásosságával. A királyságban élő földesúri érdekei védelmében mint erdélyi fejedelem kevesebbet tehet akármelyik ott birtokos nagyúrnál – erdélyi uralkodói érdekei és a királyságbeliek nem egészen illenek össze. Emiatt nem egyértelmű a Császár Péternek adott válasza sem: állítsák le a felkelést, és akkor megoltalmazza őket, bárki akarná is megtorolni a történteket. Az eddigiekért azonban a büntetés – lévén a földesúr – részben az ő kezében lenne.
Gyulafehérvárott viszont ő a fejedelem. És Császár Péter odautazásával új szituáció teremtődött. A jobbágyság felkelése eddig nem indította cselekvésre Felső-Magyarország nemességét. Most azonban egyértelműen fenyegetővé vált a helyzet. A parasztság, a hajdúk és a fejedelemség esetleges szövetkezését már nem nézhetik tétlenül. Császárt 1632. március 2-án Kassán rögtönzött bíróság elé állítják. A fő vádak: cimborálás a törökkel, a svédekkel és az erdélyi ellenséggel. A paraszthadak főkapitányát szörnyű kínzások után kivégzik, testét felnégyelik.
És ha eddig nem került sor számottevő akciókra az urak ellen, Császár Péter kínhalála kirobbantja a legvadabb indulatokat. A felső-magyarországi megyék kassai gyűlése azonban a helyzet békés rendezése mellett száll síkra. Április 3-án pedig a felső-magyarországi főkapitány a felkelők büntetlenségét 697ígérve megegyezik a mozgalom résztvevőinek többségével: haladéktalanul hazatérnek, fegyvereiket a megyének beszolgáltatják; a jövőben halálbüntetés terhe mellett tartózkodnak a gyűlésezéstől vagy újabb felkeléstől; esetleges sérelmeiket ezután hozzá terjesztik fel.
A fegyverben maradtak viszont Erdély felé közelednek, odáig azonban nem juthatnak. Ahogy Bethlen István ecsedi uradalmába érnek, szembe találják magukat a váradi katonasággal és az erdélyi hajdúk seregével. A hadak élén ifjabb Bethlen István és Zólyomi vitézkedik. A fejedelem krónikása szerint csak arra volt parancsuk, hogy a felkelőkkel a fegyvert letétessék, és a szokásos büntetés után hazaengedjék őket, de még novemberben is mentek a környékbeliek panaszai: „Basta ideitül fogván ilyen rettenetes ínségben hadak miatt” nem volt senki.*
EOE 9. 359.
