NEHÉZSÉGEK ÉS LEHETŐSÉGEK
NEHÉZSÉGEK ÉS LEHETŐSÉGEK
1657–1664 között, alig több mint fél évtized alatt Erdély elvesztette területének negyedrészét, falvak és mezővárosok százait, egyik legnagyobb városát, legfőbb vámját, legfontosabb kereskedelmi útvonalát és nemesfém valutájának nagy részét. Mintha beteljesedőben lett volna az, ami a hegyek közé zárt Erdélyt mindig is fenyegette, az elszigetelődés, a gazdasági életképtelenség.
Az ország történelmének ez a minden addiginál válságosabb ideje az európai gazdaság nagy jelentőségű változásának korszakában volt. A társadalmi rendszerét tekintve kettészakadt, mert polgári és feudális régiókra különülő Európát a nyugat-európai protoindusztriális fejlődés, a kora kapitalizmus, a gazdasági világrendszer kiterjedésének sokrétű folyamatai fűzték új egységbe. A királyságbeli viszonyokhoz képest Erdély elmaradottabb gazdasági életével is már korábban beletagolódott némileg a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe. Élt lehetőségeivel, és szenvedte hátrányos következményeit éppen úgy, mint a Közép-Európa keleti térségein fekvő többi ország. Ez a körülmény eddig ismeretlen nehézségeket, kelepcéket rejtett magában, de új lehetőségekkel is szolgált. Valószínűleg ezek a lehetőségek érvényesültek sok áttételen át Erdély természeti adottságaival is kölcsönhatásban úgy, hogy például súlyos veszteségek után az ország mégis összeszedte magát, sőt bizonyos gazdasági konszolidáció is megindult.
Pénzkészletét 1657–1664 évei csaknem kisöpörték. A tatár rabságból Kemény János 300 ezer, a főurak általában 3–10 ezer, a közrendűek ötvenöt és egyezer tallér közötti összegekért szabadulhattak meg. Egyedül Kolozsvár 1659-ben összesen 60 ezer tallér hadisarcot fizetett ki. Szeben 1661-ben 500 ezer tallér kárt számol, polgárai minden ezüst- és aranykészletüket és gabonatartalékaikat kiadták, és sok közülük „a mindennapi kenyérnek is alig teheti szerét”.*
Szebeni polgárok levele Ali pasához, Szeben 1661. november 14. OL, Agy, Levelezés 4.
Apafi úgy kezdte uralkodását, hogy országos hátralékok törlesztésére 110 ezer tallért kellett a Portára küldenie. Az ország lakosságának évi 40 ezer arany török adót kellett összeadni, miközben szakadatlanul fizette a török pasák és 811császári őrségek helyi sarcolásait. E hallatlanul nagy érvágással egyidőben, mint minden ország, Erdély maga is szenvedte az európai pénzrendszer és pénzgazdálkodás 17. századi átalakulásának súlyos következményeit. Európa-szerte megugrott az igény a nagy címletű nemesfém pénzek és a nagy mennyiségű aprópénz iránt. A nyugati országok áttérnek a váltópénzrendszerre, és létrehozzák az állambankokat, hogy a pénzforgalom egyenletességét, a kiegyensúlyozott hitelrendszert, nem utolsósorban pedig a váltópénz fedezetét megteremtsék. Ez a folyamat mindenütt súlyos nehézségek között tör utat. Még a Habsburg-kormányzat is az országai egységes pénzviszonyainak megteremtését célzó krajcárrendszer behozatala után az új szisztéma működésképességét biztosító állambankot csak fél évszázad múltán alapítja meg. Az átmeneti korszakra jellemző, hogy főleg a Török Birodalommal kereskedő országokban, de másutt is, a Hollandiában vert oroszlános tallérok árfolyamának viszonylagos emelkedése segíti áthidalni a nehézségeket, és fontos szerepet játszik a nemzetközi kereskedelemben.
Erdélyben az egymást váltó fejedelmek főleg nagy címletű nemesfém pénzt verettek, de nem elegendőt, aprópénzt viszont keveset, s az is kiáramlott az arany- és ezüsttallérral együtt az országból, miközben különböző aprópénzek zúdultak be: török, balkáni, havasalföldi és moldvai oszpora, osztrák krajcár, főleg pedig az értéktelen, könnyen hamisítható lengyel aprópénz, a garas, majd a poltúra. A jó pénzt elrejtették, az aprópénzeket súlyra mérték, nyakra-főre hamisították. 1657 után Erdély megfogyatkozott pénzkészlettel, anarchikus pénzviszonyok közepette nézett jövője elé.
Apafi kormányzata a hatvanas évek elejétől kezdve mindvégig nagy erőfeszítésekkel igyekszik normalizálni, majd egyensúlyban tartani a pénzviszonyokat: tiltja a nemesfémkivitelt, megszervezi a rendszeres pénzkibocsátást, drákói szigorral bünteti a hamispénzverést, beszedeti az értéktelen aprópénzt, és keresztülviszi a központilag ellenőrzött pénzváltást. 1672-ben az országgyűléssel is kimondatja, hogy Erdély pénzeit a fejedelem arcképével kell verni. Bár Erdély pénzviszonyai még a következő évszázadban is ziláltak maradnak, és mindvégig kevés a pénz, Apafi a pénzviszonyok viszonylagos stabilizációját az államhitelnek ebben a korban jellemző tranzakciós módszereivel teremtette meg három évtizedre.
Mindjárt 1663-ban a kormányzat 14 ezer arany összeget szed össze néhány főúr, városok, egyházak, főleg pedig Brassó és Szeben polgárainak kölcsöneiből. Később új emberekből feltört vállalkozókat is látunk az állam hitelezői között, de mindvégig Brassó és Szeben kereskedői lesznek legbiztosabb bázisai az állami pénzgazdálkodásnak. Szeben váltja át az adóba összeszedett különböző értékű és minőségű pénzt „jó pénzre”. Valószínűleg a két szász városban virágzó kereskedőtársaságok, az angol Levante Company érdekköreibe kapcsolódó görög kompániák révén kerül az országba a németalföldi eredetű, nagy mennyiségű „oroszlányos tallér”, és segítségükkel 812alakul ki újra a viszonylag folyamatos forgalom Erdély és a közelebbi és távolabbi országok között. Az újabb kutatás hangsúlyozza, hogy miközben a korszak leginkább elértéktelenedő pénze, a török akcse korántsem árasztotta el ebben az időben Erdélyt, az oroszlános tallérok elterjedtek. Árfolyamváltozásukat három évtizeden át végigkísérve kitűnik, hogy az hullámzó volt, s az 1660-as évek végén és az 1680-as évek elején elérte a 200 dénáros maximumot. Valószínű tehát, hogy az oroszlános tallérok forgalma, noha főként Nyugat-Európa országai számára hozott hasznot, Erdély viszonylagos gazdasági konszolidációjában is némileg szerepet játszott. Mindehhez pedig az ország természeti értékei adtak alapot.
Erdély bányakincsei, a réz, kéneső (higany) és só iránt töretlenül emelkedett a kereslet. Az erdélyi rézre Svédország már jóval korábban felfigyelt. 1628-ban Oxenstierna, a nagy svéd kancellár, követe, Paul Strassburg útján ajánlatot tesz Bethlennek: Svédország Magyar- és Erdélyországgal együtt uralkodhatik az európai rézpiacon, ha ketten Bethlen Gáborral kezükbe ragadnák a pénzegyedáruságot oly módon, hogy közösen megegyeznek a réz egyedárusága felett. Az ajánlatból persze nem lett semmi, de azóta is eleven az európai érdeklődés. A zalatnai gazdag kénesőbányák termékeit olcsóságuk és minőségük miatt határtalan mennyiségben vennék fel Nyugat és Kelet piacai.
Állami kimutatások egybehangzóan igazolják a kortársak véleményét: az ország nemes valutával vetekedő legfőbb kincse a só. Helyesen becsülte Erdély természetadta jellegzetes értékét benne az unitárius lelkész-költő:
Némely országokat bővíttetett borssal,
Velentzét Czitrummal, pomagránátokkal,
Angliának földét kies Rozmarintal,
Transylvániát is megáldotta Sóval.*
Velentzét Czitrummal, pomagránátokkal,
Angliának földét kies Rozmarintal,
Transylvániát is megáldotta Sóval.*
Laudes Salis (RMKT IV. 495 skk).
A tordai, vizaknai, széki, kolozsi, dési aknák terméke nem először és nem utoljára segítette ki 1662-ben az országot, amikor Kücsük pasa külön követelt hadisarcát a sójövedelemből fedezték. Miként a réz, a kéneső és más cikkek – fa, mész, bőr – iránt a kora kapitalizmus ipari igényei miatt emelkedett a kereslet, a só nemcsak az élelmezésben, állattartásban, hanem sok régi és új iparágban – gyógyászatban, élelemtartósításban – egyaránt nélkülözhetetlen.
A lehetőségek kihasználását azonban a vasvári béke után új nehézségek akadályozták. Erdélyből eddig is veszélyes, hosszú és költséges utak vezettek a szomszédos és a távolabbi országok piacaira. Az ország gazdasági helyzetváltozásának egyik oka, hogy bezárultak előtte a Váradról az alföldi mezővárosok felé, és ami fontosabb, a Kassára futó kereskedelmi útvonalak. 813Ugyanekkor azonban a dél-észak irányú tranzitkereskedelmi út Moldvából Erdélybe helyeződött át. A kereskedelmi útvonal ilyen gyors megváltozását, Moldvából Havasalföldre és Erdélybe való áthelyezését, azt, hogy 1673–1692 között ez lett a tranzitkereskedelem fő útvonala Lengyelország felé, a Moldva északi részén, Ukrajnában és Podóliában bekövetkezett politikai és hadi események, s a krími tatárok katonai akciói határozták meg. Az átrendeződés következménye, hogy Debrecen jelentősége megnövekedett, viszont a nyugati piacokra csak nagy kerülőkkel juthatnak ki az erdélyi cikkek. Lengyelországból, nagyrészt pedig délről, török területeken, Havasalföldön át érkeznek az országba a nyugati ipar termékei, az angol posztó, a német fémeszközök és a levantei áruk. Ugyanígy a zalatnai kéneső is vagy a balkáni útvonalakon kerül Raguzába, Velencébe, esetleg Konstantinápolyon át a tengerre, vagy pedig Danckán át jut Amszterdamba. Emellett Erdély már közvetlen szomszédaival is mint vetélytársaival találkozik szembe éppen legértékesebb cikkei piacán. Konstantinápoly tudatosan és következetesen igyekszik megszerezni az erdélyi só vagy legalábbis egy részének közvetlen kiaknázását. A Habsburg-kormányzat pedig, hogy az idrijai kéneső piacát védje, kitiltja a német területekről, és elkoboztatja a fejedelemségből jövő szállítmányokat.
Erdély termelőerőinek, vagy Apáczai kifejezésével élve a „csinálmányoknak” az ország adottságaihoz képest már viszonylag jó színvonalával lépett be e nagy feladatokat követelő korszakba. Ez a 16. századi konjunktúrának, Bethlen Gábor gazdaságpolitikájának, a behozott iparosoknak, a nyugatot jártak segítségével felhalmozott tudásnak éppen úgy köszönhető, mint a gazdaságföldrajzi körülményeknek. A korszakban természeti energiát felvevő és átalakító egyetlen gépi berendezés a malom, a legjövedelmezőbb berendezés: az 1200 forintért épített 4 kövű tordai malom évi jövedelme 1600 forint. Szám szerint több még az egyszerű őrlőmalom, de mégis célszerű alkalmazásban különböző, bonyolultabb mechanikus szerkezetek is működnek. Erdély fában, vasban, és ami fő, nagy esésű folyóvizekben bővelkedik. Malmainak sokaságát Evlia Cselebi is megcsodálta: ma már ellenőrizhetetlen ugyan, hogy Udvarhely várától nyugatra valóban láthatott-e néhány száz fűrészmalmot. A görgényszentimrei, huszti fűrészmalmok 1685-, 1692-, 1679-i, műszaki figyelmességgel készült leírásai szerint a technológiai folyamat ugyanúgy bonyolódik, mint a korábbi és a későbbi századokban. A század utolsó harmadában egyre szaporodó források kalló-, 3 vedres vagy 6 vedres rézüsttel ellátott olajütő, valamint dürückölő-, ványolómalmok sokaságáról tájékoztatnak. A csíki vashámor, mint azelőtt is, ez időben is a különböző zsilipek, vízláda, vízszekrény, vízeresztő rudak és vízelzárók, kupás és tarajos vascsapos vízikerekek, vízelvezető csatornák olyan rendszerével működik, amely még a 19. században Torockón is megtalálható lesz.
Erdély területének több mint 70%-a hegyvidék, az ásványkincsekben, fában, vízi energiában bővelkedő országot kelet és dél felől iparilag 814fejletlenebb területek övezik. Természetes, hogy az ország gazdasági szerkezetében az ipar és a bányászat azokénál nagyobb jelentőségű volt. Mezőgazdaságában a növénytermesztéssel szemben az állattartás uralkodott, növénytermesztésében pedig a rétgazdálkodás, szőlő-, gyümölcstermesztés, kertgazdaság az ország belsejében a jól termő folyóvölgyek és medencék sík és lankás tájain folyt. Az ország eddig a gabonatermő peremvidékek segítségével tartotta fenn a lakosság megélhetéséhez alapvetően szükséges viszonylagos termelési egyensúlyt, de 1664-ben Erdély gabonatermő vidékeinek többségét elvesztette.
