KERESKEDELEM
KERESKEDELEM
Bethlen Miklós többször hangsúlyozza, hogy kereskedelemmel vetette meg gazdasága alapjait. Vállalkozó szellemére jellemző, hogy önálló életének kezdetén szegény lányt vévén feleségül, mostohája pedig visszatartotta örökségét, nem volt több, mint huszonöt forintja, de a nászajándékba kapott aranyos kupákat eladta „hatszáz vagy hétszáz forinton és mind korcsomára való bort vevék véle; ezt az Isten megáldotta… ez volt az én aranybányám nagyrészént. Második a búza, melyet is, mikor olcsó volt, száz, sőt néha ezer köblönként pénzzel is megszaporítottam… szépen nyertem rajta.”*
Bethlen önéletírása I. 235–236.
A korszak valamennyi főura kereskedett. Bethlen János kancellár az állatokat „marhaszedő szolgáival” összevásároltatta, és Bécsbe hajtatta. Teleki Mihály sóval, majorságából, dézsmából származó és kényszeráron 824összevásárolt borral kereskedett, lovakat is adott el rendszeresen. Apor István az összevásárolt ökröket Bécsben, a bort pedig Havasalföldön árultatta. Nyereségre kereskedett a szőlőit, halastavait, méheseit jó gazdaként gondozó Czegei Wass György is. Béldi Pál 1675-ben megtiltotta, hogy Kézdivásárhely és Bereck gabonafuvarozásból élő mezővárosai bárkinek búzáját kivigyék, mielőtt az ő ezer köböl gabonáját nem szállítják ingyen Moldvába.
A mohó és a vetélytársakat minden eszközzel maga alá gyűrni kész könyörtelen főúri kereskedelem két nagy erővel találta magát szemben. Az egyik a kincstár, a másik a polgárság, főleg pedig a különböző nemzetiségű, részben magyar és szász kereskedőket is magába foglaló, úgynevezett görög kereskedőtársaságok, a szebeni és a brassói Compania Graeca. Majd az örmény kereskedők és a Compania Orientalis.
Államhatalom és földesúri kereskedelem érdekellentétei korántsem egyszerűen alakultak. A fejedelemség válságát leküzdő nehéz években, a megsemmisülés, a kardra hányattatás veszélyhelyzetében a földesúri, főúri és államhatalmi érdekek olyannyira nyilvánvalóan egybeestek, hogy a közhatalom kereskedelmi monopóliumai nemhogy ellenzésre, de megértésre, sőt támogatásra találtak. 1662 nyarán a kolozsvári tábori országgyűlés elrendeli, hogy a török adó fedezetére szolgáló kincstári sót a földesurak ingyen szállíttassák le a portusokra saját jobbágyaikkal vagy a maguk zsebére felfogadott szekeresekkel, 200 forint büntetés terhe alatt. A közhatalom továbbra is a fiskus kizárólagos jogának tartotta fenn a só, a kéneső, a réz, méz, viasz, bőr és bor kivitelét, elővásárlási jogokkal élt a finomposztó és abaposztó vásárlásban, rajta tartotta kezét a Havasalföldre és Moldvába szolgáló kivitelen. A központi hatalom kereskedelempolitikája azonban kevéssé volt merev, számos, a belkereskedelmi forgalmat segítő intézkedést hozott, és bőven adott kölcsönök vagy érdemek fejében részleges kereskedelmi kiváltságokat. Késleltette az államhatalom, a polgári és földesúri kereskedelem ellentéteinek kirobbanását az a körülmény is, hogy a háborús évek hosszú bénultsága után meginduló külső és belső kereskedelem sok indulatot lecsapolt. Ezekben az években benépesültek az országutak, tutajok és bárkák lepték el az ország legfőbb kereskedelmi ütőereinek számító folyókat, felelevenedtek a régi híres vásárok. Igaz, hogy nem a régi formában. Az ország ugyanis elvesztette egyik legfontosabb vásárközpontját, Váradot, s a kolozsvári vásárok régi elevenségét sem lehetett a város végvárrá való átszervezése miatt megőrizni. Annál inkább megnövekedett a brassói és a marosvásárhelyi sokadalmak jelentősége; messze tájakról vonzották ide az eladókat és a vásárlókat: székelyeket, szászokat, románokat, örményeket. A fejedelemség sókereskedelemből származó jövedelme: 1664-ben 40 ezer forint, 1680-ban pedig 120 ezer forint. Harmincadjövedelmei ugyancsak emelkedést mutatnak. A törcsvári harmincadjövedelem: 1664-ben 4 ezer forint, 1668-ban 6 ezer 825forint (lekerekítve), 1680-ban pedig 20 ezer forint. Az élénkülő kereskedelmi forgalom következtében növekszik a fuvarból élő réteg. A sovány talajú tájakon, az ipari vidékeken leginkább a városok hóstátjaiban – külvárosaiban – a szekerezés, tutajozás egyre több embernek adott kenyeret.
Ahogy azonban növekedett a kereskedelmi forgalom, úgy éleződött ki a kereskedelemben érdekeltek ellentéte. Míg korábban a Görög Kompánia ellentéteit az örmény és a fehérvári zsidó kereskedőkkel az államhatalom elsimította, most maga is részes az érdekharcokban. Az államhatalom és az áruforgalomból a maguk részét minél nagyobbat markolva kivenni igyekvő földesurak – főurak és nemesek – ellentétét a „görög kompániák” katalizálták. A tehetős vállalkozókat tömörítő szebeni és brassói görög kompánia az angol Levante Társaság közvetítőjeként – de számos balkáni kereskedelmi érdekeltséggel összeköttetésben is – nagy forgalmat bonyolított le, és tőkeerős vállalkozásnak számított. Sokban hozzájárultak kölcsöneikkel és pénzváltásaikkal, hogy a fejedelemség kilábalhatott 1657–1660 súlyos válságából. Kölcsönökkel és tranzakciókkal később is segítették az államhatalmat. Természetes, hogy Apafi nemcsak védte, hanem kedvezményekkel is támogatta őket. A görög kompániák erejét jellemzi, hogy 1672-ben megőrzik privilégiumaikat a Compania Orientalisszal szemben. Apafi csak a görögökénél magasabb adó fejében engedélyezte, hogy a Compania Orientalis lengyel, német, bécsi, velencei és török árukkal fehérvári lerakataikra korlátozva kereskedjen. A belső gazdasági helyzet viszonylagos megszilárdulása azonban együtt járt azzal, hogy felborult a kereskedelemben érdekelt rétegek között – a polgárság e tehetős csoportja és a vállalkozó földesurak között – a kényszer szülte megegyezés. A brassói társaság elnöke, Páter János nemcsak a csíki vashámort árendálja, hanem 1674-ben a sókereskedelem egy részének forgalmazására is kiváltságot nyer.
„A görögöknek nagy elhatalmasodását a hazában, akinek esze és igaz lelke volt, látta és fájlalta”* – írta Bethlen Miklós az ellentétek kibontakozását taglaló bevezetésében. „A haza fiaiból való kereskedő rend”, a vármegyék, a székely székek és általában a státusok többször tiltakoztak a görögök kereskedelmi kiváltságai ellen, vagy korlátozó intézkedéseket követeltek. A közhatalom válasza látszólag ugyanaz, ami sok, fejlettebb kereskedelemmel rendelkező, egészséges versenyszellemben élő országban is sűrűn elhangzott a kereskedelmi háborúk e korszakában: „adják olcsóbban ők a görögöknél, s tőlük vásárlunk”. Az erdélyi kereskedelem valósága azonban nem ilyen egyszerű és könnyen áttekinthető. Az idő múltával ugyanis a görög kereskedelmi társaságokban valamilyen formában már az államhatalom vezető főurai is biztosítottak maguknak helyet. Teleki legfőbb pártfogójuk volt a tanácsban, Bethlen János kancellár második felesége a harmincadot 826árendáló „görög” Horvát Andrással bonyolít le üzleteket. Páter János sóárendája mögött olyan nevezetes személyiségek állnak, mint Bánffy Dénes, Székely László és Teleki Mihály. Mindez azonban nem akadályozta meg például Telekit – ha hihetünk Bethlennek –, hogy a rendeket és polgárokat ne tüzelje a görögök ellen. Olyan jelenség ez, amely mindenütt megfigyelhető, ahol a központi kormányzás körül az udvari arisztokrácia kialakul.
Uo. 265–66.
Az 1670-es évek végén, az 1680-as évek elején már nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi haszonból egyre inkább a főurak veszik ki a részüket. Az enyedi „pénzverő societas” tagjai még vegyes társadalmi képletet mutatnak: polgár, vállalkozó, államhivatalnok és főúr állt össze: Bethlen János, Kornis Gáspár, Páter János és Jó János ötvös. A havasalföldi és a magyarországi marhakereskedelem kisajátítására 1680-ban 8700 forintos részvételi tőkével szerveződő társaságban tudomásunk szerint már csak arisztokraták foglalnak helyet. Ugyancsak főurak – közöttük Apor István és Bethlen Miklós – a tagjai az erdélyi juh- és mézkereskedelmi társaságnak, 500-500 forintos forgótőkével és állami támogatással tervezik megcsapolni e két fontos cikk hasznát.
Erdély gazdasága egy meglehetősen szűk réteg körében látszik összpontosulni.
