AZ ALSÓ REND: JOBBÁGYOK, SZABADOK, BÁNYÁSZOK, „MŰVES EMBEREK”, FALUKÖZÖSSÉGEK
AZ ALSÓ REND: JOBBÁGYOK, SZABADOK, BÁNYÁSZOK, „MŰVES EMBEREK”, FALUKÖZÖSSÉGEK
Örökös jobbágyságra Csíkszék egyes lakói rabváltságdíjuk fejében kötötték le magukat Apor Istvánnak. Példájuk csak egy a számtalan eset közül. Tízezer főnyi hadsereg esett fogságba, és három büntetőhadjárat hajtott ki rabláncon békés lakosokat az országból. Szegények és közemberek a hadisarcukat 838kifizetőnek nem is köthettek le mást ellenszolgáltatásként, mint munkaerejüket, harmad-, negyedíziglen. A jobbágyság helyzetét mindenekelőtt az határozza meg, hogy Erdély-szerte kevés a munkás kéz, s a majort építő földesurak igényei kielégíthetetlenek. Mindenki, aki kiváltsággal nem rendelkezett és sorsán fordítani akart, élhetett az örökös lekötöttség e kétes lehetőségével. Terméketlen vidék, terhes szolgálat, földesúri önkény, goromba ispán mindmegannyi ok, hogy felkerekedve új urat keressenek, elkötelezettséget vállaljanak nála örökös jobbágyságra. Az egész korszakra a nagyarányú vándorlás jellemző. A kiszolgáltatottság hosszú távú esélyeit aligha latolgathatják ott, ahol a rossz termés, az elhúzódó tél, a járvány, a hadjárás átvészelése és a másnapi megélhetés szabja meg a perspektívákat. Kiszolgáltatottságból pedig csak újabb, terhesebb kiszolgáltatottságba nyíltak széles utak. Egy Alexa nevű román jobbágy azért kötötte le magát „örökösen, minden gyermekeivel együtt” Geréb Jánosnak, hogy előző földesurától szabaduljon. A moldvai és a havasalföldi kemény viszonyokból menekülő román jobbágyok, csak hogy vissza ne kényszerítsék őket, könnyen elkötelezik utódaikkal együtt magukat örökösen a majort építő földesuraknak. A jobbágy nagy értékére jellemző, hogy amikor Cserei János fogarasi házát 200 forintra értékelte a fiskus, Ágostonfalván lévő összesen két jobbágyát „böcsüllötték kétszáztíz forintra”. A munkaerőben megszorult földesúr pénzt sem sajnál jobbágyra. Gyakori eset lesz, ami Csíkszentmihályon történt 1662-ben: Csicsói Gedő István egy jobbágyát örökösen eladta Szentsimoni Endes Miklósnak. Adósságot, szolgálatot nemcsak ékszerrel, hanem jobbággyal is lehet fizetni. Olyannyira, hogy 1673-ban országgyűlési törvény tiltja azt a rengeteg visszaélést szülő eluralkodott szokást, hogy prókátori munkát jószággal és jobbággyal fizessenek, csak annyit enged meg, „ha ki penig pénzzel vagy egyéb fizetéssel nem contentálhatja a prókátorokat, egy-egy jobbágyot örökségestől 40 forintba conferálhat”.*
EOE 15.
A jobbágyviszonyokban új fejlemény, hogy az új lakossággal meghonosodott az „átköltöztetés” szokása. A jobbágy nemcsak a földhöz, hanem a személyhez is kötött. Földesurak, mindenekelőtt a nagybirtokosok érdeke, hogy az ország különböző vidékein épülő majorjaik igényeik szerint csoportosíthassák jobbágyaikat. Szokás lesz, hogy a földesurak, ahogyan a szükség kívánja, úgy költöztetik egyik birtoktestükről a másikra örökös jobbágyaikat. Sőt gyakori, hogy zálogba adott vagy vett birtokról telepítgetnek át örökös jószágukra jobbágycsoportokat. A személyhez kötöttség lényeges új sajátosság. Ez a gyakorlat ugyan lazít a földhöz kötöttségen, és rengeteg módot ad arra is, hogy földesúr és jobbágy ki tudja játszani az államhatalom adóigényeit, de szinte végletes személyi kiszolgáltatottságba veti 839a jobbágyot. Erős faluközösségekben élő parasztok és az államhatalom egyaránt harcolnak ellene.
A lakosság többségét kitevő parasztság korántsem egységes. Népes szabad parasztság él főleg a várak régióiban. Nemcsak a tehetős szász parasztok, a havasi legelőket járó román pásztorok és a folyóvölgyekben élő magyar és román jobbágyok helyzete különböző, hanem az etnikai, népi csoportokon belül is nagy eltérések vannak. A zsellérség tehetős. Székelyföldön az ún. „ősjobbágyok” és a földesurak birtokain lazább függésben szolgálók helyzete merőben eltérő. Szőlőtermő vidékeken, kereskedelmi utak mellett élőknek több a lehetőségük bérmunkára. A városi, főúri és a fiskális birtokok majorságai közelében lakókra hárult a legtöbb robot. A jobbágy tehetősségét az határozta meg, hogy mennyi igásállattal, mekkora telekkel rendelkezett, és ezenkívül a táji adottságoknak megfelelően az irtások, állatok, kertek, szőlők, erdőrészek milyen mennyisége van birtokában. Nyárád völgyében virágzó gyümölcstermelő falvakat említenek a források. Hírt adnak bortermelő pénzes zsellérekről és jól jövedelmező malmot bérlő parasztokról. A rónaszéki uradalom (Máramaros vm.) 1673. évi urbáriuma általánosságban is jellemző viszonyokat rögzített. Eszerint a tizenhat helységében élő 504 jobbágyháztartáshoz összesen 271 ló, 769 ökör, vagyis összesen 1040 igásállat tartozott, s valamivel több mint 8 ezer juhot és kecskét, 894 tehenet, 622 disznót jegyeztek fel a jobbágyok kezén lévő állatállomány rovatába. Csakhogy az összes igásállat majdnem 10%-a a háztartások 2%-át kitevő családok kezén van, miközben az 504 családból 169 egyáltalán nem rendelkezik igásállattal. A juhállomány csaknem egynegyede ugyancsak az uradalom jobbágyságának igen vékony rétegét alkotó legtehetősebb családok tulajdonában van.
A gazdag parasztság vékony rétegét szívós, vállalkozó szellemű csoportok alkotják, akik nemegyszer kegyetlen kihasználói a szegényeknek. A jobbágyok többsége a források egybehangzó tájékoztatása szerint leromlott és szegény. Főleg az 1660-as évtized elején nagy az ínség.
Ebben a fél évszázadban a majorságok körül mindenütt növekszik a robotkötelezettség. A nagyteremi jószágban Szélkút, Megykerék és több más helység lakói kaszálás, aratás idején szükség szerint dolgoznak, különben minden második héten szolgálnak az uraságnak. A hatvanas évek elejétől szinte általánossá vált a meghatározatlan, a szükség szerinti szolgálat. Vannak azonban uradalmak, ahol a falu aratás és kaszálás idején tartozik 2–6 heti szolgálattal, különben pénzzel vagy terménnyel váltja meg munkáját. Jellemző Somkút-Pataka kötelezettsége. Az 1670. évi urbáriumuk szerint „Szolgálatjok rendi eképpen vagyon: 3 hetet kaszáláson, aratáson is 3-at, az mi az 6 hétből elmarad, szőlőmívelésre fordítják. Marhájokkal nem szolgálnak, hanem esztendőnként 400 Ft-t adnak…”* Helyenként általános 840jelenség a szolgálat természetbeni megváltása. Nem egyedülálló Martontelke példája, ahol a jobbágyok robotkötelezettségüket borral váltják meg. A még dézsmamentességgel élő állattartó jobbágycsoportok kiváltsága már korábban, 1653-ban megszűnt, de előfordul, mint például a kalotaszegiek esetében, hogy a dézsmát pénzen váltják meg. A censust ősi szokás szerint nyilas-földek vagy a telek után fizették, a 17. század második felében azonban már általános, hogy az igásállat számát is figyelembe veszik a census megállapításakor.
SZENTGYÖRGYI M., Jobbágyterhek. 30. (OL, UetC 45/54.)
Erdélyben még inkább jellemző, mint a királyi Magyarországon, hogy egyazon uradalmon belül sincs egység a jobbágyok helyzetét, kötelezettségét tekintve. A fogarasi uradalomban a jobbágyok káposztapénzt, bárányadót, szárazkocsmapénzt fizetnek és robotolnak. Hét falu viszont taxát fizet, egységesen összesen 1380 forintot. A fiskális birtokokon korábban viszonylag kedvezőbb viszonyok között éltek, mint a földesúri birtokokon, a század második felében azonban itt is egyre többféle szolgálatot kellett minden jobbágynak ellátnia.
Mezőgazdasági munkán kívül a növekvő fuvarkötelezettség és ipari segédmunka falvak sokaságát terhelte. A Hunyad vármegyei vasbányákhoz az 1681–1682. évi urbárium szerint 23 falu magyar és román jobbágysága szolgált. Csíkmadarashoz 11 falu. A hámorok körül szolgáló falvak lakóinak személyi kötöttsége lazább, kedvezménye több, lehetőségei jobbak, mint az uradalombeli jobbágyokéi. Viszont a szolgálat terhesebb, kiszolgáltatottságuk nyomasztóbb, kockázatuk nagyobb. Csíkmadarason béres szolgák, szeres bányászok, vaskőhordók, szekeresek már bizonyos fizetést is kapnak. Az erdőháti jobbágyok a hunyadi vashámorok körül sokféle munkát láttak el, fát vágtak, szenet égettek, az építkezéseknél dolgoztak, vasércet rakodtak, szállítottak, és ők dolgoztak a kohók körül. Általában a fuvar a legterhesebb szolgálat: az erdőhátiak hetente tíz négyökrös szekeret kötelesek adni a kész vas elszállítására. Emellett „az vaskő és szénhordó lovakra egész erdőháti jobbágyság szokott szénát csinálni. …Az bányák aratáskor megszoktak állani, azon bányákhoz szolgáló jobbágy tartozik a majorságh búzáth aratni, s be is hordani, úgy kaszálni is. Az vasat is az hámorukrul azon jószág tartozik hetenként a számtartó kezéhez hordani és adminisztrálni.”* A csíkmadarasiak Szeredáig kötelesek elszállítani a vasat, hogy onnan sóval szekerezzenek vissza. A hámor körül változatos munkákban tevékenykedő csíki jobbágyok száma meghaladja a száz főt (1673: 138, 1677: 116, 1681: 124). Hadmentességet élveznek és kedvezményt az állami adófizetésben. Az erdőhátiak fél tizedmentességgel élhetnek. Esetenként, bizonyos munkáért valamennyi bért is kapnak részben készpénzt, részben és többnyire vasat vagy sót. Ezt, ha szerencséjük van, jó nyereséggel adhatják tovább. Tehetségesebb, ügyesebb hámoros jobbágyból lehet rendszeres bérért dolgozó szakmunkás. A munkatempó 841kíméletlen, nyáron a mezőgazdasági munka, télen a gazdasági előrelátással megkövetelt fakitermelés és favágás miatt nincs pihenésük. Csíkmadarason sokan tetemes anyagi áldozattól, büntetéstől se riadnak vissza, hogy megszabaduljanak a nyomasztó hámori munkától. 1680-ban a csíki vashámort odahagyott jobbágyok felkutatására végzett vizsgálat alkalmával másfél száz embert hallgattak ki. A vallomásokból kiderül, hogy tömegesen igyekeztek akárminemű nagy áldozat árán is a terhes szolgálatból szabadulni, s a hámor tisztviselői kegyetlenül visszaéltek a helyzettel. Csiszár János azon az áron állt ki a hámori munkából, hogy „Endes Miklós uram”-nak háromévi szolgálatra lekötötte magát. Albert Péter két tulkot adott „Gergely deák és István deák uraiméknak”,* Ferenc Márton pedig ugyanennek az István deáknak 22 forintot fizetett, és egyik fiát szolgálatra kötötte le neki egy esztendőre.
D. PRODAN, Producţia fierului. 112.
PATAKI J., A csíki vashámor. 75–77.
Erdély paraszti népe számára a falusi ipar különböző ágaiban s a bérmunkában kínált szűk lehetőségeket a 17. század második felének gazdasági élete. A „dürückülőmalmokat” tartó pokrócszövők, a fazekasok, a zsindelyezők, kőfaragók, sóvágók, vasmíves parasztok azonban csak a mezővárosokban vethették meg viszonylagos önállósággal a lábukat. Különben a földesúri igények kiszolgáltatottságában éltek, vagy a városi céhek alávetettségébe jutottak, miként a szász városok céhes ipara is rátelepedett a szászföldi parasztcéhekre. De a fiskális érdek vagy a magánvállalkozás szorítók közé fogta az olyan sóbányász mezővárosokat is, mint Dés, Torda, Kolozs és Vizakna. Bérmunkára főleg a szőlőművelésben és a bányákban kielégíthetetlenül nagy a szükség. Kolozsvárott a férfi szőlőkapás 10 dénárt, a nő 9 dénárt kap.
A sóbányák időnként szinte nyelték az embereket. A sóvágók a fejedelem védelme alatt álltak, helyzetüket az 1660-as években kiadott utasítások a különböző sóbányáknál nagyjából egységes elvek szerint szabályozták. Az ún. vendég sóvágók ugyancsak meghatározott rend szerint vállalhattak munkát. A különböző bányászcsoportokat ősi privilégiumaik már kevéssé védték. Ebben az időben a torockai parasztbányászoknak súlyos sérelme, hogy az új ezüst- és higanybányát „ingyenes robotmunkával tartoztak művelni”.*
JAKÓ ZS., Torockó. 10.
A sószállítás vonalán és a kereskedelmi utak mentén fuvarból élő falvak láncolata húzódott. A városok hóstátjait főleg fuvarosok népesítették be, a Barcaságon külön réteget alkotnak már a „pénzes szekeresek”.
Az „alsó rend” minden rétegét egységesen sújtották az állam megnövekedett terhei. Súlyos vármunka-kötelezettség, közfuvar, postaszolgálat és mindenekelőtt az adó. Erdély parasztságának 1673-ban hatszáz szekeret kell a török 842táborba szállítandó élelmiszer alá kiállítania, s vége-hossza nélkül idézhetnénk a dézsmaszedőknek, különböző fejedelmi szolgálattevőknek adott ellátmányt.
Az állam terhei a viszonylagos mérsékelt adópolitika mellett is súlyosak. Nem kortalan emberbaráti gesztus, hanem eleven szükséglet, „necessitas”, hogy Apafi kormányzata védi a jobbágyságot. A fejedelmi jobbágyvédelem sokágú: alkalmi adókedvezménytől a társadalom szélesebb köreit átfogó adórendszer kialakításának kísérletéig, a jobbággyal hatalmaskodó katona drákói büntetésétől a jobbágypanaszok fejedelmi meghallgatásáig meglehetősen széles skálán mozog. Ha katonára van szükség, már nem kötik az államhatalmat a földesúrnak jobbágyaira való elsődleges jogát biztosító régebbi törvények, már van rá példa, hogy a fejedelem nem engedi gyalog katonái hozzátartozóit földesúri szolgálatokkal terhelni, de az úrbéri viszonyba általános érvénnyel még nem szól bele. Már előfordul, hogy paraszt tanúvallomására épít nemes ellen, és bünteti a hatalmaskodásokat, de a köznépen uralkodók visszaéléseinek az 1680-as években magasra duzzadó hullámát nem tudja feltartóztatni.
Szívósan élnek a parasztság önvédelmének hagyományos formái: a különböző falvak és mezővárosok közösségi szokásrendszerei. Ősi székely falvakban és újonnan megült román településeken, magyar és szász szabad paraszti községekben egyaránt megfigyelhető, hogy a közösség maga intézi belső ügyeit. A határ művelési rendje, havasbérlet, havasi jövedelem, a lakóhely belső biztonsága, önvédelme megköveteli: az egyén vesse alá magát a közösség érdekeinek. A falutörvények, falujegyzőkönyvek, falugyűlések híradása szerint ez a választott bíró és esküdtek irányításával működő paraszti önkormányzat a Székelyföldön és a Szászföldön eresztette gyökereit legmélyebben a múltba és itt fejlődött ki legerőteljesebben. Őrizték a közösségi élet feltételeit az anarchikus viszonyokkal küzdve, védelmet adtak bizonyos határok között a földesúri joghatóságnak való kiszolgáltatottsággal szemben, egységbe fogták a falu lakóit, és képviselték más társadalmi alakulatok, főleg a felsőbb hatóságok ellenében. Olyan értékrendet testesítettek meg, amely első helyre tette a közösségi felelősség tudatát. A faluközösségek korántsem teremtettek idilli világot. A belső összetartó erőkkel együtt felszínre hozták a kisközösségek egymásnak feszülő ellentéteit is, fórumai voltak különböző társadalmi csoportok küzdelmeinek, s ezzel együtt gyakorló iskolái az eltérő érdekű, jogállású, vallású lakosok együttélését kölcsönös engedmények árán megszervező munkának. Átfogták az élet minden területét a gazdaságtól a művelődésig, egyaránt keményen, pénzbírsággal vagy testi fenyítékkel büntették a rest pásztort, a másét eltulajdonítót, a rágalmazót vagy a jószágát, rétjeit elhanyagolót. Az élet civilizációs szintjére is jellemző Homoródszentpál 1670. évi falutörvényének következő részlete: „… ha valaki az falu határában lévő gyümölcsfákot, körtvélyfákot, almafákot akár maga erdejében légyen, akár kijében, in summa a falu határában levágná: minden szál fa levágásáért 843ötven-ötven pénzre büntetődjék könyörületesség nélkül. Ha csak akkora volna is a gyümölcsfa, mint egy pálca, mind annyira büntetődjék…”* Apafi fejedelemsége alatt az önálló társadalmi mozgalmakban magukról alig hallató magyar, román jobbágyok, székely parasztok, kénesőbányászok, sóvágók, aranymosók, fuvarosok az 1690-es években már állandó forrongásban tartják Erdélyt, és előkészítői lesznek a Rákóczi-szabadságharcnak.
IMREH I., A törvényhozó székely falu. Bukarest 1983. 325.
