KIREKESZTVE A NEMZETKÖZI TÖRÖKELLENES KOALÍCIÓBÓL
869KIREKESZTVE A NEMZETKÖZI TÖRÖKELLENES KOALÍCIÓBÓL
1683-ban Apafi sok vihart megélt kormányzó körét nem kápráztatta el a Bécs ellen vonuló Kara Musztafa hadserege. Cserei ugyan a török hadat „barom nagy” tábornak mondja, „melyhez hasonlót Európában ötszáz esztendők alatt senki nem látott”,* de a fejedelmi tanács és az országgyűlés nem sietett eleget tenni a már 1683. február 11-én kihirdetett szultáni fermán és a nagyvezíri parancs hadba szólító felhívásának. Erdély aranyainak is része volt benne, hogy a fejedelem nem az év elején Nándorfehérvárott, hanem csak nyárutóján Bécs alatt, s nem is nagy hadsereggel, hanem kevés székely haderővel jelent meg a nagyvezír táborában. Győrnél a Rába- és Rábca-hidakat kellett őriznie a sakkban tartásával is megbízott szilisztrai pasa, Ibrahim seregeivel együtt. Október végén a fejedelem erről a keserves magyarországi táborozásról nemcsak kiéhezett és járvány tizedelte seregének maradványaival érkezett vissza, hanem hasznos tapasztalatokkal is. Látta a Bécs alól futó nagyvezírt. Megtudta, hogy Thököly kegyvesztett lett, mert az 1683. október 9-én bekövetkezett párkányi csatavesztéséért bűnbaknak tette meg őt a nagyvezír, mivel harcba szólító parancsának nem engedelmeskedett. Erdélyre pedig megint visszafordítja pártfogó tekintetét a fényes Porta.
Cserei históriája. 167.
Konstantinápoly új erdélyi politikájának előjele a bécsi vereség után, hogy elküldi a fejedelem fiának választását megerősítő athnamét. De vajon felmérték-e a II. Apafi Mihály gyermekfejedelmet ünnepélyesen beiktató politikusok, hogy a szultáni kegy nem múltbeli érdemeket jutalmaz, hanem jövendőbeli szolgálatokat kíván? Hiszen a nemzetközi diplomáciában remek tájékozottsággal rendelkező díván pasái tudták, hogy az egész keresztény világ döntő támadásra indul a török hatalom ellen.
Apafi még a többfelé biztosítás politikájának régen begyakorlott mozdulatával küldte el 1683 tavaszán Bécsbe Vajda László főkövetét: felajánlotta, hogy Erdély mediátorságot vállal a török és a Habsburg-hatalom, Thököly és I. Lipót magyar király között. Az események végkifejletét ismerve, önértéktévesztésnek tűnik ez a lépés, de akkor még senki nem tudta, hogy a győzelem esélyei hogyan alakulnak. Egyelőre a mediátorság, amelyet Bécs és a Porta egyaránt elfogadott és némi méltánylásban is részesített, a két nagyhatalom ütközőjén élő erdélyi államnak éveken át lehetőséget adott, hogy mindkét irányban fedezhesse magát. Annak ellenére, hogy már a reális balsejtelmek szorongásával sürgette Apafi Esterházy Pál nádort: „… igyekezne úgy a dolgokat kormányozni, ne légyen … végső romlása a magyar nemzetnek.”*
Apafi Mihály fejedelem Esterházy Pál nádornak, 1683. június. EOE 17. 127–128.
8701684 tavaszán pedig, amikor a pápa védnöksége alatt megalakult a Szent Liga – a Habsburg-birodalom, Lengyelország és Velence törökellenes szövetsége –, már nyilvánvaló, hogy a különálló, békeközvetítő politika még távoli nagyhatalom számára is nehéz, nemhogy a hadműveleti területek körzetében élő kis ország a maga számára haszonnal valósíthassa meg.
Lipót császár még 1684 áprilisában felszólította Apafit, hogy csatlakozzék a nemzetközi szövetséghez. Erdély politikusai azonban sem az ajánlat őszinteségében nem bíztak, sem kivihetőnek nem látták azt, amíg az oszmán hatalom torkában élnek.
A törökellenes nemzetközi szövetség rendszere pedig, úgy látszott, kínál más utat is, hogy Erdély államiságát átmentse. 1684 elején Ukrajnában és Moldvában Sobieski fényes győzelmet aratott, s így a török ellen Ukrajnától Dalmáciáig kibontakozó hadműveleti terület északkeleti szárnya, Erdély a román vajdaságokkal Lengyelország érdekkörébe került. XIV. Lajos pedig azzal a feltétellel kötötte meg a nemzetközi törökellenes háború kibontakozására lehetőséget nyújtó francia–Habsburg békét, hogy a franciabarát Lengyelország biztosítékot nyújt a Habsburg-hatalom keleti kiterjedése ellen. A hagyományos erdélyi politika ugyancsak arra ösztönözte Apafit, hogy a törökellenes szövetség lengyel és ezen át francia orientációjú ágába kapcsolódva építse ki a felszínen maradás hídfőállásait. Európa protestáns hatalmait is meg akarja nyerni segítségül, hogy a küszöbön álló nagy változásban Erdély úgy teremtse meg egységét a Magyar Királysággal, úgy váltsa gyakorlati politikai tényezővé a magyar koronához való tartozását, hogy közben átmenthesse az önálló lét másfél évszázadának eredményeit. Kolozsvári István professzor ezzel a nem könnyű megbízatással indul 1684 tavaszán Berlin, Németalföld és Anglia uralkodói udvaraiba.
Sobieski rendkívül tisztelte Apafit: „az egyetlen becsületes ember” a török alatt élő keresztény fejedelmek között – írta róla feleségének.* Nem is késett csatlakozásra felhívni Erdély fejedelmét. A lengyel–francia tervek miatt viszont a Habsburg-kormányzat nagyobb figyelmet fordított a keleti végekre. Már korábban kiépített moldvai és havasalföldi kapcsolataihoz is Erdély a kulcs. A százezres hadsereg élelmezésének, téli elszállásolásának roppant terhein a császári hadbiztosok vagy Magyarország főurai és vármegyéi egyaránt a fejedelemség segítségével vélnek könnyíteni. Erdély gazdag élelemforrásnak számít, a szász emlékírók szerint mindeddig „aranykorát” élte, földjét ellenséges hadsereg lényegében negyedszázada nem pusztította.
Jan Sobieski levele feleségének, Maria Casimierának Listy do Marysienki. Warszawa 1973.
Különböző, egymást keresztező érdekek között országos ügy követelményei szerint önálló utat vágni csakis az erőhatalom tud. Erdély azonban a bujdosókat elvesztve, nem rendelkezett sem érdekeit megvédeni képes 871hadsereggel, sem a belső egyetértés politikai erejével. 1685-ben Antidius Dunod jezsuita hozta be Erdélybe Lipót császár ajánlatát. A Habsburg császár és magyar király fennhatóságának elismerése, az önálló külpolitikáról való lemondás, a császári hadsereg egyhatodának adandó téli szállás fejében vallásszabadságot, privilégiumainak megtartását és a nemzetközi szövetségbe való felvételt biztosító titkos szerződést Teleki írta alá 1685. április 14-én. Ezt a kercsesorai szerződést viszont Apafi Lengyelország garanciájával biztosított, nyílt s Erdély államiságának integritását őrző szerződéssel akarta meghaladni. A Havasalfölddel ugyancsak 1685 tavaszán megkötött újabb szövetség pedig a két ország közös érdekvédelmét hivatott szolgálni a Habsburg- és a török befolyással szemben.
Egy pillanatra még felvillant a lehetőség, hogy Erdély megteremtse belső erejét. Thököly, miután sikertelenül próbálkozott, hogy bekapcsolódjék a törökellenes nemzetközi koalícióba, Apafihoz fordult. Ha leküzdik a múltbeli ellentéteket és személyi indulatokat, Erdély Thökölyvel ütőképes hadsereget, a kor legkiválóbb magyar hadvezére pedig a fejedelemséggel Európában elismert állami támasztékot nyer. A fejedelmi tanácsban már bírálhatatlan tekintélyre emelkedett Telekinek azonban nem nehéz keresztülvinnie, hogy Thökölyt jószágvesztésre ítéljék. Ezzel végérvényesen a török karjaiba taszította a még mindig jelentős katonai erővel rendelkező fiatal politikust. 1685 kora nyarán az Erdélyt Thökölyvel okos, óvatos együttműködésre intő lengyel és francia figyelmeztetések sem találnak visszhangra. A Thököly-párt fejének kikiáltott, már bebörtönzött udvari kapitány, Barcsai Mihály vádlottak és védők százait mozgósító pere, tömlöcözések és provinciális rendi érdekek makacs követelései gyengítik tovább Apafi fejedelem és szűk körének központi hatalmát. Miután Caprara generális háromnapi ostrommal kapitulációra szorítja Szentjobbot, Várad elővárát, és császári csapatok húzódnak erdélyi területekre, Lipót téli szállást kér a hadseregnek. Apafinak még sikerül tetemes élelmezési terheket vállalva az ebesfalvi szerződésben 1685 októberében biztosítani, hogy Kővár vidéke, Máramaros és Debrecen kivételével Erdély mentesül a német ezredek kiteleltetésének súlyos terhe alól.
Az előrehaladott életkor, betegségek és családi megpróbáltatások miatt már nagyon megviselt idegzetű Apafi fejedelmet azonban a török politika 1686 elején megpróbálja félreállítani. Gyorsan átlátva, hogy mekkora tévedés volt Thökölyt 1685 októberében elfogatnia, a „kuruc király” szabadságát visszaadva, Erdély fejedelmének kikiáltva akarta tekintélyét helyreállítani és a maga számára kamatoztatni. 1686. január 6-án a fejedelemség egykori felneveltje már Váradról szólítja fegyverbe régi próbált híveit. Eddigre XIV. Lajos aktív kelet-európai politikája következtében csaknem szakításig kiéleződtek a Szent Liga tagjainak ellentétei. Holland, angol és francia pamfletek hangos érvei irányítják a kis fejedelemségre Európa figyelmét: Lipót császárt hódító célok vezérlik, és az európai egyensúly azt kívánja, hogy 872Sobieski legyen Magyarország királya, Thököly pedig, a sikeres hadvezér, Erdély fejedelme.
Közben a császári csapatok kiélik és kipusztítják Máramaros vármegyét és Kővár vidékét. Thököly eközben mintegy 9 ezer törökkel szabad átvonulást kér, hogy Munkácsot felmentse, s amikor kérését visszautasítják, ostrom alá veszi Vajdahunyadot.
A többoldalú katonai lerohanás veszélye radikális intézkedésekre kényszeríti a fejedelmi kormányzatot. A főurakra kényszerkölcsönöket vetnek ki, a társadalom különböző rétegei – jobbágyok, katonák, kisnemesek, kereskedők, városok és papok – felemelt összeggel kötelesek adózni. Több ezer főnyi, de silány fegyverzetű sereg gyűlik össze. Miközben pedig Teleki szétugrasztja Thököly hadseregét, Bécsben tekintélyes erdélyi követség próbálja kihasználni Erdély érdekében a nemzetközi viszonyok kedvező pillanatait.
Haller János bécsi előterjesztése szerint Apafi Erdély nemzetközi önállóságát és belső integritását kívánja. Vegyék be a szövetségesek a törökkel megkötendő békébe Erdélyt és a két román fejedelemséget. Oltalmazzák meg Erdélyt a török ellen, ne telepítsenek hadsereget az országba téli szállásra, viszont szavatolja a császár a fejedelemség privilégiumait. Ennek fejében Erdély 25 ezer arany, azaz 50 ezer tallér összeggel, élelemmel és fuvarral járul hozzá a török elleni háborúhoz. 1686 válságos tavaszán derül ki, mennyit számít, hogy a fejedelemség generációk kitartó diplomáciai munkájával beépült az európai hatalmi viszonyokba. Apafi most is elküldte követeit a dán és a svéd királyhoz, a protestáns hatalmakhoz, Angliába és Hollandiába, a brandenburgi választóhoz s a würtembergi herceghez. Haller bécsi követsége ideje alatt kötik meg a pápai diplomácia segítségével a lengyel–orosz békét, a cárt felveszik a Szent Liga tagjai közé, és megtámadja a krími tatárokat. Erdélynek és Lengyelországnak már nem kell a kán büntető hadaitól tartania. Bécs álláspontjának megváltoztatását még inkább befolyásolta, hogy a válság feloldására törekvő pápa a magyarokkal, kivált a protestánsokkal szemben mérsékletre intette, s ha nem rendezik az egész Európában megbotránkozást keltő királyságbeli és erdélyi viszonyokat, aligha nyithatják meg a török háború folytatásához elengedhetetlen nyugati pénzügyi forrásokat. Ily módon Bécsben, ahol Haller megítélése szerint „egész Európának forog állapotja”, elfogadták a fejedelemség államiságát védő kikötéseket. Lipót császár és Apafi fejedelem teljhatalmú megbízottjai 1686. június 28-án aláírták a szerződést, amelynek értelmében Erdély sértetlen állami szuveneritásában vesz részt a nemzetközi törökellenes szövetségben. Lipót császár elismeri a fejedelem jogait, a rendek fejedelemválasztási szabadságát, a négy bevett vallás szabadságát és Erdélyország külön államiságát. A nevezetes szerződés 2. pontjában leszögezik: „Amit az egykor a Porta uralma alá tartozó területekből elfoglalnak, a fegyverjog alapján azé lesz, aki meghódítja, de minden olyan 873területet, amelyről kimutatják, hogy valaha Erdélyhez tartozott, átadnak és fenntartanak a fejedelemségnek.” A továbbiak megértése szempontjából fontos, hogy külön pontba foglalva állapítja meg a szerződés: „… a császári felség soha nem követelheti magának sem a fejedelmi címet, sem a címert”. Végül a váradi és a temesvári török őrségek fenyegetéseinek kitett fejedelemség védelmére foglalták bele a következő passzust: „Erdély biztonságára s a jelen szerződés biztosítékaként a fejedelem és a rendek arra az időre, amíg ez a háború és a veszély tart, átadják a császári felségnek két erődített helyüket, mégpedig Kolozsvárt és Déva várát. Az itteni helyőrségek kétharmada császári, egyharmada erdélyi csapatokból fog állni, zsoldjukat a császári felség fizeti, kenyerükről és ellátásukról az erdélyiek gondoskodnak. Mihelyt azonban a háború véget ér, mindkét helyet kiürítik és átadják.” A szerződés titkos. Erdély nyíltan csak Buda visszavívása után csatlakozik a Szent Ligához. A szerződésről Szekfű Gyula is megállapította, hogy a kercsesoraiénál is „sokkal kedvezőbb volt … Erdély függetlenségére”.* Megítélése körül azonban mégis nagyon sok a bizonytalanság. Főleg Bethlen Önéletírására hagyatkozva, a történetírás általában úgy ítélte meg, hogy ez a megállapodás azért nem lépett életbe, mert az erdélyiek elutasították. Ma már tudjuk, hogy egy példányát mint Lipót császár és Apafi Mihály fejedelem egyezményének másolatát elküldték Angliába, ami a külföldi jótállás előzetes biztosítékául szolgál. Az is tény, hogy a császári csapatok július végén elhagyják Erdélyt, a Buda felmentésére vonuló nagyvezír pedig súlyos megtorlást helyezve kilátásba, maga mellé rendeli Apafit segélycsapatokkal, a fejedelem azonban a török parancsnak nem tesz eleget, hanem hogy a szerződés értelmében vállalt pénzösszeget előteremtse, fizetésre szorítja a főurakat és a nemeseket is. Később, az erőviszonyok Bécs számára kedvező alakulása után ezt a megállapodást a Habsburg-dinasztia érdekeit képviselő udvari párt tagjai jól átgondolt politikai célok szolgálatában igyekeztek nem létezőnek minősíteni, noha az erdélyi rendek bizalmatlansága és Várad felszabadításának elmaradása miatt a török betörések veszélye eleve megakadályozta, hogy a fejedelemség nyíltan csatlakozzék a szövetséghez. A szerződés ügye további vizsgálatokat kíván, de nagy biztonsággal állítható: 1686 nyarán még adott rá esélyt, hogy Erdély, ha formálisan és a Habsburg-főség alatt is, de mint állami alakulat kapcsolódjék be a nemzetközi törökellenes szövetségbe, és némi szuverenitással vegyen részt a törököt kiűző háborúban.
HÓMAN B.–SZEKFŰ GY., Magyar történet IV. Irta SZEKFŰ Gy. Bp. 1935. 231. – A szerződés részleteit I.: Déduction des droits de la Principauté de Transilvanie. 1713. Közli: KÖPECZI B. (szerk.), A Rákóczi-szabadságharc és Európa. Bp. 1970. 373–375.
