AZ EGYHÁZAK ÉS A ROMÁNOK VALLÁSI UNIÓJA
AZ EGYHÁZAK ÉS A ROMÁNOK VALLÁSI UNIÓJA
Az Erdély állami státusában bekövetkezett változással megbomlott az ország különböző társadalmi rétegei között a nemzeti és egyházi viszonyokban kialakult, viszonylagos egyensúly. Felszínre törtek a lappangó feszültségek és a belső erőviszonyok fejlődése új irányt vett.
Legszembetűnőbb változás a különböző egyházak helyzetében következett be. Megszerveződik a katolikus státus, és az erdélyi görög rítusú püspökség kiszakad a keleti egyházból, szervezetileg egyesül a római egyházzal, létrejön az erdélyi görög katolikus egyház. Mindez egy évtized leforgása alatt zajlik le, heves harcok közben, a társadalom minden rétegét megmozgatva, miközben az ország határain messze túlról behatoló különböző külső érdekek is keresztezik egymást.
A Diploma Leopoldinum lényegében még az Erdélyi Fejedelemség történetileg kialakult vallási viszonyait elfogadva szögezte le, hogy a négy bevett vallás ezentúl is maga intézi egymás között vitás ügyeit. Módosítás csak annyi történt, amennyit a kormányszervezeti változás formailag kívánt: a kormányzati szervekben a katolikusok 3-3 fővel kapjanak helyet, s ha a felekezetek egymás között nem tudnak egyezségre jutni, akkor a Gubernium véleménye alapján az uralkodó dönt.
Utolsó fejedelmének elhunyta idején Erdélyben még hatalmas politikai fölényben voltak a protestánsok, az ország mint protestáns állam kapott megkülönböztetett figyelmet az európai nemzetek körében.
Az elmúlt harminc év gazdasági konszolidációja és toleráns egyházpolitikája következtében az erdélyi katolikus egyház megerősödött. Kialakult egy 886gazdag katolikus főúri csoport, bőséges alapítványok révén erőre kaptak a plébániák, gyarapodtak az iskolák, szaporodtak az ösztöndíjak. Helyenként és elszórtan, de buzgón működtek a jezsuiták. A katolikus státust Apor István kincstárnok szervezte meg az ugyancsak jelentős politikai befolyással rendelkező Mikes Mihály, Kálnoki Sámuel és Haller István segítségével. Kezdetben, 1690 elején a katolikus és protestáns egyházak vitás kérdéseit készek voltak belső kompromisszummal megoldani. A protestánsok 15 000 forintot ajánlottak fel a katolikusok iskoláira és templomaira, ők pedig félretették az egyházi javakat visszaperlő követeléseiket. Erdély katolikus püspöke, a már korábban kinevezett Illyés András, amint bevonult az országba, memorandumot küld Rómába az ország politikai és egyházi viszonyairól. A csíkszéki származású Illyés előterjesztését a katolikus univerzalizmus és az ország történetében gyökeredző nemzeti szellem hatotta át, semmi kétséget nem hagyva felőle, hogy miként az erdélyi világi hatalmasságok, az egyházfő is a magyar királyság ősi szervezeti keretei között, a magyar állam érdekei szerint kívánja újjászervezni az erdélyi püspökséget.
Ezzel szemben az erdélyi katolikus egyház újjászervezésének bécsi központja, az Erdélyi Tanács s a fejedelemségben működő jezsuitákat irányító ausztriai rendfőnökség némileg más koncepciót igyekezett megvalósítani. A protestánsokat félreszorítva és politikai erejükben megtörve, a katolikus vallást a Habsburg-dinasztia érdekei szerint kisajátítva kívánták államvallássá tenni.
Bármennyire is megosztották a katolikus restauráció e két központját az eltérő politikai érdekek, azonos nehézségekkel kellett szembenézniök. Tudatában voltak, hogy az erdélyi katolikus egyház léte a hívek számán múlik, Erdély tömegei, a jobbágyok és a középrétegek pedig protestánsok vagy a görögkeleti egyház hívei. A protestánsok magyar, székely és szász csoportjai összességükben hatalmas tömeget képviselnek és megbonthatatlanok. Nyilvánvaló, hogy a vallási és ezen át a politikai erőviszonyok alakulása szempontjából az ország lakosságának több mint egyharmadát kitevő görögkeleti vallásúak potenciális kulcshelyzetbe kerültek. Protestánsok és katolikusok között, a Katolikus Státus és a Kollonich-csoport között, a Habsburg-kormányzat udvari arisztokratái és a fejedelemségbeli magyar, székely és szász uralkodó osztály között kialakult kötélhúzásban a görögkeleti egyház tömegereje dönt. Ezt ismerték fel azok a jezsuiták, akik 1687-től kezdve szorgalmazták, hogy a bécsi kormányzat fűzze magához Erdély görögkeleti vallású társadalmát, mégpedig a vallási unió útján.
Amikor azonban az 1690-es évek elején Baranyi Pál László jezsuita, gyulafehérvári plébános megindítja az előzetes tárgyalásokat Teofil erdélyi vladika és a Habsburg-kormányzat között, a fejedelemség görögkeleti püspöksége hívei táborával együtt a görög rítusú egyház hatalmas, több országra kiterjedő tömbjén belül már nagyon sajátos vonásokat hordozott.
887A protestáns unió 16. század óta tartó kísérletét nem kísérte az áttérők társadalmi helyzetének gyors és látványos változása. A görögkeleti egyház beépülése a fejedelemség államrendszerébe a társadalmi és rendi kötöttségek lazulásával, a központi hatalom megszilárdulásával párhuzamosan, ennek az országos folyamatnak szerves, de némileg periferiális részeként halad előre, és Apafi idejében már a változás fontos küszöbére érkezett.
Szervezetileg az erdélyi görögkeleti egyházat kettős kötöttség jellemezte: a püspököt a havasalföldi metropolita szentelte fel, azonban a református püspök ellenőrzése alá vonva, az erdélyi fejedelem erősítette meg. A fejedelmek pártfogásával létesített román iskolák, nyomdák és román könyvek kiadása révén pedig már határozott formát öltött az erdélyi anyanyelvi műveltségű görög rítusú egyház. Apafi a görögkeleti papság anyagi és társadalmi helyzetének rendezésében nemcsak folytatta elődeinek politikáját, nemcsak mentességeket adott, hanem államhatalmi törvényes védelmet nyújtott bizonyos földesúri érdekek ellenében, akár a központi hatalommal szembehelyezkedő magyar és szász földesurakról, akár pedig híveikkel hatalmaskodó papi személyekről volt szó. A román kereskedő- és kisnemesi réteg meggyökeresedésével párhuzamosan a görögkeleti vallásúak pozíciókat nyertek az állami élet gazdasági fórumain. Brankovics Száva püspök, a legbefolyásosabb tanácsúrnak, Székely Lászlónak rokona, diplomáciai feladatokat is ellátott. Az erdélyi görögkeleti püspök meghívót kapott az országgyűlésre, de nincs tudomásunk róla, hogy szót emelt volna a tárgyalásokon.
Az uralomváltás idején tehát az erdélyi görögkeleti egyház tagjainak is volt mit félteniük. A változás pedig mérhetetlenül megnövelte az erdélyi románok egyes rétegei között amúgy is meglévő feszültségeket.
Eddig az erdélyi adórendszer a privilegizált rétegek mentességének eltörlése irányába fejlődött. Az uralomváltás idején állami adót, miként a magyar és a szász papok, a pópák is kellett hogy fizessenek. Csakhogy 1687 után az állami adó nemcsak összegében növekedett meg hatalmasan, hanem minőségében is terhesebb lett. Szinte megnyomorító erővel nehezedett a jobbágytársadalomra.
Róma keleti missziója már jóval előbb kiterjedt a görögkeleti egyház több országot s az egész Balkánt átfogó területeire. Magyarországon Lipót császár 1692-i pátense adott az uniónak politikai és társadalmi távlatokat, amikor az uniált papságot rendi privilégiumokkal ruházta fel. Az egyesülés dogmatikai alapjait magyar jezsuiták, Szentiványi Márton és Hevenesi Gábor dolgozták ki, nem teológiai kérdésekhez, hanem lényegében a római pápa főségének elismeréséhez kötve a csatlakozást. Ennek alapján mondta ki Teofil püspök az 1697. évi zsinaton, hogy a gondjaira bízott erdélyi görög egyház, amennyiben papjai gazdasági és társadalmi kiváltságokban részesülnek, egyesül a római egyházzal. Leszögezte, hogy a katolikus egyház tagjaival egyenlő jogokban részesüljenek, és ne legyenek „megtűrtek”, hanem a haza bevett fiai („Nec 888habeantur uniti amplius ut tolerati, sed ut patriae filii recepti”). Teofil vladika, akit az a törekvés hajtott, hogy a református erdélyi fejedelmi hatalom megdöntésével veszélybe került jogaikat átmentse, sőt a Habsburg-birodalom keretei közé került országban magasabb anyagi, társadalmi és politikai szintre emelkedjék, hirtelen meghalt. Utódját, egy erdélyi román nemes pap fiát, a gyulafehérvári kollégium neveltjét, Atanasie Anghelt, aki a gazdag apa aranyaival és a református egyház támogatásával került ki győztesen a püspökválasztási harcból, még a jeruzsálemi pátriárka szentelte fel, és a bukaresti metropolita az ortodoxiához való hűség reményében segítette tetemes anyagi eszközökkel. Constantin Brîncoveanu havasalföldi vajda legalább olyan hevesen ellenezte az uniót, mint az erdélyi reformátusok és evangélikusok azt, hogy a görögkeletiek bármelyik erdélyi egyházzal egyesülhessenek. Anghel természetszerűleg a katonai védelmet is kilátásába helyező bécsi ajánlatot fogadta el. 1699 elején császári oklevél nyilvánította ki, hogy az uniált görög vallásúakat ugyanazok a jogok illetik meg, mint a katolikusokat. Anghel a következő évben ünnepélyes, hatalmas tömegdemonstráció keretei között megrendezett zsinaton, több mint 1500 pap jelenlétében nyilvánította ki az uniót. Ezt követően az új görög katolikus püspök bécsi tanúságtételével és felszentelésével, majd gyulafehérvári ünnepélyes beiktatásával az unió műve formálisan befejezést nyert. Lipót császár 1701. évi dekrétuma 15 pontban szabályozza az újonnan létesült, később görög katolikus néven ismert egyház, az „Ecclesia Catholica graeci ritus unitorum” jogviszonyait. Az 1. pont a katolikus egyházzal azonos jogokat biztosít. A 2. pont a román papokat mint nemesi előjogoknak örvendezőket felmenti mindennemű jobbágyi szolgálat és adózás terhe alól. A 3. pont az egyház világi híveit és a közrendűeket is hozzáemeli a katolikus rendhez, s a hazának a többi rendhez hasonló jogokat élvező fiaivá válnak. A továbbiak szerint a dekrétum felállítja a görög katolikus püspök támogatására hivatott teológusi intézményt, és elrendeli, hogy az esztergomi érsek a püspök mellé auditor generálist nevezzen ki. Végül a papok számára hozzáférhetővé teszi a katolikus ösztöndíjakat, megnyitja előttük a főiskolákat, s Fogarason, Hátszegen és Gyulafehérvárott román iskolák alapítását szorgalmazza.
Az unió elvben nagy jelentőségű változásokat helyezett kilátásba, hosszú távon új irányt adott a román lakosság fejlődésének, mert „Bécs kiemelte a románságot addigi provinciális jelentéktelenségéből és országos viszonylatban politikai tényezővé tette”.* Gyakorlatilag azonban Lipót császár többet ígért, mint amennyit megtarthatott. Az egyes császári nyilatkozatok egymásnak ellentmondóan ígértek soha meg nem valósuló kedvezményeket. A püspök mellé rendelt adjutor generális intézménye miatt még az uniót 889személyes érdekeltségéből támogató papság is úgy érezte, hogy megcsalták. Az erdélyi román társadalom egyes rétegei pedig nyíltan és hevesen ellenezték az uniót. A Szeben és főleg Brassó környéki kisnemesi és kereskedőrétegek Nagyszegi Gábor vezetésével azonnal tiltakoztak az unió ellen, és megalakították a Görög Keleti Státust. Rabutin generális Nagyszegit bebörtönözte, de hívei annál hevesebben kitartottak követeléseik mellett.
NICOLAU NILLES (S. J.), Symbolae ad illustrandam historiam Ecclesiae Orientali in terris coronae S. Stephani. Oeniponte 1885. I. 168.
A reformátusokkal uniáltak véleményének többek között a malomszegi pópa adott kifejezést: „Eddig voltunk uniálva a magyar kálvinista papokhoz, ezután is … úgy legyen, minthogy semmi háborgattatásunk miattuk vallásunkban nem volt.”*
S. DRAGOMIR, Istoria Desrobieri Religiorare a Romanilor din Ardeal in secolul XVIII. Sibiu 1920–1930. I. 17.
A Gubernium és az országgyűlés több rendbeli tiltakozás után, az erőszaknak engedve fogadta el az uniót (1699), de az erdélyi társadalom körében különböző okok miatt kibontakozó ellenállást nem tudta elfojtani. A földesurak érdekeit sértette, hogy a román papok teljes rokonságukra nézve érvényesnek tekintették a nemesítést, sokan civilek is papnak mondották magukat csupán azért, hogy megszabaduljanak az úrbéri szolgálat kötelezettségétől. Az egy összegben kivetett adónak és katonatartási kötelezettségnek eddig a román papságra eső része a közösség mentességet nem élvező tagjait terhelte. A román jobbágyok pedig a császári ígéretre hivatkozva szegültek szembe a császár adószedőivel és katonáival. Az unió tehát, amely „részben politikai mű” volt, a 17–18. század fordulóján nemhogy elrendezte volna, hanem a teljes anarchia felé vitte Erdély politikai viszonyait.
