„HALDOKLÓ ERDÉLYORSZÁG”
„HALDOKLÓ ERDÉLYORSZÁG”
„Miként az ég harmatát, a nap pedig fényét és ragyogását az útjába eső tárgyaktól megtagadni nem tudja, ellenkezőleg ez ajándékait velük megosztja”* – olvasható Apor István 1696-i grófi diplomájában a korszak tipikus barokk képével kifejezett Habsburg társadalompolitika summája –, úgy árasztja a császár alattvalóinak tapasztalt erényeire a megtiszteltetések fényeit. Az erdélyi főnemesség méltán érezhette, hogy a török kiűzése egyéni boldogulása előtt soha nem látott lehetőségeket nyitott meg. A kincstári jövedelmeket főurak bérelték, és a Societas Arendatoria (1687–1698) jól kamatozott. Pekry Lőrinc, a Thököly-párt börtönviselt képviselője katolizált, és kártérítéssel kapta vissza elkobzott birtokait, kapornaki kapitány, majd szörényi bán és székelyudvarhelyi főkapitány lett, megkapta a császári udvari tanácsosi méltóságot, végül bárói diploma és grófi cím koronázta meg hűségét. Jósika Imre útja nem egyedülálló: a császári hadsereg élelmezési biztosaként szerzett birtokadományokat és 1698-ban bárói címet.
BÍRÓ V., Apor István. 27.
890A kilencvenes évek vége felé azonban egyre inkább nyilvánvalóvá lett, hogy a konjunktúra elszakadt a valóságtól, és a fény mögött egyre sötétebb az árnyék.
A Habsburg-birodalom uralmi rendszerébe illeszkedő fejedelemség sajátosan kettős helyzetbe került. Még terhelték a török háborúval járó kötelezettségek, élelemmel, fuvarral és téli szálláshellyel kényszerült szolgálni egy évtizedes és változó sikerrel zajló hadakozásban kimerült és eldurvult hadsereget, ugyanakkor már viselnie kellett a békére készülő Habsburg-kormányzat berendezkedésének terheit is, mindazt, ami az országnak a birodalom délkelet-európai katonai támaszpontjává való kiépítéséből következett. A Rabutin főparancsnoki kinevezését kísérő utasítás a katonai hatalom megerősítését írta elő. Mintegy húszezer főnyi hadsereget vezényeltek az országba, és nagyszabású kincstári építkezések indultak meg. Szebenben hatalmas citadella, az ország különböző részein katonai élelemraktárak és sütőházak építkezéseit kezdik meg, és rendbe hozatják a székelyföldi erődöket. Még szenvedi az ország a kiélésre ítélt, a senki földjének és mindenki prédájának tekintett hadfelvonulási területek mostohaságát, de már egyre inkább érzi az anyagi válsággal küzdő birodalom szigorú és célratörő gazdaságpolitikai intézkedéseinek súlyos következményeit.
Talán ez a kettős helyzet az oka, hogy Erdélyben különösen katasztrofális következményekkel járt az üres kincstárt az ország gazdasági erőforrásaiból megtölteni próbáló Habsburg gazdaságpolitika, amelyet a vállalkozások hasznát mohón kiaknázni igyekvő udvari arisztokraták és katonai nemesek gátlástalansága súlyosbított.
Az Udvari Kamara, miként Magyarországra, Erdélyre is évente meghatározott summa adót vetett ki, és azt készpénzben követelte. Az adó összege 1698-ban egymillió forint, s ha az évi kivetés a következő években valamit csökkent is (1700: 800 000, 1701: 600 000, 1703: 800 000), a hátralékokkal együtt soha nem esett lejjebb, és 1703-ban is meghaladta az egymillió forintot. A székelyek 1692-ben 22000, 1703-ban 100 000 rajnai forintot kell hogy fizessenek. A készpénzadóhoz járuló természetbeni kötelezettségek – a porció, vagyis a katonaélelmezés, a fuvarszolgálat, szállásadás és a közmunka – összegszerűen kifejezhetetlen mennyisége az ország történetében addig példátlanul magas állami adó szolgáltatására kötelezte a lakosságot. Az ország teherbíró képességéhez mérve önmagában is irreálisan magas adó többféle körülmény miatt vált különösen romboló hatásúvá.
Az ország adórendszere alkalmatlan volt a terhek arányos, egyes társadalmi csoportok anyagi erejéhez alkalmazható elosztására. A főnemesség, a hivatali nemesség és néhány privilegizált csoport vékony rétegén kívül az egész lakosság adókötelezettség alá esett, de különböző kulcsok szerint kellett fizetnie. Az adóelosztás miatt természetszerűen kiéleződtek az ellentétek a rendek és az országrészek között. A visszaélésekre tág lehetőség nyílt, az 891erősebbek könnyen hárították a többletterheket a szegényebb és gyengébb rétegekre. Az adóbeszedésre létrehozott Tartományi Főbiztosság példátlanul terrorisztikus módszereket vezetett be. Rendszeressé vált, hogy fegyveres karhatalommal vagy a kollektív felelősség elve alapján csikarta ki az adót. A fizetésképtelen jobbágyot elfogták, s ha rokonsága vagy a szomszédság nem törlesztette tartozását, eladták tízéves szolgálatra idegeneknek. Hasonló sors fenyegette a kisnemeseket is: ha nincs vagy kevés az adótartozás fejében elkobozható jószága, szabadságával fizet olyanformán, hogy azé lesz, aki az összeget leteszi helyette.
Az állandóan készpénzben fizetett adó feltétele az eleven kereskedelem, a friss áruforgalom. Csakhogy a hadikiadásokat, a költséges diplomácia, a fényűző udvari reprezentáció és a kiterjedt bürokrácia költségeit külföldi kölcsönökből, különböző tranzakciókból fedező Habsburg-kormányzat államigazgatási rendszerében a társadalom alsóbb rétegei előtt a jövedelemszerzés addigi útjai egyre inkább eltorlaszolódnak. Erdély különben is sérülékeny pénzviszonyai tovább romlanak. Készpénz helyett a katonaság, ahol tehette, nyugtákkal fizetett. A helyi és a más országokba irányuló kereskedelmet a hadseregtisztek igyekeztek kisajátítani, s mint hivatalos személyek teljes vámmentességgel éltek. A szállítás és rakodás kötelessége a lakosságra hárult, s azt az ország nevében nemegyszer magánérdekek szerint sajátították ki, általánosan más országokban és korokban is érvényesülő módszerrel élve. Az ország fő jövedelmi forrásait pedig a kincstár a birodalom érdekeinek közvetlenül alárendelve kezdte igénybe venni.
A tiroli bányák termékének konkurenciamentes értékesítése miatt leállítják a zalatnai higanybányákat. Az erdélyi főurak marhakereskedelmi társulására 1695-ben a kormányzat nem ad engedélyt. Több magyarországi főúr kap a császártól erdélyi birtokai visszaperlését támogató levelet. A sókereskedelem annak a kereskedőtársaságnak a kiváltsága lesz, mely az udvari főfaktor, Oppenheimer tőkéjével alakult, és Esterházy nádor nevével működött (Palatino-Transylvanica Societas). 1701-ben átveszi a kincstár a Bécsbe internált II. Apafi Mihály máramarosi sóbányáit is, és a só ára 1 forintról 5 forintra emelkedik. A sóügyi bizottság rendelkezései mérhetetlen nehézségeket okoztak. A századfordulón Erdélyben nincs elég gabona, nincs hús, mérhetetlen a drágaság, és éhínség fenyeget. Az Erdély speciális ipari viszonyaival számolni képtelen kormányzat 1702-ben olyan vámrendszert vezet be, amely elvágja az országot történetileg kialakult piackörzeteitől, s mivel vásznat, bőrt, a bőr- és gyapjúfeldolgozáshoz szükséges vegyszereket tilos behozni az országba, egész iparágak bénulnak meg.
A pénzforgalom természetes áramlásának megzavarása jobb gazdasági, társadalmi fejlettségi szinten lévő és kisebb adóterhek alá vetett országban is súlyos következményekkel járt volna, Erdélyben pedig különösen nagy torzulásokat okozott.
892Mivel a készpénz értéke hatalmasan felugrott, főurak, haditisztek és vállalkozók nemegyszer hatalmas kamatokat szedve segítették ki az adószedők követeléseivel szorongatottakat. Gyakran előfordul, hogy a kölcsönök fejében az adóstól örökös jobbágyi lekötöttséget követelnek, és általános gyakorlat lesz az ingyenmunkában letudott kamat. Vármegyék és városi közösségek vállalnak a kamaton felül robotkötelezettségeket. Megfelelő ellenőrzés hiányában a gazdasági és politikai kulcspozíciók talán a korban szokásosnál is tágabb – lehetőséget adnak a gyors meggazdagodásra. A sok eset közül találomra kiemelve idézzük Száva Mihály példáját. A gyulafehérvári kincstári magazin comissariusa a szegénységtől más mértékkel vette be a gabonát, mint ahogyan azt a katonaságnak kiadta, a gabonaszállító szekereseket a maga gazdaságában dolgoztatta – „néha annyi ideig itt tartóztatta a szekereseket, hogy az szegény ember megunta itt sanyarogni s csak az ökreit elkaphatta lopva, a szekeret sok csak itt hadta s el ment az ökreivel”.* A lisztet nem szitáltatta ki rendesen, és a lisztes korpát jó pénzért a maga hasznára eladta. A sütőházat és a kemencéket bontott téglából és a palota faragott köveiből rakatta, de pénzen vett építőanyagot számolt el.
Tanúvallatási jegyzőkönyv Száva Mihály visszaéléseiről. OL, GP 1699.
A hamis konjunktúra elsősorban a szegényebb néprétegeket sújtotta, de közvetve az ország egészét érintette, és hamarosan elérte a földesurakat is. A század végére Erdélybe küldött Cameratica Commissio (1699) felszámolta a főurak kincstári bérleteit. Az úrbéri jövedelmek megcsappantak, majd behajthatatlanok lettek. Válaszul a földesurak majorságaikat kezdték fejleszteni, új allódiumokkal kísérleteztek. Az országszerte súlyos munkaerőhiányt úgy igyekeznek leküzdeni, hogy a legváltozatosabb módszerekkel kötik örökösen meg jobbágyaikat, és kíméletlenül emelik a robotot.
A földesúri, főúri iparban ugyancsak jól érzékelhetők a változások. A háború, főleg pedig a hadi építkezések konjunktúráját kevéssé tudták kihasználni, mivel a kincstár általában nem készpénzzel, hanem nyugtával fizetett. Nagyobb értéke lesz tehát a jobbágyi ingyenmunkának. Zalánpatakon jövevény román jobbágyok azzal a feltétellel alapítanak falut, hogy Kálnoki Sámuel földesúr üvegcsűrjéhez fát vágnak, négy hétig szolgálnak esztendőnként, emellett kaszálnak, aratnak és „feje kötött jobbágyok” lesznek. Kálnoki pedig mint háromszéki főkirálybíró a közadózás alól felmenti őket.
Ily módon jobbágyok, egykori fegyverviselők, kisnemesek szorultak kettős alávetettségbe. Az egyéni védekezés pedig a kisebb-nagyobb közösségre ütött vissza. Az 1690-es években hatalmas méreteket ölt az elvándorlás. Moldvába, Havasalföldre, Lengyelországba, „ki-ki idegen országra tántorogva mégyen”.* Különösen a török alól felszabadult alföldi térségek vonzzák a lakosságot. Szaporodik a puszta telkek száma, 1689–1690 között a telkek 893mintegy 33%-a lakatlan. Fogy az adóegység alapjául szolgáló portaszám, miközben növekednek a terhek. Zuhanásszerűen visszaesik az állatállomány, Erdély legkülönbözőbb vidékein felugrik a nincstelenek száma. A társadalom erőtartalékai kimerülőben vannak. A városok közösségi vagyonaikat elveszítik, és sokszorosan eladósodnak. Tönkrement, elvándorló, öngyilkos iparosokról adnak hírt a források.
VÁRKONYI Á., Rákóczi. 28.
A katona ilyen országban nélkülöz, és nem válogat a módszerekben. Erdély magyar, román, székely jobbágysága a városiak, hajdani puskások, armások, fegyverviselők és kisnemesek sokaságával együtt korbácsolások, vesszőztetések, tömlöcöltetések megaláztatásaiban, talpra, tenyérre, csupasz hasra szorított eleven parazsak égette sebekben viselte az adók és katonaszolgáltatások nyugtáit. „Kezeimet hátrakötötték, kínoztak, csak azért, hogy a porciót hamarjában meg nem adtam”, megverték, „orrán száján jött a vére”, „dorbézoltak rajtuk, részeg német katonákkal mentek rájuk”, „mindenért pénzt követeltek, raboltak…”* Erdély valamennyi vidékéről garmadányit lehetne hasonlót idézni, mint amit egy Fogaras vidéki jobbágy panaszol fel. „Volt két ekebeli vonómarhám, annyira terheltettem, egy ekebeli sem maradt, mind el kellett adnom, más marháimat sőt örökségemet is eladtam a rettenetes húzás-vonás miatt.”*
Székely oklevéltár VII. 69, 109–110; XVIII. 387–388.
OL, GP 1699/377, 1701/161, 1703/9.
1698-ban a császári hadseregből két ezred fellázad a nélkülözések miatt, és a törökhöz készülnek állani. A gazdatisztek és pallérok nem mernek kimenni a jobbágyok közé, a városok tisztújításaira kiküldött császári biztosok életveszedelemben vannak. A helyi tudósítások egyre inkább arról tanúskodnak, hogy a főnemesség és a társadalom különböző rétegei között, a császári hadsereg, a kormányzat és az ország között a végsőkig kiéleződtek az ellentétek. Felbomlott minden közmegállapodás. Eluralkodott az anarchia, és nincs működőképes államhatalom. A különböző hatalmi csoportok képviselői nagyon is világosan látták a bajokat. Kiutat azonban különböző irányokban kerestek. A Gubernium, a városok és a vármegyék a bécsi kormányzati hivataloktól reméltek orvoslást, de csak üres ígéretekkel térhettek vissza. Rabutin generális ingatag biztonságérzetét pedig egyre terrorisztikusabb intézkedésekkel próbálta leplezni, szűk prakticizmusa súlyos zavarokat okozott.
Nem kevésbé szűk látókörűen vélte helyreállíthatónak az ország nyugalmát Pekry Lőrinc. Azt javasolta, hogy az ország legnyugtalanabb népét, a székelységet szervezzék császári ezredekbe, és vigyék ki az országból. Kiszivárgott javaslata olyan országos felháborodást keltett, hogy csak idő múltával, császári védlevél oltalma alatt térhetett vissza Erdélybe. Gróf Harteneck János szebeni főkirálybíró a másik két náció rovására a szászok 894privilégiumait kívánta bővíteni. Így tovább szította a rendi ellentéteket, mígnem magánéletének botlásaival jó ürügyet szolgáltatott halálos ellenségének, Rabutinnak, aki fejét vétette.
Nagyobb szabású, távolabbra mutató tervek az államhatalom két szélsőséges pólusán születtek meg. Bethlen Miklós kancellár a korszerű fejedelmi hatalom hagyományaira építve társadalmi reformokat követelt, célszerű jobbágypolitikát és azt, hogy a kiváltságos osztály is vegye ki részét a közterhek viseléséből. Noha az 1702. évi országgyűlés a jobbágyokra kivetett adó egynegyedét a földesurakra hárította, a terv megvalósítására Bethlen sem osztályos társai osztatlan készségével, sem megfelelő hatalmi apparátussal nem rendelkezett. A másik oldalon a Habsburg-kormányzat a fejedelemség maradványainak intézményeit igyekezett minél gyorsabban felszámolni. A kincstartói hivatal hatáskörét átvevő Cameratica Commissio lett az ország legfőbb kormányzó hatósága. Ugyanakkor megkezdték – a jövedelemadó bevezetését előkészítendő – az adóköteles lakosság anyagi viszonyainak minden addiginál részletesebb összeírását. Az intézkedés az erdélyi társadalom minden rétegében heves ellenállást váltott ki. A viszonyokat gróf Seeau Ehrenreich, a Cameratica Commissio három év leforgása alatt harmadik elnöke így foglalta össze: „A fő baj az, hogy Erdély gyűlöli a németet, járma lerázásánál egyébről nem beszél.”*
DFGS II. 1840. 302–309.
