EMLÉKIRAT ÉS SZEMÉLYISÉG
EMLÉKIRAT ÉS SZEMÉLYISÉG
Apafi Mihály fejedelem egykori török deákja, Rozsnyai Dávid szolgálataival együtt a Horologium Turcicum című művét is felajánlotta II. Rákóczi Ferencnek. A Pancsatantra török változata azonban nem látott napvilágot. Mindenki el volt foglalva a maga gondjaival, és a történések áradatában eligazodni próbáló embert nem kötötték le a távoli kelet meséi. A kor prózai műfaja a napló és az emlékirat.
960A naplók jelentős része hivatali kötelességből született. Munkakör adta feladatból, Thököly udvarának változó légkörében írt naplót Komáromi János fejedelmi szekretárius 1695–1705 között. Hivatali kötelezettségből készültek a diplomáciai küldetésben járók naplói. Jelentős Bay Mihály 1692–1693-as portai diáriuma. Vargyasi Daniel István a havasalföldi vajdánál, Pápay Gáspár és Bay Mihály a tatár kánnál járván követségben vezetett naplót (1706). Pápai János, a vagyontalan kisnemescsaládnak az Odera melletti Frankfurt egyetemén iskolázott sarja a gubernátor Bánffy György ecsedi jószágkormányzójaként került mint fogoly Rákóczi táborába, hamarosan azonban a magyar kancellária direktora lett, és több ízben megfordult a fejedelem követeként a Portán. Diplomáciai diáriuma keleti meserészletekkel, anekdotákkal, népszokások leírásaival teletűzdelve szórakoztató olvasmánnyá kerekedett (1705–1708, 1710).
A naplók másik csoportja személyes indítékokból keletkezett. Az idő múlásával harcban álló ember, emlékezetében sem bízván, szükségét érezte, hogy minden megtörtént és emlékezetre méltó dolgot megörökítsen. Erdély utolsó fél évszázadának változásai szinte rákényszerítették a gondolkozó embert, hogy lejegyezze a történteket. Önmaga igazolására is. A kor történeti tudata az országos közösségi tudat szerves összetevője, a jövőre tekint, és fontos eleme a nemzeti felelősség. Izdenczy Pál 1660-ban addigi lakóhelye, Várad elvesztésével kezdett naplóját Kolozsvár 1697. évi nagy tűzvészével zárja. Czegei Wass György, aki Apafi Mihály udvarában kezdte és II. Rákóczi Ferenc oldalán végezte pályafutását, mint Kolozsvár városparancsnoka örökítette meg a császári katonaság megszállása alatt a kurucokkal körülvett város szenvedéseit. Vízaknai Bereck György, a Franekerben és Leidenben végzett karteziánus orvos és kolozsvári bíró egyéni sorsa a város, sőt a fejedelemség megpróbáltatásait is kifejezte. Rákóczi nagybányai pénzverőházának inspektora lesz, részt vesz az országgyűléseken és hadjáratokban, s amikor a város ismét a császáriak kezére kerül, négy évig nem látja családját, közben négy gyermeke meghal, hármat a pestis ragad el, és ő maga is súlyosan megbetegszik. Feljegyzései szerint inkább az emberek, mint a hadi események és a politikai aktusok érdekelték. Pátosz nélkül írt a kolozsvári katonák, szőlőmunkások, kézművesek, fuvarosok csendes, emberpróbáló erejű ellenállásáról. Tárgyszerű közlései sokat megőriztek az egyszerű emberek életviszonyairól és vélekedéseiről. Szaniszló Zsigmond, az erdélyi köznemesség rossz közérzetét megörökítő unitárius tordai főbíró naplójában a siralom hangját helyenként fanyar humor váltja fel. Szakál Ferenc, Kolozsvár jómódú kézműves polgára, az unitáriusok „szász részről való kurátora” ízes magyar nyelven rögzítette naplójában a kolozsváriak megpróbáltatásait.
Napló és emlékirat között nehéz megvonni a határt. Az események feljegyzése, kivált, ha dokumentumokat, levelek, kiáltványok szövegét is belemásolják, történeti összefoglalás nyersanyaga is lehet. A személyes jelleg, a 961szűkebb család vagy kisebb közösség tájékoztatását, okítását célzó szándék inkább a kor irodalmiságának sajátos műfajává, emlékirattá fejleszti a naplót.
Kemény János a tatár fogságban, ma ismert formájában 1657–1659-ben papírra vetett Önéletírását családjának szánta saját bevallása szerint: „…kedves atyámfiainak és gyermekimnek emlékezetül hagyásra.”* Családja és a maga élete fonalára fűzve Erdély történetének páratlanul gazdag áttekintését adja a tizenöt éves háborútól kezdve II. Rákóczi György uralkodásának kezdetéig. Kemény mint apród Bethlen Gábor udvarában nevelkedett, majd mint románul is tudó diplomata és hadvezér a két nagy fejedelem, Bethlen és I. Rákóczi György politikájának nemcsak alapos ismerője, hanem tevékeny művelője is volt. Ismerte Machiavellit, sőt Barcsai Ákos tudósít róla, hogy igen kedvelte a politika tudományát. Remek megfigyelő, nagy megjelenítő erővel jellemez politikusokat és helyzeteket. Kritikus hangja, önmagával és kortársaival szemben helyenként végletesen bíráló, szarkasztikus stílusa miatt a kutatók máig nem tudták eldönteni, hogy pontosan milyen politikai elképzelések szolgálatába állította írását. Felfogása szerint Bethlen Gábor az a nagy magyar politikus, akihez fogható csupán Szent István és Mátyás király volt a magyar történelemben. Olvasva jellemzését Bethlenről, teljesen nyilvánvaló, hogy eszményképe a korszerű uralkodó, aki erős hadsereget képes felállítani, belső rendet tart, és pártolja a tudományokat és művészeteket. Önéletírásában és nyilvánosságra szánt leveleiben, kiáltványaiban Zrínyi hatása is kimutatható. Ebből a nézőpontból az egységteremtő politika értékrendszere világosan előtűnik írásából. Korának három legnagyobb politikusát Bethlen, Pázmány és Esterházy Miklós személyében látja. Az 1644–1648-as évek eseményeit már a lengyel–velencei–erdélyi törökellenes szövetség szemszögéből is vizsgálja. Helyenként szabadjára engedett mesélőkedvvel megírt, érzékletes leírásokban gazdag Önéletírásának politikai jelrendszere további vizsgálatokra vár.
Kemény J. önéletírása. 1.
Az erdélyi emlékirat-irodalom jelentős dokumentuma az udvari ember morális kérdéseivel foglalkozó, Apafi kormányzásáról kritikusan író katolikus Kornis Gábor emlékirata. Thököly naplói a különleges személyiség politikai küzdelmeinek és térvesztésének dokumentumai. Az emlékirat és történetírás határaira jellemző sajátosságokat hordoz Cserei Mihály históriája. Cserei Mihály Brassóban vészelte át a Rákóczi-szabadságharcot, és magyar históriájának verses bevezetésében leszögezte, hogy az igazat akarja megírni. Esemény, cselszövés, emberi sors már elég jól komponáltan fut ki Cserei Mihály tolla alól. Eredetileg Erdély 17. század végi évtizedeinek hiteles megörökítésének szándékával fogott munkájához, de más lett belőle, mint történelmi mű. Lebilincselő, helyenként izgalmas elbeszéléssorozat összeesküvésekről, cselszövésekről, az önállóságát vesztett Erdélyi Fejedelemség főúri intrikáiról. 962Cserei mintha csak az olvasókra kacsintana, a politikát szétbogozhatatlanul egybeszövi a szerelmekkel, államügyek helyett mintha inkább az érdekelné, ki mit mondott, fecsegett, súgott vadászatokon, táncmulatság közben. Műve ismert főurak és főúri asszonyok remek portréit pergeti elő, figyel az európai eseményekre, szívesen illeszt leírásaiba dokumentumokat. Az elbeszélő próza megkívánta távolságteremtéshez azonban nem ért. Nagy mesélő, és műve talán azért is maradt kéziratban, mert túl sok mindent fecsegett ki.
Bethlen Miklós 1708-ban kezdte írni Önéletírását, amikor szebeni fogságából Bécsbe szállították, s életének utolsó szálláshelyén, a császárvárosban fejezte be. Műve a magyar memoárirodalom reális hangvételű, egyéni vonásokban gazdag, kiemelkedő alkotása. Emlékeztetőül, önigazolásul írta, és azért magyarul, mert feleségének és gyermekeinek szánta „tanulás okáért”. Életét beszéli el, mélyrehatóan elemezve indítékait és tetteit. Sokszor leszögezi, nem históriát ír, de ahogy halad előre az időben, egyre többet közöl arról, ami körülötte történt. Sötét, de igaz a kép, ami tolla nyomán az erdélyi főúri társadalomból elénk tárul. Nem sok jót írhat a kuruc harcokról sem. Szeben foglyaival, a városok, falvak szenvedő népével érez együtt. Rákóczi fejedelemségében nem lát perspektívát, hiszen 1708-ban, amikor Önéletírását kezdi, Erdély Rákóczi számára gyakorlatilag már elveszett. Az események absztrahált újrateremtésének, a kihagyásokkal hitelesítő elbeszélésnek talán legmesteribb példája a munka Zrínyi utolsó óráit megörökítő részlete.
A háború nyolc évét szebeni kényszerű fogságban töltő erdélyi főúr, Wesselényi István, Közép-Szolnok vármegyei főispán öt kötetre szaporodott naplója ékesen bizonyítja, mire képes a jó megfigyelő, finom érzékű tollforgató. Főurak, katonák, rabok sorsát eleveníti meg. Tolla nyomán egyéni sorsok, társadalmi csoportok és magatartások már típusokká csiszolódott formákban jelennek meg: az asszony, akinek férje rab, egyik fia kuruc, a másik pedig a gubernátor szolgája; az agyonhajszolt, és a romlott gabonából készített ételtől megbetegedett rab; a nemzetért halált szívesen vállaló felföldi vitéz és a politikai cselekvésről lemondó főurak, akik farsang idején maskarázván, az ugyancsak rossz közérzetű német tisztekkel kuruc öltözetben ijesztgetik egymást. Wesselényi rajzolja meg a Habsburg-abszolutizmus talajtalan zsoldosgenerálisának szélsőséges típusát a művelt, de a számára idegen országban napjait rettegésben élő, rettegéseit beteges durvaságokban, kegyetlenkedésekben és komikus dühöngésekben levezető Rabutin alakjában. Helyenként szimbolikus értelemben beiktatott természetleírások teszik változatossá az esemény- és helyzetleírásokban páratlanul gazdag és tárgyilagos emlékiratot. Írója inkább a környezetét figyeli, önmagáról keveset szól, de természetképei is remek tükrét adják a csapdába esett ember érzéseinek: „Ma láttam elsőben az idén fecskét, midőn naplemente előtt ablakomon kicsiny cellácskámnak könyökölve mint fogoly, contemplalódnám. Az én Istenem adja, hogy elhagyott fecskéimet is láthassam meg, minekelőtte még a fecskék 963elmennének, és amint a nyári madarak tavaszra hazakerülnek, mi is régen laktunk édes földünkbe mehessünk békességben.”*
Wesselényi István naplója. I. 1704. március 30. (Sanyarú világ. S. a. r. MAGYARI A. Bukarest 1983. 73–74.)
Az emlékirat a kor legsajátosabb műfaja. Amikor a régi típusú történeti krónikaírás igénye utolsót lobban Dálnoki Veres Gerzson Kuruc krónikájában – az új történetírás pedig városi krónikákkal, egyháztörténeti feljegyzésekkel és dokumentumokat gyűjtve készül későbbi nagy ívű pályafutására –, a személyesen megélt történelmet az emlékiratok őrzik. A múlt, amit átmentenek, az önálló államiság eredményei és kudarcai, a jövő, aminek elébefutnak, a személyiséget formáló felelősség.
