AZ AGRÁRTÁRSADALOM
AZ AGRÁRTÁRSADALOM
Az agrártársadalom csúcsán a birtokos nemesség áll. Helyzete alaposan eltér a magyarországitól. Az országban a 16–17. században se alakult ki olyan óriási birtokokkal rendelkező arisztokrácia, mint Magyar- és Horvátországban. Erdély „nagyurai” a Habsburg-korszak kezdetén eleve aránytalanul kisebb birtokokkal rendelkeznek, mint a magyarországiak. S Magyarországon 1686, illetve 1711 után bőséggel van eladományozható föld régi és új arisztokraták súlyának növelésére, Erdélyben viszont nincs a török uralom alól felszabadított gazdátlan földterület – inkább arról van szó, hogy erdélyi birtokos nemesek évtizedeken át próbálják érvényesíteni jogaikat (vajmi kevés sikerrel) magyarországi neoacquistica területekre. 1711 után pedig (Mikes Kelemenék 1717-i notájával) alig pár ezer hold kerül konfiskálásra; abból nem lehetett egy új arisztokráciának birtokbázist teremteni. Néhány kincstári jószágot zálogbirtokba ad ugyan az uralkodó (az unitus püspöknek előbb a fogarasit, majd helyette a szamosújvárit, hogy végül is a balázsfalvi uradalmat juttassa neki; Bornemissza János kancellár megkapja a görgényi uradalmat; Szamosújvár egykor óriási uradalmának megmaradt töredékét megkapja a jószág egykori várközpontja mellé települő örmény város), a kincstári uradalmak egészének elidegenítésére azonban (a bányauradalmakat kivéve) csak 1757-ben, a hétéves háború súlyos nehézségei közt szánja el magát a birodalom központi kormányzata. Akkor Bethlen Gábor udvari kancellár veszi meg ezeket a jószágokat (óriási összegen: 700 ezer forinton), hogy hamarosan tovább is adja belőle az ebesfalvi uradalmat Erzsébetvárosnak, Fogaras vidékéről pedig a szász universitas javára mondjon le. A kincstári jószágokból így csak néhány erdélyi főrangú család részesülhet. A többieknek marad az üres arisztokrata rang, „titulus sine vitulo”, amelyet a kormányzat bőséggel osztogat a nagyobb birtokú erdélyi nemességnek, de szerény jószágú főhivatalnokoknak is, Apor Péter típusú régi vágású erdélyi urak nem egészen alaptalan epésségeitől kísérve.
Ez a barokk rangeső már az 1690-es években kezd hullani Erdélyre. 1690 előtt Erdélyben csak Magyarországról beköltöző vagy ott is birtokos magyarok viseltek grófi rangot, báróságot (kevés kivételtől eltekintve) szintén csak ők. Nos, 1693 és 1711 közt Erdélyben 11 család tagjai nyernek grófi rangot (a Bethlenek több ága is; egy-egy személy és családtagjai arisztokrata 994rangra emelése azonban nem jelenti az egész család grófságát vagy báróságát) és 3 család tagjai báróságot (nem számítva most ide azokat, akik előbb báróságot, majd grófságot is nyertek 1711-ig). Az 1711 és 1770 közti időszakban bizonyos időbeli csomópontok figyelhetők meg a rangemelésekben. Mindjárt a korszak elején, 1712-ben a konszolidáció s egyben a katolicizmus erősítése jegyében grófságot kapnak a Kornisok, a Hallerek egyik ága, báróságot az Aporok. Jó másfél évtized telik el azután úgy, hogy egyetlen, Erdélyben nem is meggyökeresedő indigena család kap grófi rangot s 6 másik báróságot, köztük (személyére) egy-egy római katolikus és unitus püspök; ekkor nyer báróságot az óriási karriert befutó Bornemissza János erdélyi kancellár is. 1728–29-ben részben az engedetlenkedő rendek megnyerése a rangadományozások célja, részben ismét egy katolikus és egy unitus püspök (Inochentie Micu-Klein) nyer báróságot: a két egyházfőt nem számítva 5 új családnév szerepel a bárók közt. (Köleséri Sámuel, kora legnagyobb erdélyi tudósa s egyben hosszú szolgálatú kormányhivatalnok bárósága csak szóba kerül.) Újabb 15 évi stagnálás következik – egyetlen grófság- és 5 báróságadományozással. 1744-ben azonban (miután a központi kormányzat másfél évtizedes harc után, végül is eléggé drasztikus eszközökkel kierőszakolta a fejedelmi kor Habsburg- és katolikusellenes törvényeinek eltörlését) egyszerre 4 család nyer grófi és másik 5 bárói rangot. Innen jó 10 évig ismét alig van főrangra emelés (1754-ig bezárólag 2 grófi és 2 bárói rangra emelés). Csak 1755-ben lép működésbe ez a kelet-európaiasan barokk bőségszaru: 5 grófság és 4 báróság az eredmény. Ezután azonban a folyamat már alaposan lelassul, az 1770 utáni korra pedig nem is jellemző.
S a rangeső tényleges társadalmi-politikai eredménye? Vagyoni eltolódásra a főrangúak közt, jeleztük, alig volt mód; csak két udvari kancellár birtokszerzése jelent ilyet. Előbb Bornemissza Jánosé: az ő vagyonszerzése arra elég, hogy valóban arisztokrata súlyt biztosítson neki. Csak Bethlen Gábor óriási vagyonszerzése jelentene komolyabb eltolódást az erdélyi arisztokrácia struktúrájában, nagyobb politikai következményei azonban nincsenek ennek: a kancellár utódai nem rendelkeznek az ő politikai képességeivel, s az óriási vagyon számos unokája kezén már erdélyi méretű arisztokratabirtokokra törik. Erdély politikai életében a 18. században nem a főhivatalnok vagy katona arisztokraták a hangadók, hanem a fejedelmi kor végének leghatalmasabb családjai: a Bánffyak, Bethlenek, Kornisok, Hallerek, Telekiek, Wesselényiek. Kivételektől eltekintve, közülük kerülnek ki a gubernátorok, kancellárok, egyéb országos főtisztségek betöltői. Bornemissza Jánoson kívül egyetlen ember tud közéjük betörni: a kis szász széki főtisztviselő fia, Samuel Bruckenthal.
Ez a főnemesség, amelynek legszerényebb birtokú családjainak jószágai néha még 1000 holdat is alig tesznek ki, s csak a leggazdagabbak vagyoni szintje éri el a magyarországi arisztokrata nívót, vagyonban és politikai 995befolyásban mégis magasan fölötte áll annak a középbirtokos „megyei nemesség”-nek, amelynek legfeljebb saját törvényhatóságában van szerepe, az országgyűléseken már szinte semmi (fejedelmi kori gyakorlat folytatásaképpen).
S a kisnemesség? A csak címereslevéllel rendelkező armalisták, az egyházi (egytelkes) nemesek (ezeknek tudniillik legfeljebb egy adózó s a falu közterheit hordozó jobbágyuk van)? Ezeket már az 1714. januári–februári országgyűlés elválasztja a nemesség többi részétől azzal, hogy adó alá veti őket. Egyik legfontosabb nemesi előjoguktól megfosztva, magyarországi sorstársaikénál is parasztibb sorban élnek. S innen annyira nincs felemelkedés, hogy az 1790–91-i országgyűlés külön törvényt lát szükségesnek még korlátozott hivatalviseletük biztosítására is. A kisnemesség egy sajátos változata a fogarasföldi boéroké.
A magyar natio megyéiben alattuk a szabadosok következnek. Nem nagyszámú, jórészt helyi kiváltságok révén a földesúri hatalom alól mentes társadalomelem ez, s ugyanúgy adóköteles, mint az armalisták és egyházi nemesek.
A libertinusoké már közbülső lépcsőfok rendek és a rendiségen kívül maradtak közt. A magyar natio agrártársadalmának óriási többsége jobbágy és zsellér. A két kategória közt Erdélyben e korban elsősorban a szabad költözés joga tett különbséget (a zsellér szabad menetelű, a jobbágy nem), s csak emellett a vagyoni különbségek (zsellérnek is lehet külső appertinentiás telke). Szolgálatuk azonban eltérő, s ezt az eltérést a törvények is igyekeznek rögzíteni.
Jobbágyok és zsellérek mégiscsak megállapodottabb rétegein túl ott van még a „kóborlók”, a „vagi” eléggé széles rétege; a korszak már jelzett demográfiai képlete kedvező e kategória számára. Még az ő helyzetüknél is bizonytalanabb a cigányoké. Kis részük már megtelepedett, s néha az átlag falusiakétól nem is nagyon eltérő helyzetű jobbágy vagy falusi iparos (kovács, lakatos). Kiváltságok biztosítják a kincstár aranymosó cigányainak helyzetét, ezeknek is van szerény, de stabil jövedelmük. Legnagyobb részük azonban vándorcigány, állandó megélhetési forrás nélkül.
A székely székek agrártársadalma sokban elütő képet mutat a magyar natio megyéitől. A birtokos nemesség ott is megtalálható, arisztokrata rangúak csakúgy, mint a néhány száz holdas középbirtokos nemesek. Rangban alattuk azonban széles egyházi nemesség következik (1767-ben 9%, szemben a Partium és Fogaras vidéke nélkül vett erdélyi megyék 3,5%-os arányával), majd az össznépességnek csaknem felét kitevő szabadok: 23,6% lófő és 21,2% darabont. A jobbágyok és zsellérek együttes aránya itt csak 38,8%. A lófőket és a darabontokat 1714-ben szintén adó alá vetik.
Érthető, hogy ez a széles szabad réteg másképpen tudja biztosítani a falusi közösség jogállását, mint a magyar megyék jobbágyfalvai. A székely falu széleskörűen szabályozza a falusbíró, esküdt, polgár választását, a bíró 996jogkörét s felelősségét, a falugyűlés rendjét, az út- és hídépítés kötelezettségét, a faluba való befogadást, a belső telek eladását, az erdőlés rendjét és az erdőpusztítás elleni védekezést, az iparosok erdőhasználatának feltételeit, a közlegelő védelmét, bérbeadásának módját, a falu szántójának birtoklási rendjét (külön is az irtásokét), bizonyos mezőgazdasági munkák idejét, a szolga, feles, harmados jogállását, bizonyos, az állattartással kapcsolatos kérdéseket (a gabona védelme a marhák ellen, kaszálóban tett kár, marhabehajtás, szénakölcsönzés, magállat tartása, a juhtartás szétágazó kérdései), a pásztorfogadás módját, ezeken túl még egyes öröklési és osztályügyeket is. Bíráskodik is kisebb jelentőségű perekben (lopás, rágalmazás, becsületsértés, veszekedés, verekedés stb., kisebb értékekkel kapcsolatos dologi perek).
Mind a magyar, mind a székely natio területétől élesen elütő a Királyföld agrártársadalma. A „Fundus Regius”-on változatlanul nem fejlődhet ki nemesi birtoklás, bár a megnemesedett szász patríciuscsaládok száma a 18. században növekszik Erdélyben, s 1760 táján feltűnnek az első szász arisztokraták is: Zacharias Wanckhel von Seeberg, Samuel Bruckenthal. A szász agrártársadalom szabad parasztokból áll, akik fölébe csak a falu evangélikus papja mint a tized egy részének haszonélvezője emelkedik, s akiket a 18. században újból megpróbál uralma alá hajtani a szász törvényhatóságok székvárosai patríciusainak uralkodó rétege.
A szász evangélikus papság számára tizedjövedelmei (ezeket a falu román lakosságától is húzza; nem egy színromán falu van a Királyföldön, amely köteles eltartani a hívek nélküli evangélikus papot) s egyházi funkcióiból származó egyéb jövedelmei a nemességéhez hasonló életforma feltételeit biztosítják. Egyik-másik püspökük (elsősorban Lukas Graffius, a pietizmus konok ellenfele) maga is kiterjedt gazdaságot tart fenn, s nem tréfál gazdasági érdekei kérdéseiben. A jobb módú szász falusi pap hatlovas hintón jár, felesége nemesasszonyhoz hasonló luxussal öltözködik. Az 1726-i evangélikus zsinatnak hangsúlyoznia kell, hogy a pap egyházi munkája előbbre való a gazdaságinál.
A Királyföld paraszti népessége jogilag két alapkategóriába tartozik (szabad szászok, szabad románok). A képlet a valóságban ennél jóval bonyolultabb. Van magyar betelepedés is a Királyföldre, ezek a telepesek többnyire a szabad szászokéval azonos jogállást kapnak. Szeben környékén néhány faluban délszláv betelepedőket is találunk – talán egykori katona telepesek ezek –, szintén a szabad szászok jogállásával. A komolyabb bonyodalmak azonban ezen túl kezdődnek. Számos esetben találkozunk román nevű személyekkel, akiknek jogállása félreérthetetlenül a szabad szászokéval azonos, de ennek fordítottjával is. (Ritkább jelenség a magyar nevű szabad szász vagy román, vagy a román nevű királyföldi magyar.) Így aztán megtörténhet, hogy a falu szász vénjei kivetnek telkéből egy német nevű szabad románt, hogy földjét egy román nevű szabad szásznak adják. Jogállás 997és nemzetiség távolról sem fedik pontosan egymást a Királyföldön, bár a szabad szászok legnagyobb része valóban szász, s ugyanez áll a szabad románokra is.
Ennek a nemzetiségi képletnek a kialakulása az első középkori erdélyi román telepek felbukkanásának korába nyúlik vissza. A Szeben melletti Talmács- és Szelistyeszék falvai általában eredetileg is román falvak. De keletkeznek másutt is román falvak: elpusztult szász helységek helyére telepednek, vagy szász falu (esetleg falvak) határára, kis területet véve szántóföldi művelés alá. Másutt, a Királyföld falvainak többségében, szász falvakba költözik be a bevándorló vagy már korábban is Erdélyben lakó román pásztor vagy földművelő. Ez a beköltözés mindig békés, spontán folyamat. A 17–18. század fordulójának nagy népességpusztulása után nem egy szász falu maga édesget lakói közé románokat, hogy könnyebben fizethesse az adót, helyre tudja hozni a megrongált templomot, legyen tizedfizető. De befogadja a szász falu azokat a románokat is, akik pásztoroknak, szolgalegényeknek, néha falusi mészárosnak, molnárnak szegődnek oda, vagy szabad emberként akarják művelni a falu határának valamelyik elhanyagoltabb vagy más ok miatt kevésbé kapós részét. Általában a falu elöljáróinak tudtával s beleegyezésével kezdenek irtást vagy fognak fel földet a közösből. Gazdálkodási formájuk azonban még a század közepén is elsősorban az állattenyésztés.
A királyföldi falvak szász–román együttélése persze távolról sem olyan idillikus, mint ahogy az előbbiekből tűnnék. Még ott is baj lehet a békességgel, ahol egy falu tisztán szász vagy román, a szomszéd falu azonban a másik nemzetiségé (vagy vegyes lakosságú). Román falvak gyakori panasza a század közepén, hogy szomszédos szász falvak elvették területük egy részét. Más román falvak korábban szabad havasi legelői után (itt-ott már a 17. század végén, általában azonban csak a 18. század első felétől) taxát vagy természetbeni szolgáltatást szed a szék; elveszi, vagy legalábbis megsérti korábbi kocsma-, malomjogukat. A legsúlyosabb a helyzet a vegyes lakosságú helységekben. Ezekben helyenként valóban túlnépesedés áll elő, hisz a szász székek egy része Erdély ekkor legsűrűbben lakott területe. A jó szántóterületek kifogyóban vannak, legalábbis az adott művelési feltételek mellett. A falvak szász elöljárói védekeznek: nem adnak házhelyet a román lakosság új házas fiainak (az új házas szászoknak igen); azon a jogcímen, hogy az irtványt létesítő román lakosok csak néhány (helyenként csak 1-2) évi használatra kapták meg a kiirtandó területet, visszaveszik tőlük az irtványokat. Másutt eltiltják a románoknak új irtványok létesítését, azzal a látható szándékkal, hogy e területeket is szászoknak biztosítsák. A falu határának időszakonként még felnyilazásra kerülő részéből nem adnak nyilat a szabad románoknak, vagy a szászokénál kevesebb, illetve rosszabb területet. Minthogy pedig a viszonylagos túlnépesedés a legelő szűkével is jár, megszorítják a román 998lakosság által a legelőn tartható juhok és kecskék számát, vagy éppen eltiltják ezek legeltetését (nyáron vagy általában), úgyhogy a román állattenyésztők nemegyszer más falvak határán kénytelenek legelőt bérelni. Hasonló okok vezetnek a románok makkoltatásának megszorítására is. S ha egy-egy falu román lakossága szóvá teszi sérelmét, nemritkán kapja azt a választ: menjenek Havasalföldre vagy Moldvába, az az ő hazájuk. A szabad parasztok ellentétei egyfajta primitív paraszti nacionalizmus kialakulására vezetnek a szász parasztnépnél. Román részről a válasz az ekkor politikummá váló dákoromán kontinuitáselmélet ugyanilyen szintű, gyors befogadása ott, ahol ez egyáltalán lejut hozzájuk. A nagy unitus püspök, Inochentie Micu-Klein 1735-ben érvel először a kontinuitáselmélet érveivel. 1751-ben a resinári elöljárók egy kormányhatósági vizsgálatnál már azt vallják, hogy falujuk régibb Szebennél(!). S a királyföldi románok harca létfeltételeik biztosításáért a század közepén kitermeli a román nacionalista politikai szolidaritás első gyakorlati megnyilvánulásait. Az 1740-es évek végén, de különösen 1750–51 tájt, a nagy adóösszeírás során, s a létrehozandó új adórendszerhez fűzött negatív várakozások közepette egyes szász helységek drasztikus lépésekre szánják el magukat: kiköltözésre intik a falu román lakóit, egyeseket közülük ki is vetnek a faluból, házukat lerombolják. E román falvak lakossága azonban megtalálja az utat Petru Dobra fiscalis directorhoz, aki ügyes érveléssel, a kincstár érdekeire hivatkozva, határozottan pártját fogja a sértetteknek, s az országos vizsgálat nyomán a királyföldi románok némileg fellélegezhetnek.
Az már nem a falvak szabad szász parasztjainak számlájára írandó, hogy a falusi román kézművest helyenként megakadályozzák iparűzésében, hanem a városok céheiére. Az pedig elsősorban az egyes szász székek és vidékek patrícius vezető rétegének jogsértő akciója, hogy a szabad románoktól bizonyos robotjellegű szolgáltatásokat követelnek a szék vezető tisztségviselőinek birtokán. De egy-egy napra befogja őket szolgálatra a szék területileg illetékes esküdtje, a falusi bíró stb. is. Kőhalomszéken, feltehetően korábbi szolgálat nyomaként, rókabőrváltságot követelnek tőlük. Ismét külön kérdés a felekezeti diszkrimináció. Azon túl, hogy a román lakosság tizedfizetésre köteles az evangélikus papnak, helyenként nehézségei adódnak a templomépítésben vagy temetői bekerítésében, keresztek emelésében.
A királyföldi szabad román helyzete még így is kedvezőbb a megyék és a Székelyföld bármilyen népi hovatartozású jobbágyáénál. Ez a feszítő erő azonban mégis hat, annál is inkább, mert a Királyföldön (elsősorban Szeben környékén) vannak Erdély legkulturáltabb román falvai.
