– 4. A Romában fellépett első szinészek (histriones, tragoedi, comoedi, actores, artifices, ludii, ludiones) általában külföldi s főkép görög rabszolgák voltak, kik hazájokban szerezték meg e téren való ismereteiket, s később is csak rabszolgák és zsoldosok működtek a szini pályán. A rabszolgákat gazdáik képeztették ki, a mennyiben rabszolgáik bérbeadásával kereskedtek. Cic. Rosc. 10 sk. A szinész rabszolgának módjában állt magát megváltani, de ez nem változtatott a helyzeten, mert végre is a szinészkedést szolgai foglalkozásnak tekintették, mint a bérért való munkát egyáltalán, és ha szabad ember lépett színpadra, capitis deminutio lett sorsa. Romában is csak férfi szinészek szerepeltek a mimák kivételével, de ennek oka nem a vallásban, vagy a moralis felfogásban keresendő, hanem inkább a női személyzet hiányában s a nők hiányos műveltségében; csak későn említenek egyes és pedig comikus szinésznőket. Donat. Ter. Andr. 4, 3. Álarczot hosszú időn át nem használtak (Cic. de or. 59, 221), Diomedes szerint Q. Roscius Gallus volt az első, ki kancsalsága miatt álarczot vett fel. Diom. Gr. L. 1. pag. 489. K., de v. ö. Donat. de com. p. 10, 1 R. (Ribbeck kiegyezteti a két adatot, Röm. Trag. 661). Az egy csapatba egyesült szinészek nem alkottak olynemű társulatot, mint a Dinoysus művészei a görög földön; különösen abban különböznek tőlük, hogy nem szolgáltak vallásos czélt (Friedländer, 538). A tagok száma és feladata nem igen ismeretes; de legalább annyi rendes szinésznek kellett lennie, hogy drámát előadhassanak. A szinészek száma ugyanis a rómaiaknál nem volt megszorítva, minden szerepet más-más szinész játszott. Diomed. p. 491, 23 K. Szükségesek voltak továbbá egy fuvolás, statisták, gépészek s a tragoediához még némi gyengébb chorus is. Díjazásukról nem tudunk sokat, mert Roscius és Aesopus díjai (Cic. Rosc. 8) nem lehetnek irányadók, s az igazgató díját is beszámították az ünnepadótól fizetett összegbe; néha megtörtént, hogy siker esetén az ünnepadó külön díjat is adott nekik. A szinészversenyt illetőleg l. fent. Jogilag helyzetük mindig nyomott volt, bár a görög felfogás terjedésével később javult. Plut. Sull. 36. Roscius és Aesopus dicsősége és gazdagsága is szerzett tekintélyt a művészetnek és a társaknak részben azzal, hogy Roscius utóbb díjtalanul lépett fel (Cic. pro Rosc. 8); Caesar és a későbbi hatalmasok eljárása, hogy egyes előkelő rómaiakat szinpadra kényszerítettek (Suet. Caes. 39. Friedländer, 540), továbbá az a körülmény, hogy Augustus a szinészek büntetését enyhítette, a szinészi állást társadalmilag emelte, s a császári hatalom nivelláló nyomása alatt szinészek is juthattak előkelő hivatalokba, de általában még sem élvezték azt a tekintélyt, melyet a kocsiversenyzők és gladiatorok. A 759. á. kenőcstartó borostyánkőből, találtatott Sopronban, jelenleg az ottani városi muzeum tulajdona; a fabula Atellana szinészének, az atellanusnak, illetőleg, mint a homlokon levő ránczok, a nagy orr, a durva áll és a fej kopaszsága bizonyossá teszik, a mindig rászedett, babonás és fösvény öregnek, a pappusnak álarczát ábrázolja. – A szinészek müvészetének megitélése általában nagyon nehéz, mert alkotásuk már létrejötte pillanatában meg is szünik, s e tekintetben csak a kortársak itéletére vagyunk utalva; még nehezebb az ókor szinművészetének megitélése, mert csak kevés tudósítás maradt ránk. A görög szinművészet általában nagy volt; kezdettől fogva a legkésőbb korig felette állt a rómainak, mint Cicero (div. in Caec. 15) magasztalja azt: a deuteragonista és tritagonista, mondja ő, gyakran jelentékenyen mérsékli hangját, hogy a protagonistát érvényre juttassa. Bár csak kortársairól szól, de biztosra vehető, hogy így volt ez kezdettől fogva. Az első idők szinművészetéről egész az 5-ik század közepéig közvetetlen tanuink vannak, s e réven tudjuk, hogy mesterkéletlen, egyszerű s egyszersmind nagy volt e korszak ábrázolása, mint egyáltalán minden, mit Aeschylus alkotott. A technika, a taglejtéses beszéd sem lehetett csekély, bár a későbbi kornak ilynemű munkáját vele szemben nagyon magasztalják: hisz az alkotó költők nemcsak kitünő tánczosok, táncztanítók (Athen. 1, 22 A) voltak, hanem új tánczformákat is találtak fel, a szóbeli előadás technikája meg a hősköltemények előadásának hosszú időn át fejlett művészetén alapult. Aztán a belső ábrázoló eszközök alkalmazásában a megfelelő harmonikus alakítás magától értetődő, hisz a költő-szinész a maga alkotásának legjobb értelmezője. Fénykora ennek az 5-ik század első fele s a rákövetkező egy része. E közben új erők alapelvekkel léptek fel, kiknek irányát a túlzás jellemzi a taglejtések használatában, melyeket az Aeschylus kora kerülni szokott. Quint. 11, 3, 89. Ez az irány több körülménytől elősegítve a korábbit lassankint kiszorította. Ily körülmények voltak a szinész és költő szerepének különválasztása, különösen pedig a szinészversenyek, melyek a szinésztechnikát aránytalanul kifejlesztették, úgy hogy pl. Aristoteles korában (rhet. 3, 1) a szinészszel szemben a költő háttérbe szorul. A költészet és előadás egységének hátrányára szolgált az is, hogy a szerepeket a szinészek egyéniségéhez szabták (pl. Sophocles is). Fokozatosan fejlődött ez irány, eleinte az értelmes és természetes előadásmód élénkült, míg végre a nagy költők halála után a szinész, a költő befolyása alól megszabadulva a meztelen valóság művészietlen utánzásába csapott át, sőt annyira jutott, hogy állati hangok utánzásában is kereste a kitünést. A 4-ik század után a költői alkotó erő kimerültével még mélyebbre sülyedt a szinművészet, különösen a félbarbár hellen Kelet országaiban (Plut. Crass. 33), de Nyugaton is. – A római szinmüvészetet a görög folytatásának tekinthetjük. Kezdetül szolgált a görög technika elsajátításának ideje s rövid virágzás után már beállt a bukás. A római szinészetben egyáltalában hiányzott az összjáték harmoniája, itt tehát még inkább érvényesült az egyedek játéka a mű egységére való tekintet nélkül; egyébként a classikus kor utáni görög szinészet volt mintája. A hang és taglejtés bőségével az ábrázolás rendszerint elhomályosítá a költészet szellemét s csak a virtuózkodást segítette elő. Igy aztán rossz hatással volt a szinművészetre, hogy az előadók nagyobb száma miatt a szerepek kiosztásában különös képességeik szerint járhattak el, hátrányos volt az is, hogy egy szerepet külön énekes és külön tagjártató adhatott elő, továbbá hogy ugyanazon szinész comikus és tragikus szerepeket játszhatott. Cic. or. 109. Livius Andornicus korában még nem volt szinészet, az etruscus tánczosok (ludiones) nem tudtak latinul, a római dilettansok meg nem léphettek fel szinészekül; idegenből kellett tehát játékosokat szerezni, többnyire alsó-italiai rabszolgákat, kiknek még sokat kellett a kiejtéssel vesződniök. Az első korszakban tehát nagyon hiányos volt a játék, s ennek egyik oka az is volt, hogy a rómaiak műveltségük csekély volta miatt a görög szini előadás szépségeit nem tudták megérteni, s izlésük inkább a bohózatos comoediára hajlott. Pol. ap. Athen. 14, 615 A. Csak lassankint kezdett beállani az emelkedés; Cicero szerint (de or. 3, 56, 214) a szónokok C. Gracchus előadásának magaslatáról alásülyedtek, s e magaslatot a szinészek foglalták el. Ezzel aztán virágzásnak indult a szinészet és Roscius meg Aesopus (Ribbeck, Röm. Trag. 670 skk.) csakhamar a legmagasabb fokra juttatták. Roscius művészete, melytől csak kissé állt hátrább Aesopusé, a mértéktartásban és kedvességben nyilvánult (Cic. de or. 1, 29, 192 és 130), tehát az ezenkori görög művészettel szemben a régi egyszerű nagyságra törekedett, de a tárgyjelző taglejtéseket ő sem tudta elűzni Romából. Roscius halála után iskolája egy darabig megőrizte ugyan szellemét, de csakhamar felülkerekedett a túlzás (Quint. 11, 91, 117), sőt lassankint megszünt a szinészet művészetnek lenni s visszatért, bár finomabb alakban, oda, a honnan kiindult, a komédiázásba. – Irodalom. Klein, Geschichte des Dramas, Leipzig, 1865. Christ. Gesch. der griech. Litteratur (Müller I.-féle Handbuch, 7. köt.) 3. kiadás, München, 1884–1887. Navarre, Dionysus, Étude sur l’organisation materielle du théâtre athénien, Paris, 1895. Haigh, The Attic theatre, Oxford 1889. Müller A., Lehrb. d. griech. Bühnenalt. Freiburg i. B. 1886. Körting, Gesch. d. griech. u. röm. Theaters, Paderborn, 1897. Oehmichen, Das Bühnenwesen der Griechen u. Römer (Müller, Handbuch 5, 3), München, 1890. Opitz, Schauspiel u. Theaterwesen der Gr. und Röm. Leizig, 1889. Croiset, Historie de la Litterat. gr. 3. köt. Schanz, Gesch. der röm. Litterat. (Müller, Handbuch, 8), München, 1891. Teuffel, Gesch. d. röm. Litterat. 5. kiad. Leipzig, 1890. Wieseler, Scaenica (Nachr. der Götting. Gesellsch. d. Wissensch.), 1890. Ritschl, Parerga zu Plautus u. Ter. 1845. Arnold, Theatervorstellungen, a Baumeister-féle Denkmäler d. klass. Altert. 3. k. 1750. l. Bethe, Prolegomena zur Gesch. des Theaters im Altert. Leipzig, 1896. Friedländer, Darstellungen aus d. Sittengesch. Roms in der Zeit Augusts bis zum Ausgang d. Antonine, 6. kiadás, Leipzig, 1888/9. U. az, Die (röm.) Spiele, a Marquardt-Mommsen Handbuch d. röm. Altert. 6. kötetében, 2. kiad. Leipzig, 1885. Dziatzko, Ausgewählte Komödien des Terenz, Einleitung, 1, 2. kiad. Leipzig, 1885. Mommsen, Heortologie, Berlin, 1864. Fritzsche, De Lenaeis. Judeich, Lenaion, Rhein. Mus. 47. köt. 1893. Ribbeck, Die römische Tragödie im Zeitalter d. Republ. Leipzig, 1875. U. az, Anfänge und Entwicklung des Dionyscultus in Attika, Kiel, 1869. Lipsius, Bemerkungen üb. die dramat. Choregie, Berichte d. königl. sächs. Gesellsch. der Wissensch. 1885 és Nachtrag, ugyanott, 1887. Reisch, De musicis Graecorum certaminibus, Wien, 1875 (és 1886). Rosenkranz, De choregia et choreutarum numero, Rostock, 1873. Dähn, Scenische Untersuchungen, Danzig, 1893. Harzmann, Quaestiones scaenicae, Marburg, 1889. V. Jan, Die musischen Festspiele in Griechenland (Verhandlungen d. Philologenversammlung zu Zürich), Leipzig, 1888. Körte, Archäol. Studien zur alten Komödie (Jahrbuch d. kais. deutschen archäol. Instituts, 8. kötet), 1893. Rohde, Scaenica (Rhein. Mus. 38. köt.), 1883. Van Leeuwen, Quaestiones ad historiam scaen. pertinentes (Mnemosyne, 16. új folyam). Reisch, Griechische Weihgeschenke, Wien, 1890. Nikitin, Zur Geschichte d. dramat. Wettkämpfe in Athen, Petersburg, 1882. Croiset, Le second acteur chez Eschyle, Paris, 1893. Enger, De histrionum in Aristophanis Thesmoph. numero. Oppeln, 1840. Hodermann, Findet die den älteren griech. Dramatikern auferlegte Beschränkung d. Schauspielerzahl anwendung auf die Komödien des Ter. 1889. Koob, De mutis quae vocantur personis in Graecorum tragoediis, Halle, 1882. Liebenam, Zur Organisation u. Gesch. des röm. Vereinswesens, Leipzig, 1890. Lüders, Die dionysichen Künstler, Berlin, 1873. Foucart, De collegiis artificum scaenicor. apud Graecos, Paris, 1873. Friedländer, De artificibus Dionysiacis, Königsberg, 1874. Schmidt, Üb. die Zahl d. Schauspieler bei Plaut. u. Ter. Erlangen, 1870. Sauppe, Commentatio de collegio artificum scaen. atticor. Göttingen, 1876. Völker, De Graecorum fabularum actoribus, Halle, 1880. Hermann, de distributione personarum inter histriones in tragoediis Graecis, Marburg, 1840. Richter, Die Verteilung der Rollen unter die Schauspieler d. griech. Tragödie, Berlin, 1842. Sittl, die Gebärden der Griech. u. Römer, Leipzig, 1890. Wiskemann, Untersuchungen üb. Q. Roscius Gallus, Hersfeld, 1854. Sauppe, Üb. die Preisrichter d. Dionysien (Ber. d. kön. sächs. Gesellsch. d. Wissenschaften), Leipzig, 1855. Petersen, Über die Preisrichter der grossen Dionysien zu Athen, Dorpat, 1878. Bethe, De scaenicorum certaminum victoribus, Rostock, 1894. Dierks, Das Kostüm der griech. Schauspieler in der alten Komödie (Archäolog. Zeitg. 43. köt.) 1886. Köhler, Masken, Petersburg, 1833. Witzschel (Pauly-féle Realencykl. 5, 1376. skk. Persona cz.). Hoffer, De personarum usu in Ter. comoediis, Halle, 1877. Dümmler, Scenische Vasenbilder (Rhein. Mus. 43. köt.) SZ. I.