áldozat
áldozat: I. Az ÓSz-ben. A) Az ÓSz-ben nem találkozunk az ~ fogalmának meghatározásával. Összefoglaló elnevezése sincs a héb.-ben. Azok a kifejezések, amelyekkel az ÓSz szerzői az ~tal kapcsolatban élnek, arra utalnak, hogy az ~ szt. dolog (kodasim), ajándék (minhah), szt. adomány (korbán). Ezek közül a minhah a legrégibb (Ter 4,3); először mind a véres (= vágó-), mind a vér nélküli ~ra vonatkozhatott (4,3), s ugyanígy jelölhetett égő~ot is (1Sám 26,19) és nem égőt is (Bír 6,18), sőt profán értelemben is használták (Ter 32,14.19.21 kk.; 33,10 kk.); csak később lett a minhah ® ételáldozat. A ® korbán megmaradt a ’szt. adomány’ jelölőjének. – B) Az ~ rituális cselekmény, amely által az, aki bemutatja, ajándékot ajánl fel az istenségnek. Mint az ókori K-en és egyébként is az egyszerű ember az előkelőnek, az alattvaló az úrnak ajándékot ad meghódolása és tisztelete kifejezésére v. a baj elhárítására, úgy lép az ember is az Isten színe elé. Kiv 23,15; 34,20: „Ne jelenj meg színem előtt üres kézzel.” Ha valaki valamely kérése teljesítéséért mutatott be ~ot, akkor ez ® fogadalomnak számított (Ter 28,20–22; 1Sám 1,10 kk.). – C) Antik értelmezés szerint az ~ bemutatója egy részének felajánlását is magában foglalta, így közösséget hozott létre közte és Istene között, aki az ~ elfogadásával szövetségre lépett vele. Ez a felfogás elsősorban azokban az ~okban jut érvényre, amelyeknek bemutatásakor az ~i állat egy részét elégették, a többi részét pedig a papot megillető darabok kivételével ~i lakomán elfogyasztották (Lev 3; 1Sám 1,4 kk.). Az Istennel való közösséget más rítusok is szolgálták: a kézföltétel égő- és hála~ esetében (Lev 1,4; 3,2.8; 8,18.22), amely által az ~i állat került az ~ bemutatója helyébe, és az oltár v. a nép meghintése vérrel (Kiv 24,4–8; ® szövetség), ® égőáldozat és a ® hálaáldozat esetében. – D) Izr. fiainak ősei és később Izr. fiai közül is többen – miként a babilóniaiak, az egyiptomiak és más ókori népek – úgy gondolták, hogy az istenségnek táplálékra van szüksége, és ezért kötelességüknek tartották, hogy élelmet ajánljanak fel az istenségnek; a Zsolt 50,9–13 még ez ellen a felfogás ellen emel szót. A Bibliában az ~ úgy szerepel, mint az Isten eledele v. kenyere (Lev 1,9; 3,11.16; 21,6.17 stb.); és Jahve érzi a megbékélés illatát (1,9; 3,16; 6,8; 1Sám 26,19 stb.). Mindazáltal nem szabad ezeket a kifejezéseket túlértékelni. Szinte csak aránylag kései szövegekben fordulnak elő, amelyekben a szerzők nem úgy képzelték el Jahvét, mint embert, akit táplálni kell, hanem mint az ég és a föld Teremtőjét (Ter 1,1), A „megbékélés illata” kifejezés egyébként csak néhány helyen szerepel eredeti értelmében (pl. Lev 26,31); többnyire ’jó illatú, kellemes illatú ~’ értelmű (ahogy a LXX fordítja): vagyis olyan, hogy tetszésére van Istennek, mert Istennek tetsző okból mutatták be. – E) Az ~ szolgálhatja a ® kiengesztelődést is. Minden engesztelő~ kettős hatású: egyfelől lecsillapítja Isten haragját, mert aki bemutatja, az lemond valamiről, ami szemében értékes (vö. Mik 6,6–8), megalázkodik Isten előtt és jóváteszi elkövetett vétkét; másfelől megszünteti a tisztátalanságot és a bűnt (Lev 14,7.52; 16,21; MTörv 21,1–9) v. visszavezeti a bűnöst a bűn és a tisztátalanság állapotából a tisztaság és ártatlanság állapotába. Ezt a kettős hatást a héb-ben a kipper ige fejezi ki. A szó etimológiája vitatott. Az arab megfelelő alapján a.m. ’befödni’, az akkád megfelelő szerint viszont ’eltűnni’ értelmű. Minthogy gyakran áll ’eltűnni’ v. ’elűzni’ (pl. Iz 6,7; 27,9; Jer 18,23), ’megtisztítani’ v. ’megszentelni’ (pl. Lev 12,7; 14,20.53; 16,19), ’bűnt eltávolítani’ (pl. Kiv 29,36; Lev 8,15; 14,29.52) értelmű igék mellett, ezért föltehető, hogy alapjelentése mégis az ’eltűnni’ lehetett. Az ún. Papi iraton kívül a kipper olykor a bűnnek embert helyettesítő (Kiv 32,30; MTörv 32,43; 2Sám 21,3) v. állat ~tal (MTörv 21,4 kk.) való levezeklésére vonatkozik, de egy-egy esetben valamely fenyegető veszedelemnek az elhárítására is utalhat (Ter 32,21; Péld 16,6.14; Iz 47,11); az alany Isten: Ő az, aki kiengesztelődik, megbocsát. A Papi iratban a pap az alany; a pap eszközli ki a kiengesztelődést valaki számára, akinek a bűne engesztelést kíván, v. valamely tárgy számára, amely tisztátalan, tehát meg kell tisztítani; a pap végzi el az illető személyen v. tárgyon az engesztelés szertartását; ® engesztelő áldozat. – F) Izr. fiai ~ul valamely tulajdonukat ajánlották fel; olykor aranyukat v. ezüstjüket (Szám 7; 31,50), sőt esetleg a gyermeküket is (Bír 11,29–39; 1Kir 16,34; 2Kir 16,3; 21,6; Mik 6,7), pedig Jahve elvetette a kánaániak és más népek ember~át (Ter 22,1–14; Lev 18,21; 20,2 kk.; MTörv 12,31; 18,10; Jer 7,31; 19,5; 32,35; Ez 16,20 kk.; 20,26). Rendszerint azonban a saját eledelét áldozta fel az ember, mindenekelőtt az állatát. Az ~i állatot v. egészen (égő~ v. egészen elégő~), v. csak részben áldozták fel, azaz csak azon részeit égették el, amelyeket a legfinomabbnak v. az élet székhelyének tekintettek (így a hájat, a veséket, de főleg a vért, amelyet a lélekkel azonosítottak: Lev 17,14; MTörv 12,23), v. a lélek székhelyének tartottak (Lev 17,10 kk.), és ezért megillette az élet Urát (Ter 9,4; Lev 3,17; 7,27). Ha saját célra vágtak állatot, a vért akkor is a földre kellett önteni és be kellett takarni földdel (17,13; MTörv 12,16.23–25; 15,23), úgy hogy tkp. minden magánvágás bizonyos értelemben ~i jelleget öltött (vö. 1Sám 14,31–35). Az állaton kívül még lisztet (® búza), kenyeret (elsősorban kovásztalan kenyeret, ilyen volt a ® kitett kenyér is), olajat, sót (Lev 2,13; vö. Szám 18,12), bort (Lev 23,13) is mutattak be Izr. fiai ~ul, mézet azonban nem (2,11); végül ® zsengeáldozatként feláldozták a föld terményeiből, a fák gyümölcseiből, az állatok elléséből az elsőt és a legszebbet. Az ~ anyaga magától értetődően attól függött, hogy mije volt az embernek; következésképpen változott a művelődés fokának változásával. Amíg Izr. fiai nomádok v. félnomádok voltak, nem áldoztak fel olyan dolgokat, amelyek földművelést tételeztek föl. Az Ígéret földjének elfoglalása és a nomád, ill. félnomád életmód feladása, a letelepedés és a földművelésre való áttérés az ~ok és a rítusok terén is nagy változást hozott. Hogy azonban Izr. fiai kultuszának fejlődését a kánaáni ~i rítusok határozták meg, azt némelyek (R. Dussaud, S. H. Hooke) elhamarkodottan tételezik föl. Még az ugariti kultikus szövegek fölfedezése után sem állítható, hogy a kánaáni rítusokat eléggé ismerjük ahhoz, hogy megállapíthassuk: lényeges hatással lehettek-e Izr. fiainak kultuszára; az ún. karthágói ~i tarifa pedig túl kései ahhoz, hogy Izr. fiai kultuszára hathatott volna. Ugyanakkor nem lehet magától értetődően kizárni, hogy az ugyanolyan művelődési fokon álló és egymással rokon szemita népek ugyanazokat a vallási fogalmaikat hasonló rítusokkal és ajándékokkal juttatták kifejezésre. Az efféle egybeesések azonban nem jelentik az egyik vallásnak a másiktól való függését. Végül nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy nemcsak a próf.-k, hanem már a papi irodalom is újra meg újra a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy kánaáni v. más elemek vegyüljenek Izr. fiainak kultuszába (vö. 1Kir 18; 2Kir 10; 18,4; 23). – G) A próf.-k állásfoglalását korábban sok szerző úgy értelmezte, mintha minden ~ot és az egész ® kultuszt elítélték és Jahvéhoz méltatlannak tartottak volna: Jahve mint transzcendens Isten nem kívánt egyebet tisztelőitől, mint akarata föltétlen elfogadását és parancsai teljesítését; a próf.-k tehát a „lélekben és igazságban” való imádás (Jn 4,24) előfutárai voltak. De ez a felfogás nem vette kellőképpen figyelembe a kultusz valódi tárgyát, a próf.-k kortársainak mentalitását, sem nyelvhasználatukat, amelyben koruk kultikus visszaéléseivel szembeállítva a saját, csak nagy vonalakban vázolt eszményük fejeződött ki. Ami ellen a próf.-k küzdöttek, az a formája volt a kultusznak és az ~nak, ahogy a korukban dívott, vagyis a kánaáni elemekkel összekeveredett kultuszt vetették el, amely Jahvét olyan módon részesítette tiszteletben, mint Baalt v. valamelyik természeti istent. Ozeás és Ámosz az ország É-i részében küzdöttek az ilyen kultusz ellen, amelyhez nemegyszer erkölcsi kicsapongások is kapcsolódtak (Oz 4,8–14.18 kk.; 8,5 kk. 11–13; 9,1; Ám 2,7 kk.; vö. Ez 16,16). „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten szeretete” (Oz 6,6). Mindkét próf. szemére veti kortársainak, hogy ~ai csak üres formaságok, nem tetszenek Jahvénak (6,6; Ám 5,5), mert nem Isten akaratának föltétlen elfogadását fejezik ki (1Sám 15,22 kk.; Oz 6,6), és mert nem felelt meg nekik olyan magatartás, amely összhangban állt Jahve erkölcsi követelményeivel, így elsősorban az igazsággal (4,1 kk.; 7,1 kk.; Ám 2,5–8; 3,10; 4,1.4 kk.; 5,21–27). Ugyanígy tanított Izajás (Iz 1,10–16; 29,13), Mikeás (Mik 6,6–8) és Jeremiás is (Jer 7,21–23). Hogy azonban elvben nem fordultak szembe minden ~tal és az istentisztelet minden külső formájával, az az Isten háza, a Templom iránti tiszteletükből következik (7,7–11; 26,2; vö. Ám 1,2), továbbá az ünnepeikből (Iz 30,29; Jer 33,11), valamint Ozeás fájdalmából, hogy a Palesztinából száműzötteknek nélkülözniük kell majd minden kultuszt (Oz 9,4 kk.). Több zsoltáros (Zsolt 40,7–11; 69,31 kk.) és bölcs (Péld 16,6; 21,3) átvette a próf.-k nézetét. A Zsolt 50,8–15 még hozzáfűzi, hogy Jahvénak nincs szüksége az ~i állat vérére és húsára, mert övé nemcsak minden állat, hanem az egész világ is; az 51,18 kk. kiemeli, hogy a külsőnek a belső adja meg az értékét: az Istennek tetsző ~ a bűnbánó lélek, a töredelmes és alázatos szív. Sir 34,18 kk. szerint: „Jogtalan vagyonból csúf dolog áldozni, az istentelen adománya nem talál tetszésre”. 35,1 kk.: „Aki megtartja a törvényt, sok áldozatot hoz”; 35,5 kk.: „Az igaz áldozata öröm az oltárnak, kellemes illata felszáll az Úr elé”; 35,7–12: az ~ot derűs arccal, jó szívvel kell felajánlani; az igaznak az Úr megfizeti, ha tehetsége szerint ad. – A kései zsidóságban az ~ot mindenekelőtt Jahvétól kirótt kötelességnek tekintették, amelyet az igazaknak pontosan úgy kellett teljesíteniük, ahogy a törv. előírta. Ezáltal az ~ból az odaadás nagyobbrészt kiveszett, és az engedelmesség aktusává vált. Így érthető, hogy más hasonló tettek is eszközül szolgálhattak az engesztelésre, pl. a jótékonyság (Péld 16,6; Tób 4,11), a szülői tisztelet (Sir 3,3), az igazságosság (vö. 3,30). Így válhatott a zsidóság a Templom pusztulása után, az ~ok megszűnésével ~ és kultusz nélküli vallássá. – H) Az ~ fajtái: anyaga szerint a törv. megkülönböztetett ® ételáldozatot (liszt, olaj, bor), véres v. vágóáldozatot (állatáldozat, állatok húsa, az ún. tisztátalan állatokén kívül), ® italáldozatot, ® illatáldozatot (= tömjén); a szándék szerint, amiért bemutatták: ® engesztelő áldozatot, ® építési áldozatot; ® hálaáldozatot, másképpen béke- v. közösségi ~ot; ® féltékenységi áldozatot; ® tisztulási áldozatot; aszerint, hogy mikor, mely időpontban mutatták be, napi (értsd: naponta bemutatott); ® esti áldozatot és ® reggeli áldozatot. – Az ~ot v. – részben, ill. egészben – elégették (égő~), v. ® lengetéssel mutatták be, v. pedig kiöntötték (ital~). – II. Az ÚSz-ben. A) Jézus a szinoptikusok szerint az ~ot, amely Izr. fiainak istentiszteletében oly központi szerepet töltött be, nem vetette kifejezetten el; sőt elismerte a Templom (Mt 23,17; Mk 11,17) és az oltár (Mt 23,19; vö. 12,3–6) szt.-ségét. Ugyanakkor az ~nál előbbre valónak tartotta a kibékülést (5,23 kk.), jóváhagyta a próf.-k tanítását (9,13; 12,7; Oz 6,6), az egész törv.-t a szeretet parancsában foglalta össze (Mk 12,28–32) és megjövendölte a Templom pusztulását (13,2), ami egyszersmind a Templomhoz kapcsolódó ~ok végét is jelentette; sőt az ósz-i ~ megszűnését is bejelentette: új szövetséget hozott létre (Mt 26,28; Lk 22,20; 1Kor 11,25). Az ósz-i ~ megszűntét János kifejezetten megfogalmazta (Jn 4,23–24). De Jézus azért elvben nem vetette el az ~ot; sőt, saját haláláról azt mondta, hogy vérét váltságul ontja ki mindenkiért. Jóllehet a gör. szó (lütron ’váltságdíj’) önmagában véve nem jelent egyebet, mint azt az összeget, amelyen egy hadifoglyot v. egy rabszolgát ki lehetett váltani v. pedig (elsősorban a LXX szóhasználatában) azt a helyettesítő ajándékot, amelynek értéke semmissé tesz egy bűnt, Jézus halálát – az „életét odaadta váltságul mindenkiért” fordulat révén, valamint az ® Isten szolgájára való tekintettel, akinek önként vállalt halála engesztelő ~nak számított, sokakért (Iz 53,10; 53,4–6) – szabályos engesztelő ~nak lehet, sőt kell tekintenünk; ® megváltás; az Eucharisztia ~i jellegére nézve ® utolsó vacsora. – B) Pál ap. Krisztus halálát – ehhez nem is férhet kétség – úgy fogta föl, mint ~ot; a Krisztus végbevitte megváltás következményeit Krisztus vérének (Róm 5,8 kk.; Ef 1,7; 2,13; Kol 1,19 kk.; vö. 1Pét 1,2–18 kk.) v. önként vállalt halálának (Róm 5,6.8.10; 1Kor 15,4; Gal 2,21; Kol 1,22) tulajdonította; ezzel kifejezte, hogy Jézus halálát engesztelő ~nak tekintette. Ezt konkrétan meg is fogalmazta: „Krisztus szeretett minket, és odaadta magát értünk jóillatú áldozati adományként az Istennek”, vagyis Istennek tetsző ~ul (vö. Lev 1,9; 3,16; 6,8 stb.). Pál Krisztust húsvéti bárányunknak nevezi; a kereszten áldozták fel, hogy az igaz Izr.-t, Isten Izr.-ét (Gal 6,16; vö. 1Kor 10,18) kiváltsa a bűn szolgaságából (5,7). Végül Krisztus az égő~: vére új szövetséget hozott létre (11,25); Isten őt adta oda véres engesztelő ~ul, hogy levezekelje a bűnt és az emberek iránt Istent kiengesztelje. – C) A Zsid Krisztus halálát ismételten ~ként állítja elénk, amely az ÓSz minden ~át messze felülmúlja, az égő ~ot (Zsid 10,5–8), a vörös tehenet (9,13; vö. Szám 19,1–10), az ó szövetség megkötésekor bemutatott ~ot (Zsid 9,15–23; vö. Kiv 24,3–8), az engesztelő ~ot, az ® engesztelés napján bemutatott ~ot (Zsid 9,1–14; vö. Lev 16,1–34; 23,26–32). A Zsid szerzője kifejezetten kiemeli, hogy Krisztus ~a engesztelő ~ volt: Krisztus mint az új szövetség főpapja „nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta” (Zsid 7,27–28; vö. 9,28). Ha már a bakok és a bikák vére, meg az üsző hamva tisztává tesz, „mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk” (9,13 kk.). Krisztus, aki egyszer áldozta fel magát, „hogy sokak bűnét elvegye”, másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvösségére, akik várnak rá (9,28). „Egyetlen ~tal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (9,14). A 13,10: talán az Eucharisztiát állítja elénk ~ként. – Olykor az ~ tágabb értelmezést kap. A keresztény, aki meghalt a bűnnek (Róm 6,11.13), testét „élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” adja, ez szelleme hódolata (12,1), azaz olyan istentisztelet, amely összhangban van azzal, hogy az ember értelmes lény, az Isten pedig lélek. Keresztény életet élve a keresztény „lelki házzá” válik, hogy „Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzon” (1Pét 2,5), az apostolkodás (Róm 15,15 kk.; Fil 2,16 kk.), az imádság (Zsid 13,15) és a vértanúság (Fil 2,17) vállalásával. – D) János írásaiban Jézus, aki abban az órában halt meg, amikor a húsvéti bárányt föláldozzák (Jn 19,14), úgy jelenik meg mint az igazi húsvéti bárány, amelynek nem volt szabad csontját törni (Kiv 12,46; Szám 9,12; Jn 19,36). Ő az ® Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (1,29.36); azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket (1Jn 3,5); vére minden bűnt lemos (1,7; vö. Jel 7,14); „Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (2,2; vö. Jn 11,51 kk.). Ha kifejezetten nem fogalmazódik is meg, milyen módon veszi el az Isten Báránya a bűnöket (gör. airein; vö. 10,18; 11,50; 15,2; 1Jn 3,5), Jn 6,51; 1Jn 1,7; Jel 5,6.9.12; 7,14; 12,11 alapján föltehető, hogy vérével mossa le a bűnöket, tehát hogy engesztelő ~ot mutat be (vö. Iz 53,1–11: az Isten szolgáját mint egy bárányt leölésre viszik, és mások bűneiért szenved). Így a húsvéti bárány engesztelő ~tá válik, amilyen szerepet az ósz-i kultuszban nem töltött be (vö. 1Pét 1,19; 1Jn 1,7; 2,2). A Jel-ben a Bárány (29-szer) Krisztus tulajdonneve. A Bárány, akit leöltek (Jel 5,6.9.12) a választottakat megváltotta Istennek a vére árán (5,9; vö. 13,3 kk.; 1Kor 6,20; 7,23); vérében mosták az üdvözültek tisztára a ruhájukat (Jel 7,14). E részletekben az engesztelésnél nagyobb hangsúlyt kap az Isten Bárányának megváltói szerepe.
