átok
átok: bajt okozó mágikus szó v. tett, ami ellen mindenütt bűntetéssel v. mágikus módon védekeztek. Az ókori K-i népek – köztük Izr. is – az ~ foganatosítását Istennek tulajdonították. Az ÓSz-ben két változata ismert: I. Rossz kívánság (héb. arur). Az ~ föltétlenül „fogott” (Szám 22,6; Zsolt 109,18; Sir 3,9; Zak 5,2 kk.), még hosszú évek múlva is (Józs 6,26; Bír 9,20.49.56; 1Kir 16,34). Ezért akadályozta meg Jahve Bileámot abban, hogy Izr. fiaira átkot mondjon (Szám 22,6; Neh 13,2). Csak az áldás tehette hatástalanná (Bír 17,2 kk.; 2Sám 21,3), elsősorban Jahve áldása (MTörv 23,6; Neh 13,2; Zsolt 109,28). Mivel a süket nem hallotta az átkot, s így nem tudott ellene védekezni, süketnémát tilos volt átkozni (Lev 19,14). Ugyanakkor átkot mondtak az ismeretlen tolvajra, hogy így lelepleződjön (Bír 17,2). Az ~ a megátkozott személy egész vagyonára kiterjedt (MTörv 28,16–18), sőt még a törzsére és a lakóhelyére is, úgyhogy emiatt annak, akire átkot mondtak, el kellett vándorolnia (Ter 4,11 kk.), s a kultikus közösségből is kizárták (4,14; Zsolt 15,4). A megátkozott miatt az ország is tisztátalanná vált (MTörv 21,23). Védekezésül átkot véstek Egyiptomban, Föníciában, Izr.-ben és Görögországban a szarkofágokra és a sztélékre, Babilóniában a határkövekre (vö. 27,17). ~kal védekeztek az elnyomottak is, így a szolgák (Péld 30,10), az éhező szegények (11,26; Sir 4,5 kk.) v. azok, akiket hitelezők nyomorgattak (Jer 15,10). Az ígéretet és a szerződést azzal erősítették meg, hogy nem teljesítése esetére átkot mondtak magukra (Ter 15,10.17 kk.; 21,23–32; 30,51–54; ® eskü); akik a Jahve és Izr. közti szövetséget megsértették, v. Jahve parancsait megszegték, azokat ~ fenyegette (MTörv 11,26–28). Istenítéletkor a gyanúsított asszony ~vizet ivott: ha valóban vétett, „fogott” rajta (Szám 5,19–26). – Izr.-ben az ~ teljesedése Jahvétól függött (Ter 12,3; Szám 23,8). Erre utal mindenekelőtt maga a formula (arur ’Istentől átkozott’: Ter 3,17; 9,25; 27,29), továbbá az a meggyőződés, hogy Jahve „meghallgatja” az átkot (vö. Sir 4,6) – ebből következően az ~ gyakran csak a rossz kívánása volt (pl. Jer 15,15; 17,18; 18,19–23; ® átokzsoltárok). Jahve áldásával semmissé tette a kimondott átkot (Zsolt 109,28; vö. MTörv 23,6; Neh 13,2). Amint a méltatlan pap áldását Jahve ~ká változtathatta (Mal 2,2), ugyanúgy el is háríthatta az alázatostól az átkot (2Sám 16,12). A gonoszt Jahve átka érte, az igaz pedig áldásában részesült (Péld 3,33); az ártatlant nem érte utol a „meg nem szolgált” ~ (26,2), hiszen az ~ csak az igaz és igazságos Isten akaratából „fogott”. Így Izr.-ben az ~ erdeti mágikus jellege teljesen elhalványodott, sőt meg is szűnt. Isten nevét – megkövezés terhe alatt tilos volt ~ba foglalni (Kiv 22,27; Lev 24,11–16). Jahve szentségének ily módon való megsértését később annyira komolyan vették, hogy eufemisztikusan ~ helyett is áldást mondtak (értsd: a magyar áldásnak megfelelő szót használták; 1Kir 21,10.13; Jób 1,5.11; 2,5.9; Zsolt 10,3). – A királyt is veszélyes dolog volt átkozni (Préd 10,20; vö. 1Kir 22,27); a király ui. Jahve helytartójának számított. A gonosz folyvást szórja az átkot (Zsolt 10,7; 62,5), az igaz még ellenségére sem mond átkot (Jób 31,30), ha az igazságos Isten bűntetését nem vonakodik is kérni üldözőjére (Jer 15,15; 17,18). – II. Elkülönítés, kiközösítés (anatéma, héb. herem). Négy formája volt: 1. Fogadalom, amikor valaki Jahvénak ajánl akár embert, akár állatot v. bármi mást, mégpedig pénzen meg nem váltható formában (ez különbözteti meg a felajánlás más formáitól) és visszavonhatatlanul (Lev 27,28). Az ~ alatt felajánlott javakból éltek a papok (Szám 18,14; Ez 44,29). Azt, hogy ünnepélyes (eskűvel megerősített) volt-e ez a felajánlás, nem lehet biztosan tudni. Maguk a rá vonatkozó szövegek későiek, a szokás azonban régebbi lehet, mint a törv., amely fennmaradt. – 2. Büntetés, mindenekelőtt bálványimádás miatt, amelyet egyes emberekre éppúgy ki lehetett róni (Kiv 22,19; Lev 27,29), mint egész városokra (MTörv 13,13–19). Az alapgondolat az volt, hogy aki v. ami bálványimádás következtében tisztátalanná vált, abban veszélyes erő rejlik, ezért tilos érinteni, vele kapcsolatba kerülni. A büntetés kiszabásakor, ill. elszenvedésekor ez az erő mintegy „elszállt”. Ilyen büntetést vont magára, aki Jahvénak szentelt holmit zsákmányolt (Józs 7), de később már az is, aki bálványt bevitt a házába, ill. rejtegetett (MTörv 7,26). Mindamellett a szövegekből nem derül ki világosan, hogy volt-e ennek a büntetésnek valamilyen meghatározott formája (megkövezés, elégetés). Később halálbüntetés helyett – esetenként – beérték a javak elkobzásával (Ezd 10,8). – 3. Katonai rendszabály, amelyre az ÓSz-ben több helyen is találunk utalást (Szám 21,1–3; Józs 6; Bír 1,17; 1Sám 15). Eszerint a zsákmányt (olykor a teljes zsákmányt, a meghódított területet is beleértve) Jahvénak kellett szentelni. Ez gyakorlatilag a legyőzöttek megölését és a zsákmányolt holmi megsemmisítését jelentette, a katonáknak tehát üres kézzel kellett a csatatérről hazatérni, ami nem volt mindig könnyű (Józs 7,1; 1Sám 15). Úgy gondolták, hogy ez tetszik Jahvénak. A szokásra a Biblián kívül csupán egy profán forrás utal, az ún. Mesa-sztélé, amely szerint az ellenség „~kal sújtása” kielégíti, jóllakatja az istenséget. Ez a teljesen antropomorf felfogás az ÓSz-be nem került bele, de az ~ lefolyása azért mutat vele bizonyos rokonságot. A Saul utáni időből csupán egy helyen esik szó ~ról (1Kir 20,42: egy ismeretlen próf. sürgeti az ~ betöltését, az ~kal sújtást); a heherim ige hovatovább minden vallásos színezetét elvesztette és csak ’kiirt, elpusztít’ értelemben élt tovább (Iz 34,2.5; 43,28; Jer 25,9; 50,21.26; 51,3 stb.). A 2Kir 19,11; 2Krón 20,23; 32,14 alapján föltehető, hogy az asszírok és más népek is ismerték az ~kal sújtást. Mindamellett a heherimet inkább az említett profán értelemben fogták fel. A MTörv – módosított változatban – új vallási tartalommal tölti meg az átkot (7,1–5; 20,16–18): előírja Kánaán népeinek kiirtását és az összes bálvány megsemmisítését – ezzel az ~ mintegy a tiszta vallásosság megőrzésének eszközévé vált. Józs kiemeli hőseiről, hogy hűségesen teljesítették az ~ parancsot, „betöltötték az átkot” (6; 8; 9,20 kk.; 10,28 kk.; 11,11 kk.). – 4. A zsidóság körében szokásban volt még büntetésképpen a zsinagógából, a közösség életéből való kizárás is (vö. Ezd 10,8), de a herem kifejezést csak a legszigorúbb változatára alkalmazták. – A kumráni közösség – a vétségtől függően – 10 napra, 1, 3 v. 6 hónapra, 1 v. 2 évre, végül egyszer s mindenkorra való kizárást ismert. – Az ÚSz-ben: Jézus szavai és példája arra intenek, hogy még üldözőinket sem szabad átkozni (Lk 23,34; vö. ApCsel 7,59 kk.); Jézus azt parancsolta, hogy szeressük ellenségeinket (Mt 5,44; vö. Róm 12,14.20) és béküljünk ki velük (Mk 11,25), a rajtunk esett sérelmeket, valamint az igazságtalanságokat ne rójuk fel, hanem felejtsük el (Mt 6,14; 18,21–35) – így leszünk fiai a mennyei Atyának (5,45), és így leszünk tökéletesek, amint a mennyei Atya is tökéletes (5,48; vö. Lk 6,36). Pál ap. átkozottaknak mondja azokat, akik nem szeretik az Istent (1Kor 16,22), v. akik más ev.-ot hirdetnek, mint ő (Gal 1,8 kk.), s annyira szereti a népéből valókat, hogy értük akár átkozott is szívesen lenne (Róm 9,3).
