élet a halál után
élet a halál után: Az ÓSz-ben elég korán találkozunk azzal a meggyőződéssel, hogy az ember a halál után nem hull a semmibe. Az olyan szövegek, mint a Ter 42,13; Jer 31,15; Jób 7,21; Zsolt 39,14, amelyekben a halál utáni „nem lét”-ről esik szó, csak a földi létet kérdőjelezik meg, nem pedig az abszolút létet. Mivel az ember mivoltját illetően még nagyon kezdetleges ismereteik voltak (® halál), arról sem tudtak tiszta képet alkotni, hogyan képzelhető el az ember halál utáni léte. Vsz., hogy eleinte Izr.-ben is azt képzelték, hogy a halottak a sírban élnek tovább; erre utal a megtér atyáihoz kifejezés (Ter 47,30; 1Kir 3,22 stb.), ami később egyszerűen eltemetik v. leszáll a holtak országába lett. Erre enged következtetni a halottakról való gondoskodás is (a halottal élelmiszert is adtak a sírba, és rendszeresen ellátták vízzel); lehet, hogy még Jer 31,15 is ezt tükrözi, bár csak költői kép formájában. Ugyanakkor határozott megfogalmazást kapott az a föltevésük, hogy az ember a halál után a ® holtak országába, a ® seolba száll le, és ott a sötétségben és a porban vigasztalan a léte. Mindazáltal a bölcsességi irodalom némely helyén ettől eltérő fölfogásnak is mutatkoznak nyomai (Péld 12,28: az igazságosság az életre visz; 15,24; 19,23 stb.). Nyilván Izr.-en kívüli hatásra kapcsolódik itt össze az ember sorsa a halhatatlan istenek saját életével (® halhatatlanság). – Az ÓSz-ben sokáig az a fölfogás volt a legáltalánosabb, hogy a halál utáni élet Jahvén kívül van, ezért az Izr.-nek ígért, és teljesen eviláginak elgondolt üdvösségben sem lehet az embernek a halála után része. De a nép pusztulása, amely a jobb jövő reményét azért nem ölte ki, továbbá az egyéni életben a rosszért való kárpótlásnak az igénye idővel elvezetett a halál utáni életet illető fölfogás módosításához. Kiindulópontul az a hit szolgált, hogy Jahve hatalma a holtak országára is kiterjed (MTörv 32,22; Iz 7,11; Ám 9,2; Zsolt 139,8 stb.). Aztán kibontakozott a gondolat, hogy a holtak országában a jóknak és a gonoszoknak a sorsa nem azonos. Már Ez 32,17–32: más-más helyük van a holtak országában Izr. ellenségeinek és a régmúlt hőseinek. – A halál utáni létet illető fölfogást módosította a föltámadásban való hit előtérbe kerülése (® halottak feltámadása). Ez Jób 14,11 kk.-vel ellentétben a holtak országából való visszatérés reményét ébresztette fel (® élet). – Végül szerepe volt a halál utáni létet illető fölfogás alakulásában a hellenista antropológiának. Ez tette ui. lehetővé, hogy a haláli létet életnek tekintsék, és így legalább bizonyos vonatkozásban boldognak tudják elképzelni (vö. Bölcs 3,2 kk.). Mindamellett: a test nélküli életet átmenetinek tekintették, a föltámadás reményében (3,7). Ugyanakkor egyre jobban kikristályosodott a jók és gonoszok sorsára vonatkozó elgondolás: eleinte más-más helyet jelöltek ki a jóknak és a gonoszoknak a holtak országában, de aztán – elég korán – már a ® Paradicsomba került a jók lelke, s itt a föltámadásig is vigaszt kaptak. – Az ÚSz-ben tovább élt a zsidó hagyomány. Mt 12,40; ApCsel 2,27.31; Róm 10,7; 1Kor 15,55; Ef 4,9; Jel 6,8; 20,13 kk. szerint a halál után mindenki leszáll az alvilágba, a ® hádeszba. Lk 16,19–31: az igazak nem kerülnek oda, ahol a bűnösök bűnhődnek, őket külön hely, ® Ábrahám kebele várja. 23,43 ugyanakkor a Paradicsomot említi, amely föltehetően az égben keresendő; a Krisztussal való közösség révén, aki a föltámadása után fölment a mennybe, és elfoglalta helyét az Atya jobbján (Mk 16,19; ApCsel 2,33 kk.; Zsid 8,1; Ef 1,20; 2,6; 1Pét 3,22), a hívő embereknek polgárjoguk van az égi hazában (Fil 3,20), ott van az otthonuk, az örök hazájuk (2Kor 5,1). Az ég bőséges jutalom lesz Krisztus iránti hűségükért (Mt 5,12; Lk 6,23). A Fil 1,23; 2Kor 5,6 kk.-ből kikövetkeztethető, hogy az igazaknak nem kell várniuk a föltámadásig és az utolsó ítéletig, hogy bejussanak az égi hazába; mindjárt haláluk után elérkezhetnek oda (Jel 14,13). A bűnösök végleges eszkatologikus helye a ® pokol v. a ® Gehenna. A jók és gonoszok végleges sorsa (örök élet v. kárhozat) az utolsó ® ítéletkor dől el, az idők végén, a föltámadáskor (Mt 25,46; Jn 5,28 kk.).
