üdvösség
üdvösség: I. A fogalom. A héb. Bibliában az ’üdvösség’ értelmet a jesa, jesuah, tesuah szavak hordozzák (a jasa tőből, amely a. m. ’tágas’, ’tágassá tenni’, ’megszabadítani, megmenteni’); a LXX-ban szótéria, szótérion (a szódzó ’meggyógyítani, megmenteni, megőrizni’ jelentésű tőből) a Vg-ban salus, salutare, amely eredetileg katonai fogalmat jelölt: ’valaki számára teret biztosítani, az elnyomót fegyverrel elűzve, valakit az ellenség hatalmából kiszabadítani’. Ebben az értelemben Izr. bírái közül némelyek ’szabadító’ címet viselnek (mósia: Bír 3,9.15; vö. 12,3; MTörv 22,27; 1Sám 11,3; 2Kir 13,5) és így a kivívott győzelem is ’üdv’, ’üdvösség’ (Bír 15,18; 1Sám 11,9.13; 19,5; 2Sám 19,3; 23,10.12; Zsolt 20,7.10; 21,4; 44,4.8; 144,10; 1Mak 5,62). De ugyanígy nevezik Izr. fiai a más bajból, veszedelemből való szabadulást és az ehhez nyújtott segítséget is. A Bibliában természetesen Isten különleges módon is szabadító, üdvözítő. Nemcsak akkor bizonyult annak, amikor kiszabadította népét (® kivonulás Egyiptomból; Kiv 14,30; 15,2; MTörv 32,15; Zsolt 106,21; ApCsel 7,25), hanem Izr. fiai meg voltak róla győződve, hogy valójában az emberek által kivívott szabadulás is Jahve győzelme (Bír 6,36; 1Sám 11,13; 19,5; 2Sám 23,10.12; 2Kir 5,1; 13,17; 1Krón 11,14). De Jahve nemcsak a nép egészének adott ~et, szabadulást, hanem gyakran azok javára is közbelép, akik erre kérik. Ha ilyenkor v. hasonló esetekben arról van szó, hogy valamely konkrét történelmi helyzetbe nyúl Isten bele szabadulást szerezve, akkor ez sok helyen úgy szerepel a szövegekben, mint átfogó, egyetemes ~, v. amikor a tört. végén bekövetkező végérvényes ~ről van szó, akkor eszkatologikus (® eszkatológia), ill. amikor arról van szó, hogy Isten a Messiás által adja, akkor messiási ~ (® messiásvárás). Ez az ~ Izr. fiai ~várásának voltaképpeni tárgya, és gyakran úgy találkozunk vele, hogy ’Isten ~e, ill. az (én) ~em v. az ~’ (Ter 49,18; Iz 45,8; 49,8; 51,5 kk. 8; 56,1; Zsolt 12,6; 50,23; 67,3; 91,16; 119,123.166.174; Lk 1,77; Jn 4,22; ApCsel 4,12; 16,17; Róm 11,11; 2Kor 6,2). Tágabb értelemben felfogható ez az ~várás az eljövendő boldogság idejeként is, amire Izr. várakozott, de szűkebb értelemben úgy is, mint a jövő várásának az a formája, amikor a boldogság idejének elérkezte Isten győzelmének gyümölcse; ez a győzelem jelenthet szabadulást az elnyomástól, az ellenség hatalmából, valamilyen nyomorúságból és a bűnből. Rokon értelmű az ~gel a ® megváltás, de ez egy kissé jogi színezetű; az (örök) ® élet is felfogható az ~gel rokon értelműnek, ha ez utóbbi a minden gondtól, bajtól mentes, örökké tartó lét teljessége. – II. Az ~ kibontakozása a szó szorosabb értelmében. – A) Az ÓSz-ben. 1. A legrégibb szövegek, amelyek arról szólnak, hogy Jahve ~et szerzett Izr.-nek, Izr. tört.-ének olyan kiemelkedő eseményeire vonatkoznak, mint az Egyiptomból való kivonulás (Kiv 15,2; Oz 13,4), a fosztogató midianita csapatok kiűzése (Bír 6,37; 7,2.7; 10,12), a filiszteusok igájának lerázása (15,18; 1Sám 9,16; 19,5; 2Sám 23,10.12). Így ismerte meg a választott nép Jahvéban szabadító Istenét, ezért magasztalja a MTörv 33,29 Izr.-t Jahve által megszabadított népként, s ezért tekintik Izr. fiai ~ük sziklájának Istent (32,15; 1Sám 14,23?; Zsolt 68,20; stb. Iz 17,10; Mik 7,7). Épp ez adja a próf.-knak a reményt, hogy Jahve – még ha megbünteti is Júdát, akkor is – könyörületes lesz. Csak Szof 3,17 (Oz 1,7 későbbi glossza!) kapcsolja hozzá az ~ terminológiájához az eljövendő boldogságot, amellyel Isten, „az erős Szabadító” ajándékozza majd meg a választott népet, miután végrehajtja az ítéletet és haragja lecsillapul. Kifejezett ~várással először csak Jeremiásnál találkozunk. A próf., akit mélységesen áthatott a meggyőződés, hogy nem a bálványok (Jer 2,27 kk.; 11,12), hanem Jahve Izrael ~e (3,23; 14,8 kk.), nem csupán személyes ~et várt Jahvétól (15,20; 17,14), nem is csak Júdának az akkor épp régóta tartó és éhínséget okozó aszálytól való megmentését (15,20; 17,14) v. pedig – föltéve, hogy a nép megtér – az É-ról fenyegető veszedelemtől való megszabadítását remélte, hanem a messiási ország megszilárdulását is, amelyben egy új Dávid uralma alatt jog és igazságosság uralkodik. Ennek kezdetét az ~ képében mutatja be a próf.: megszabadul Júda (23,6 = 33,16). A 31,7: szintén eszkatologikus értelme van az ~nek, de már a ® maradéknak jut csak osztályrészül; 30,10 kk. = 46,27: itt a fogságból való szabadulást jelenti a szintén eszkatologikus értelemben vett ~. Hab 3: itt az ~ katonai értelme kerül előtérbe (vö. 3,8 kk. 11 kk.); szemléletesen leírja, hogyan szabadítja meg Jahve az elnyomott népet a kivonulásra és a sinai szövetségkötésre emlékeztető teofániában (vö. 3,8.13.19). – Ezekieltől szintén nem állt távol az ~ gondolata, jóllehet nála a restauráció gondolata állt inkább előtérben. De kiemelendő, hogy ő az ~várást transzponálta, nála az ~ már nem politikai értelemben vett szabadulás (vö. Ez 34,22), hanem elsősorban a nép kiszabadítását jelenti az elnyomónak tekintett bűn, tisztátalanság hatalmából (36,29; 37,23). – 3. Deutero-Izajásnál az ósz-i ~várás (más témákkal összekapcsolódva), mint Isten igazságossága (Iz 45,21: justitia salvifica) és a megváltás: Isten Izr. megváltója (43,3.11–14; vö. 41,14; 44,24; 47,4) eléri tetőpontját, amelyet már a gyakori szóhasználat is jelez (21-szer kerül szóba az ~ fogalma). Jóllehet az ~ terminológiájával nem találkozunk a szövegekben, amelyek a Bábelből való visszatérést úgy állítják elénk, mint egy második Egyiptomból való kivonulást (41,17–20; 43,16–21; 48,20 kk.), Deutero-Izajás ~várását ebben a megvilágításban kell szemlélnünk. Ezenkívül az új teremtés gondolata (41,20; 45,8; 48,7) is jellemzi ezt az ~várást, mert Izr. ~ét egy rendkívüli kegyelemnek tulajdonítja, amely Isten irgalmának köszönhető (46,13): váratlan ajándék (51,5). Ebből a hitből a népnek olyan bizalmat kell merítenie, hogy minden nehézségen felülemelkedhessen (43,3 kk.). Ennek az ~várásnak nem csupán a fogságból való szabadulás és Izr. újraegyesítése a tárgya (49,6), nem is Izr. elnyomóinak megbüntetése (49,25 kk.; vö. Szof 3,9), az ország (Iz 49,8) és a város (52,1.8 kk.; vö. 60,16.18; 62,1.11) helyreállítása, hanem elsősorban Jahve országának (52,7) megalapítása; egy ilyen ~várást foglal magában Jahve törv.-einek ismerete, amely most nem kőtáblán, hanem az isteni igazságosság (51,4) tényeként áll Izr. fiai előtt; ez olyan gondolat, mint amelyet a szív törv.-ével (Jer 31,33) analóg módon kell érteni. Jellegzetes ennek az ~várásnak az egyetemessége (Iz 45,22; 49,6; 51,5), amely itt sokkal határozottabb megfogalmazású, mint pl. az 51,5-tel rokon 4,3 esetében, ahol még Sion a központ, ahova minden népnek föl kell vonulnia. Végül: a várt ~ örök ~ (45,17; 51,6.8). – 4. A restauráció során az ~várás válságba került. Zakariás azt remélte, hogy az ~ ideje még az ő életében megkezdődik (Zak 8,7.13) és Izajás is meg volt róla győződve, hogy az ~ közel van (Iz 56,1); mintha egy kis csalódás ért volna némelyeket, hogy ez nem következett be (59,1). Ezért a próf.-k hangsúlyozták, hogy ennek okát nem Jahvéban kell keresni, hanem a nép bűneiben (59,2–14). Ez alapul szolgált a harag, az igazságszolgáltatás napjának várásához (59,15–20; 63,1–6), amely a bűnösöknek bűnhődést hoz, de akik „megtérnek gonoszságukból”, azoknak ~et. Izajás apokalipszisében még egy új mozzanat is járul az eddigiekhez: a halál végérvényesen eltűnik (25,7 kk.), de burkoltan már 45,17 és 51,6.8 is tartalmazza ezt a gondolatot. – 5. Érthető, hogy Izr. ~várása a zsoltárokban is kifejeződik. A várt ~ olykor itt is katonai értelemben véve (= mint felszabadítás) fogalmazódik meg (Zsolt 76,10; 108,7; 118,25; vö. 20,7; 106,47), s az elhurcoltak összegyűjtését és hazatelepedését (14,7; 106,47), Jeruzsálemnek és Júda lerombolt városainak újra fölépítését (69,36; 80; 85,5) és az ebből fakadó örömet, boldogságot (132,14–18) jelenti. A 65,5; 67,3 kk.; 98 Deutero-Izajásra emlékeztet. Mint Mikeás próf. (Mik 7,7), a zsoltárosok is a nép üdvözítő Istenében látják szabadulásuk biztosítékát, akár személyes ellenségeik kezéből való megszabadulásról (Zsolt 7,2; 12,6; 17,7; 22,21 kk.; 31,2 kk. 17; 54,3; 69; 71,2 kk.; 86,2.16; 109,26.31; 138,7 stb.), akár valamely betegségben (6,5; 9,14 kk.) v. más bajban (69,2) kapott segítségről van szó; ezeket sokszor személyes bűneik büntetésének tekintették. Minthogy az ~, a szabadulás föltételezi ezeknek a bűnöknek a megbocsátását, a szóban forgó személyes ~ e helyeken szellemibb színezetű. 91,16: itt az ~várás összekapcsolódik a hosszú élettel; vö. 68,20 kk., ahol az ~hez az a gondolat kapcsolódik hozzá, hogy Jahve a halál kapujának ura: megóv a haláltól. Határozatlanabb, ezért szuggesztívebb az ~várás a következő helyeken: 50,23; 51,14; 62; 70,5 kk.; 119,123.166.174. Hogy a zsoltárosok tudatában voltak az ~várás erkölcsi alapjának, az abból a meggyőződésükből következik, hogy csak az alázatos és megtört szívűek nevezhetik Jahvét szabadítójuknak, üdvözítőjüknek (18,28; 24,4 kk.; 34,19; 37,39–40; 116,6; 119,155; 145,18 kk.; 149,4). – B) Az ÚSz-ben. Az ÚSz szerzőinek meggyőződése, hogy a Názáreti Jézus az ósz-i ~ beteljesedése. Ez már abban kifejeződik, ahogy Simeon – Deutero-Izajás hatására – a kis Jézust köszöntötte (Lk 2,29–32; vö. ApCsel 4,12). Ezért az ÚSz Istenen kívül (Lk 1,47; 1Tim 1,1; 2,3; 4,10; Tit 1,3; Júd 25) Jézust is – kifejezetten – Üdvözítőnek, Megváltónak (szótér) nevezi (Lk 2,11; Jn 4,42; ApCsel 5,31; 13,23; Ef 5,23; Fil 3,20; 2Tim 1,10; Tit 2,13; 2Pét 1,1.11; 1Jn 4,14). Jóllehet Lk 1,71 kk. némileg még az ósz-i felfogást tükrözi (az ellenség kezéből kiszabadulva szolgálni Istennek), Mt 1,21 Jézus nevének magyarázatakor már sokkal határozottabban érzékelteti, mint az ÓSz, hogy az ~várás negatív értelemben a bűntől való szabadulást jelenti (vö. Lk 1,77; 7,49 kk.; 1Tim 1,15), amely más helyeken úgy szerepel, mint szabadulás az Isten (eszkatologikus) haragjától és az ítélettől (Róm 5,9; Jn 12,47; vö. 1Kor 5,5; 1Tesz 1,10; 5,9), megmenekülés a kárhozattól (Fil 1,28; vö. Mt 18,11; Lk 6,9; 19,10; 2Kor 2,15; Jak 4,12), az (örök) haláltól (5,20; vö. 2Kor 7,10), a tűztől (Júd 23), v. pedig kimenekülés „ebből a romlott nemzedékből” (ApCsel 2,40; ® eón). Pozitív értelemben az úsz-i ~várás tárgya mindenekelőtt az élet; a boldogság a. m. átkerülni a halál országából az élet országába (Ef 2,5), Isten mennyei országába (2Tim 4,18), aminek eredményeképpen az ember részesévé válik Isten dicsőségének (2,10). Jól lehet ez az élet eszkatologikus és a boldogságunk még csak „reménybeli” (Róm 5,10; 8,24; 13,11; Mt 10,22; 24,13; Mk 13,13; 1Kor 1,18; 1Tesz 5,8 kk.; Zsid 1,14; 9,28; 1Pét 1,5), bizonyos értelemben mégis adva van (elővételezett eszkatológia: Ef 2,5.8), mert az ~ folyamatosan fakad abból az életből, amely Krisztus feltámadásával elkezdődött (Róm 5,10). Az ember kegyelemből kapja (ApCsel 15,11; Ef 2,5.8; Tit 3,5) a Jézusban való hit által (Lk 8,47 kk.; ApCsel 16,30 kk.; Róm 10,9; 1Kor 1,21); ezt a hitet valljuk meg a keresztségben (Mk 16,16; Tit 3,5; 1Pét 3,21). Vannak nehézségek, amelyeket le kell győzni; az örök ~ért le kell mondani az ideig való javakról (Mt 16,25; Mk 8,35; Lk 9,24). Az emberiség ~ének nagy ellensége a Sátán (8,12). Bár az ÚSz kifejezetten soha nem említi, hogy az ~ a Sátán hatalmából való kiszabadulás, ez mégis félreérthetetlenül következik olyan szövegekből, mint Mk 3,23–27 és ApCsel 26,18. Ez az ~ elsősorban Izr.-nek szól (Lk 1,69.77; 2,11; 19,9; Jn 4,22; ApCsel 13,23), de miután Izr. vonakodik elfogadni, a pogányok részesednek belőle (Róm 11,11), mert Istennek az az akarata, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4; 4,10; vö. Lk 3,6; Jn 3,17; 12,47; ApCsel 28,28; Tit 2,11); ezért Jézus a világ üdvözítője (Jn 4,42; 1Jn 4,14), a kapu, amelyen át eljutunk az ~re (Jn 10,9).
