Antikrisztus
Antikrisztus (lat. ’ellenkrisztus’): A kifejezés csak János leveleiben fordul elő, s Krisztus ősellenségét jelenti, aki a végső időben lép majd fel (1Jn 2,18; 4,3), s akit az ap. kora tévtanítóival azonosít (2,18; 2Jn 7). Maga a gondolat azonban sokkal szélesebb körben ismert: a 2Tesz 2,3–8 az istentelen emberben az „ellenséget”, a „kárhozat fiát” látja. A Jel-ben „vadállat”-ról (13,1–18; 19,19), „nagy kéjnő”-ről (17) és „hamis próféták”-ról (16,13; 19,20; 20,10) esik szó. Később az üldözés idején különösen nagy szerepet játszott a gondolat. A vallástört.-i iskola a perzsa és babiloni mítoszokra vezeti vissza a gondolatot (a titánok elleni harc az ős- és a végső időben). Ám a kései zsidó apokaliptika, amely ismét az ÓSz-re (különösen a próf.-kra: Ez 38; Dán 7,8.11) megy vissza, elegendő magyarázatot ad; a kumráni iratokban szerepelnek olyan alakok mint a „hazugság embere”, a „gonosz pap” v. az „erőszak embere”. Ez az apokaliptikus irodalom ui. az üldözés idején keletkezett, így érthető, hogy az ellenséget különféle szimbolikus alakok testesítették meg. – Hogy az ~ egyetlen személy-e v. gyűjtőnév-e, nem egészen világos. A kései zsidó források alapján Jánosnál és Pálnál egyetlen emberi személynek látszik (2Kor 6,15; Beliál), de mivel János is, a szinoptikusok is Mk 13,22; Mt 24,11.24; 1Jn 2,18.22; 2Jn 7) többes számot használnak, s Pál a „gonoszság titká”-t emlegeti (2Tesz 2,7), az is föltehető, hogy az ~ egy csoportot, v. egy eszmét, ill. egy rendszert reprezentál. Ez utóbbi föltevést már Ágostonnál megtaláljuk s ma is többen képviselik (pl. D. Buzy, J. Bonsirven). Mindamellett az első felfogásnak több híve van (L. Cerfaux, B. Rigaux, R. Schnackenburg stb.). De ha Pál hagyományos formákat akart használni, a hagyományban többes számú kifejezést is találhatott volna. Végső fokon tehát elmondható: Pál az ~t egy eszme megtestesítőjeként értelmezte, s azoknak az istentelen hatalmaknak a megszemélyesítésére használta, amelyek már az ő korában is érvényesültek. – Az világos, hogy az ~ eszkatologikus alak: az idők végén Krisztus ellenfele lesz, s nagy romlást hoz a világra (2,3; 1Tim 4,1–3; 2Tim 3,1–8; Júd 18; 2Pét 3,3 kk.). Az első keresztények úgy gondolták, hogy az idők vége hamar elérkezik, így az ~t különféle történelmi személyekben látták (Nero, Caligula). Lehetséges, hogy miként a szinoptikusoknál a parúziáról szóló beszéddel kapcsolatban, az ~t illetően is számba jöhet a kettős értelmezés (történelmi és eszkatologikus).
