Isten dicsősége
Isten dicsősége (héb. kabód Jahve): a Kiv 16,7 kk. 10; 24,16 kk.; MTörv 5,24 szerint Jahve mérhetetlen fölségének, mindenek fölöttiségének külső megjelenési formája, amely nem sérti a láthatatlan Istent (vö. Kiv 33,18–23), de mégis lehetővé teszi számára a földi ember előtti megnyilatkozást, saját maga kinyilatkoztatását. Izr. népe ~t először pusztító tűzként éli át a Sínai-hegyen (24,17), aztán egyszerűen tűzként jelenik meg a szeme előtt, amely betölti Jahve felhők födte hajlékát, a megnyilatkozás, a találkozás sátorát (40,34 kk. 38; vö. 29,43). ~ ismételten megjelenik a nép előtt, s hatalmat képvisel, büntetve v. csodálatos segítséget nyújtva (vö. Lev 9,6.23 kk.; Szám 14,10; 16,19; 17,7; 20,6). A salamoni templomot szintén betölti (1Kir 8,10 kk.; 2Krón 7,1 kk.; vö. Jer 14,21; 17,12). Még konkrétabban látja Ezekiel ~t (Ez 1,27 kk.), ill. földi megnyilatkozását (3,23; vö. 8,4), kivált a Templomban (9,3; 10,18 kk.; 11,23). Mégis ~ teljes fényében csak az eszkatologikus templomban jelenik majd meg (43,3 kk.; 44,4). Ezekben a képeket alkalmazó, s talán idegen elemeket is tartalmazó (kerubok szekere, fényár) leírásokban, ill. látomásokban kifejeződik, hogy ~ az egész teremtést betölti és a népeket is elárasztja, így pl. Izajásnál (Iz 6,3) és a Zsolt-ban. A két vonal (~ a Templomban és az egész teremtésben) az idők végén találkozik, akkor ui. fölragyog Jeruzsálem és a Templom fölött, ahol a népek egybegyűlnek, és áthatja a világot (Ez 40; Deutero-Iz; Zsolt). Így ~ a kiteljesedés (bazileia) jele lesz (145,11 kk.; Hab 2,14). – A mennyei, eszkatologikus ~ az apokrif iratokban még inkább előtérbe kerül: Isten és választotta, ill. az Emberfia a dicsőség trónján ül; az Isten a „dicsőség ura”; ~ az az eszkatologikus örökség, amiből az üdvözültek részt kapnak. – A megdicsőülés az ÚSz-ben is a mennyei világ tartozéka, sajátossága (vö. ApCsel 7,55; 22,11; Jel 15,8; 18,1; 21,11.13) és csak angyali jelenésként, Krisztus-jelenésként v. különleges megvilágosodás formájában találkozunk vele (Lk 9,31 kk.: Jézus színeváltozása; Pál a damaszkuszi úton). Teljes valóságában, egész fényében csak a parúzia idején tárul föl, de azért már most is jelen van, megtapasztalható valóságként. – a) Krisztológiailag: Krisztus Pál számára a feltámadás óta „a dicsőség Ura” (1Kor 2,9 – Istent megillető állítmány, mint a Kyriosz); birtokolja a megdicsőült testet (Fil 3,21; vö. 2Tesz 2,14; 1Kor 15,49), fölment a dicsőségbe (1Tim 3,16; vö. Kol 3,3 kk.; 1Pét 1,11.21). A Zsid 1,3 szerint a Fiú Isten dicsőségének kisugárzása, s a rövid ideig tartó, átmeneti megalázódás és kiüresedés után Isten „dicsőséggel és nagysággal koronázta” (2,7.9). Jn 17,5.24 szerint szintén: mielőtt még eljött a világba, dicsőségben volt része az Atyánál, s ebbe a dicsőségbe tért vissza. Épp Jánosra jellemző az a meglátás, hogy Jézus a földön föltárta ~t, de csak a hívők előtt és jelek által (1,14; 2,11; 11,40). De abban, aki megtestesült, valóban ~ van jelen, mint egykor a szt. sátorban (vö. 1,14). Isten ósz-i dicsősége krisztológiai szempontból a 12,41-ben csúcsosodik ki Izajás látomásában (6) már „látta” a Logosz dicsőségét. Egyébként János a gör.-ben kettős értelmű ~n kívül a ’megdicsőít, dicsőséget ad’ értelmű doxazein igét is alkalmazza, hogy az Atya és Fiú közti viszonyt érzékeltesse: a Fiú „megdicsőíti” az Atyát, egészen a halálig, a megváltás művének befejeztéig; az Atya „megdicsőíti” a Fiút, mégpedig úgy, hogy a mennyei dicsőségbe emeli (13,31 kk.; 17,1.4 kk.; vö. 7,39; 12,23.28). – b) Szoteriológiailag: Pál számára a megigazulás és a Léleknek a megadása, amelyet már most meg lehet tapasztalni, az eszkatologikus dicsőségben való részesedéssel egyértelmű (Róm 8,30; 2Kor 3,18; vö. 1Pét 4,14), s egyáltalán: az ÓSz-gel szemben az ÚSz-et épp az jellemzi, hogy Krisztusban a Lélek és ~ jelenvalóvá válik, sőt osztályrészünkül jut (2Kor 3,6–18), és azok szívében, akik hisznek, „a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium” világossága ragyog fel (4,4 kk.). Ez a dicsőség még rejtett (vö. Kol 3,3 kk.), s lényege szerint mindvégig megmarad reménybelinek, amit csak megpróbáltatások és szenvedések árán lehet elnyerni (Róm 8,18; 2Kor 4,17). Az eszkatologikus dicsőség antropológiailag a test elváltozásában nyilvánul meg (vö. 1Kor 15,40–44; Fil 3,21), kozmológiai szempontból pedig a teremtett világnak a mulandóságtól való megszabadulását jelenti (Róm 8,20–23). Úgy tűnik, Jn 17,22 is úgy értendő, hogy akik hittek, ill. hisznek, azok már itt a földön részesednek az ~ben – ez az isteni élet, de ennek kiteljesedését János is a menny (17,24) és a világ vége számára tartja fönn (1Jn 3,1–4). Az ÚSz többi kv.-ei az eljövendő világtól várják ~t – a Jel a mennyei Jeruzsálem képében, amelyet ~ teljesen betölt (21,11.13; 22,5 stb.).
