János evangéliuma
János evangéliuma, Jn: protokanonikus úsz-i könyv, a 4. az ev.-ok csoportjában. – I. Keletkezése. Az egyik legnehezebb kérdés, amellyel ma a kutatásnak szembe kell néznie: a ~ keletkezésének kérdése. A protestáns kritika (J. Wellhausen, E. Schwartz) kimutatta a nem csekély szerkesztési hibákat, a rend hiányát és az egyenetlenségeket a szövegben, és ezekre különféle elméleteket épített. R. Bultmann e föltevések zömét fölvette a maga bonyolult forráselméletébe. Az újabb kutatás (pl. B. Noack, E. Haenchen) újra ráirányította a figyelmet arra, hogy ~ egyh.-i kv., az egyh.-i hagyományon alapszik, s mindenekelőtt szóbeli hagyományra támaszkodik. Az ev. fölépítése főbb vonalaiban már az ősegyh. ® igehirdetésében (kérügma) kialakult. – R. Schnackenburg jogosan számol újabban a csodák forrásával. Egyáltalán: lehetséges, hogy a 4. ev. bizonyos részei többé v. kevésbé készen álltak, mielőtt az evangélista tanítványaitól a ~ végleges formáját (21) megkapta. – Hogy a szerző a szinoptikusokat mennyire ismerte, azt nem tudjuk. Az a föltevés, hogy János evangélista a szinoptikus ev.-ok helyébe, ill. kiegészítésre állította össze művét, ma már nem állja meg a helyét. Van néhány exegéta, aki még a Mk-tól való irodalmi függést tételezi föl, de helyesebb a ~ és a szinoptikusok (Lk-ot ide értve) közti egyezéseket azzal magyarázni, hogy a keresztény hagyomány irodalom előtti szakaszában a jánosi és a szinoptikus hagyomány kapcsolatban állt egymással (P. Gardner-Smith, B. Noack, C. H. Dodd, E. Haenchen, R. Schnackenburg stb.). – ~ irodalmi fejlődésének vázolása azonban még nem jelent választ arra a kérdésre, hogy a keresztény hagyomány hogyan fejlődött sajátosan jánosivá. A mai kutatás ezért a környezetre és a hatásokra is kiterjed. A keresztény igehirdetés jánosi formájának kialakulásához az a környezet (vallás, műveltség) is hozzájárult, amelyben ~ megszületett. Kutatásának tört.-e egyértelműen tükrözi az ősegyh.-at körülvevő világban lezajlott vallási áramlatok sokféleségére vonatkozó ismeretek gyarapodását. A régebbi kérdés arra irányult, vajon mennyire magyarázható ~ a zsidó előzményekből, v. hogy nem inkább a gör. gondolkodásmód nyomta-e rá a bélyegét. C. H. Dodd még korunkban is a hellenizmusban, mégpedig a plátoni filozófia (Philo) és a hermetikus írások misztikájának kettősségében látja ~ szellemi hátterét. 1925 óta főleg W. Bauer, R. Bultmann és H. Odeberg írásai a mandeus iratokat és Salamon ódáit is tekintetbe vették a magyarázatukhoz. Ezekben a kereszténység előtti ® gnózis rendszerét vélték fölfedezni, amellyel szerintük ~ mindenekelőtt a leszálló, majd a mennybe újra fölmenő Megváltóval kapcsolatos elképzelésben mutat hasonlóságot (vö. Jézussal kapcsolatban a honnan? és hová? kérdésének fölvetését: Jn 7,27 kk.; 8,14; 9,29 kk.; 12,35 kk.; 14,4 kk.; 19,9). De ha egyszersmind a gnosztikus forrásoktól való irodalmi függést is fölteszik, akkor ez nem tartható fönn. Azt viszont, hogy a gnózisnak nagy szerepe volt abban a környezetben, amelyben az ev. keletkezett, a Kumránban és Nag Hammadiban előkerült leletek is tanúsítják. A kumráni iratokban nem sikerült megtalálni azt a talajt, amelyen ~ keletkezett, mégis egy heterodox zsidóság nyilatkozik meg bennük, amely dualista gondolkodásmódja részleteiben, mint ~ is, gnosztikus hatást tükröz. Nag Hammadi leletei egy gnosztikus hatás alá került későbbi kereszténységet mutatnak, amely ellen mint veszély (doketizmus) ellen ~ már küzd. Így tehát a kutatás visszatér a zsidókeresztény környezethez, de most már nem a farizeus-rabbinista zsidóságra összpontosítja a figyelmet, hanem a különféle heterodox változatokra, amelyekre – miként ~ra is – távolabbról a hellenizmus hatott. Ebben az összefüggésben az a (főleg francia exegéták által képviselt) nézet is figyelmet érdemel, amely a ~ és az ÓSz, valamint az apokaliptikus-bölcsességi hagyomány eleven kapcsolatát tételezi föl. De ~ természetesen nem a környezeti hatások szülötte, létrejöttében inkább a velük való vitának és az elmélyült krisztológiára irányuló kérdéseknek volt szerepe. – A ~ szerzősége körüli vita 1920 táján bontakozott ki. Az egyik oldalon azok állnak, akik a hagyományos fölfogást védelmezik, amely szerint Zebedeus fia, János ap. a szerző. B. F. Westcott megfogalmazásában: a ~ szerzője palesztinai zsidó volt, egy szemtanú, egy ap., nevezetesen János ap. A másik oldalon a „kritikusok” állnak, akik szerint ~ a keresztény-hellenista misztika kései terméke. A formatörténeti módszer és a hagyománytörténet kibontakozásával és föllendülésével mindkét tábor fölélénkült. A hagyományos nézet védelmezői előtt világossá vált, hogy a vitában a jánosi hagyomány törvényessége és hitelessége, azaz a 4. kánoni ev. ap.-i jellege a döntő kérdés. Ha ~ valóban ap.-inak bizonyul, tehát ha az őskeresztény kérügma Krisztustól fölhatalmazott hirdetőjének tanúságtételét tartalmazza, akkor az a kérdés: vajon csakugyan magától az ap.-tól származik-e v. valamelyik tanítványától, kevesebbet nyom a latban. Ezt a nézetet pl. a (gör.) Mt vonatkozásában már rég elfogadták. A másik kérdés, ti. hogy János, Zebedeus fia-e a 4. ev. szerzője v. nem, hamis. Inkább ezt kell kérdezni: áll-e ap.-i tekintély, kivált János ap. tekintélye ~ mögött? A „kritikusok” föladták szélsőséges álláspontjukat, és ma már ők is sokkal pozitívabban ítélik meg a jánosi hagyománynak az őskeresztény kérügmához való kapcsolódását. Így megvan a tere a további vitának. – Kisázsiában (Efezus), Egyiptomban és Rómában a 2. sz. vége k. általános volt az a hagyományos fölfogás, hogy a 4. ev.-nak János ap. a szerzője. E fölfogásnak Ireneusz volt a legjelentősebb képviselője, aki azt a hagyományt is megőrizte számunkra, hogy János ap. Efezusban élt és ott is halt meg. E hagyományt Alexandriai Kelemen és a ® Muratori-töredék is képviseli. ~nak gyors elterjedése mindenesetre főleg azért érthető, mert kapcsolatba hozták János ap. személyével. A legrégibb szövegváltozat (P52, Jn 18,33.37 kk.) kb. Kr. u. 130-ból való. Egy ev.-nak, amely ennyire eltér az addigiaktól, mindenképp ap.-i tekintélyre kellett ahhoz támaszkodnia, hogy megszövegezése után alig egy nemzedékkel már tért hódíthasson az egyh.-akban. – Az ev. legfontosabb bizonyítéka a szerzőség kérdésében: „Ez az a tanítvány, aki ezekről tanúságot tett és megírta ezeket. Tudjuk, hogy igaz a tanúsága” (21,24). Nyilvánvaló, hogy ez a tanítvány azonos azzal, akit Jézus kedvelt (21,20). Fontos érvek szólnak e tanítvány ® János apostollal való azonosítása mellett. De megoldódott ezzel a 4. ev. szerzőségének kérdése is? A 21,24 jelentőségét nem szabad túlbecsülni. Nem jelenti föltétlenül az evangélista tanúságát, egyszerűen csak tanítványai meggyőződését tükrözi, akik a 21. f.-et utolsó kézként az ev.-hoz hozzá kapcsolták. Az írást (gropszasz) sem szabad mai értelemben a gondolatok saját kezű lejegyzéseként értelmezni. Az írás a gör. folyóírás általános elterjedése előtt (nem előbb a Kr. u. 2. sz.-nál) külön művészetnek számított. Több, Pál ap. neve alatt ismert levél végén is csak az aláírás való magától Pál ap.-tól (1Kor 16,21; Kol 4,18; 2Tesz 3,17; vö. Róm 16,22; Gal 6,11). Általános szokás volt írnokot alkalmazni, s az írnok nem egyszerűen szó szerinti lejegyzője volt a diktált szövegnek. Tehát a Jn 21,24 nem szakítható ki azon érvek sorából, amelyek János ap. szerzősége mellett v. ellen szólnak. Azt, hogy a 4. ev. szerzője (21,24; vö. 19,35) Jézus nyilvános életének és halálának (19,34 kk.) szemtanúja volt, az ev.-ból nehéz bizonyítani. Kisebb részletek: így személynevek, helynevek (vö. 11,3), apró észrevételek, időbeli adatok amellett szólnak, hogy a szerző részese volt a leírt eseményeknek; de ennek ellentmond az, hogy a ~ban felölelt hagyomány még mielőtt az ev.-ba belekerült volna, meglehetősen szilárd alakot öltött. Azt az álláspontot, hogy ~ban közvetlen szem- és fültanú írta le Jézus életét és működését, ma már nem vallják az exegéták, bár azt elismerik, hogy sok adat (19,34) első kézből való. – A. von Harnacknak János presbiterre vonatkozó kutatásai óta különféle változatokban általában elfogadják a következő föltevést: a 4. ev. Jánostól való ugyan, de nem János ap.-tól, hanem egy presbitertől. Ez efezusi János, aki Traianus idejében élt. Összetévesztették János ap.-lal, pedig mint presbiter már a hagyomány tanúsítóinak 2. nemzedékéhez tartozott. Hogy egy János nevű presbiter létezett, és hogy ez a presbiter 2. nemzedékbeli tanú volt, kétségtelennek látszik; az a föltevés, hogy összetévesztették az ap.-lal, meglehetősen gyenge lábon áll. – János ap. szerzősége ellen szól viszont ~nak teol.-i mélysége. Egy egyszerű galileai halászból válhat-e olyan nagy teológus, akinél nagyobb nem volt (F. M. Braun)? ~ arra enged következtetni, hogy szerzője korának teljes vallási gondolatkincsét ismerte, a zsidót és a pogányt egyaránt, és a nyelvüket is bírta. Ha János az egyh.-i hagyomány szerint hosszabb ideig élt az akkori szellemi élet egyik központjában, Efezusban, ott sok hatás érhette, és ezeket földolgozhatta. Nem szabad tehát kizárni azt a lehetőséget sem, hogy János ap. eljutott ~nak teol.-i mélységéig, de egy közvetítő megoldás is számba vehető, az ti., hogy a 4. ev.-nak János ap. adott ap.-i tekintélyt, egyébként azonban a hagyomány- és vallástört.-i szempontból magas fejlődési fokra elérkezett keresztény kérügma öltött testet és kapott tökéletes megfogalmazást ~ban. F. M. Braun és hozzá csatlakozva R. Schnackenburg ezért azt teszik föl, hogy egy v. több írnok segített János ap.-nak a 4. ev. megfogalmazásában (ezek nem egyszerűen csak a diktált szöveget rögzítették), s az utolsó tanítványt kell mai értelemben vett szerzőnek tekinteni; aki az egész ev.-nak a stílusát adta (tehát nem a 21. f.-et írta); ez szórványban élő és megfelelő képzettségű zsidó lehetett, aki szoros kapcsolatban állt János ap.-lal. Nevét nem ismerjük. Azt sem lehet megállapítani, hogy „csupán” a jánosi hagyomány és igehirdetés hű közvetítője volt-e v. maga is teológusnak és igehirdetőnek számított. Mindenesetre nem egyszerűen összeszerkesztette a jánosi hagyomány és tanítás elemeit. Szem előtt tartva a többi ev. szerzőjére vonatkozó ismereteinket, valószínűtlennek látszik, hogy egyszerűen csak János ap. megbízásának tett eleget, amikor a hagyományt és mindenekelőtt az üdvösség tört.-ének „apostoli értelmezését” átvette és feldolgozta. Minthogy tartalom és forma, nyelv és gondolat nem választható szét, az ismeretlen írnokról azt kell föltételeznünk, hogy nagy önállósággal járt el: az üdvtört.-i események Jánosi hagyományát és értelmezését saját egyéniségén átszűrve dolgozta fel. – II. Tartalma. ~ tartalmilag 3 részre oszlik – 1. (1,19–12,50) Jézus nyilvános élete, szavaival és tetteivel magáról adott kinyilatkoztatása; az emberek eltérő (12,42 kk.) v. elutasító (1,11; 12,37–41) magatartása; – 2. (13,1–17,26) Jézus megnyilatkozása „övéi” előtt, övéinek magáról adott kinyilatkoztatása; – 3. (18,1–20,29) Jézus visszatérése az Atyához, „megdicsőülése” szenvedése és feltámadása által. Már az ev.-ot bevezető előszóban megfogalmazódik az alapgondolat (1,1–18); a befejezés (20,30 kk.) a kv. célját összegezi. A 21. f. irodalmi szempontból hozzátoldás; vsz. az evangélista tanítványai állították össze a rájuk hagyott anyagból. – Hogy az anyag elrendezésében a szerző alapgondolatai fejeződnek-e ki – arra nézve eltérnek a vélemények. M.-É. Boismard pl. úgy véli, hogy a ~ Jézus nyilvános működésének 7 hetére osztható föl (7 csodajel, 7 beszéd), amelyek mindegyike egy-egy liturgikus ünnepnek felel meg, és a Ter teremtéstört.-ének 7 napjával is összhangban áll. Az alapgondolat tehát: Jézus üdvözítő műve „új teremtés” (jelképes szerkezet). – H. van den Bussche szerint a szerkezet a fokozatos kinyilatkoztatáshoz igazodik: Jézus először Messiásnak, aztán Emberfiának, végül a Fiúnak nyilatkoztatja ki magát. – R. Bultmann részletező tagolása szokatlan módon beleavatkozik a szöveg hagyományos rendjébe. Egész sor szöveget más összefüggésbe állít bele, pl. ~ 1. részét (2–12: a doxa kinyilatkoztatása a világnak) 4 szakaszra osztja föl: a) találkozás azzal, aki a kinyilatkoztatást hozza (2,23–4,42); – b) a kinyilatkoztatás mint „ítélet” (4,43–6,56; 7,15–24; 8,13–20); – c) a kinyilatkoztatás mint szembefordulás a világgal (7–10); – d) a kinyilatkoztatás rejtett győzelme a világ fölött (10,40–12,33; 8,30–40; 6,60–71). E fölosztás alapgondolata: Jézus a kinyilatkoztatás teljessége, benne Isten végleges döntésre szólítja föl az embert. Jézus elfogadása üdvösség, elvetése kárhozat. – C. H. Dodd annak a 7 témának a sorrendjében keresi a fölosztás elvét, amelyet a 4. ev. Jézus életének és üdvtört.-i szerepének bemutatására taglal, ill. felölel. A bevezetést és Keresztelő János tanúságtételét „a jelek könyve” követi; ebben az evangélista a 7 témát 7 f.-ben tárgyalja. Minden f.-ben szoros összefüggés van a cselekvés és a párbeszéd (akció és dialógus) között, és in nuce (dióhéjban) mindegyik f. az egész ev.-ot tartalmazza. A 7 téma C. H. Dodd szerint: új teremtés (2,1–4,22); életet adó tanítás (4,46–5,47); az élet kenyere (6. f.); világosság és élet (7. f.); a világosság eljövetele: ítélet (9,1–10,39); az élet győzelme a halál fölött (11,1–53); a halál mint az élet kapuja (12,1–36). – A 12,37–50 utószó a jelek könyvéhez. – A 2. részt (13–20) Dodd a szenvedés könyvének nevezi és további 2 részre osztja: a) a tanítványok oktatása (13–17) és – b) Jézus kereszthalála és feltámadása (18–20). A 21. f. az egész ev. epilógusa. Valójában tehát nem veti Dodd el az irodalmi fölépítést, inkább összekapcsolja a szerkezeti elemzés (strukturális analízis) és a tartalmi tagolás elvét. – A bemutatott szerkezeti elemzések mind figyelemre méltók, de egyikükről sem mondható el, hogy nincsenek gyenge pontjai. De ~ nem is tagolható szerkezetileg teljesen kifogástalanul – túl sok egyenetlenség van benne irodalmi szempontból; úgyannyira, hogy az a kérdés is fölmerül: vajon irodalmi műként befejezettnek tekinthető-e. Igaz, mind a 4 elemzés fontos érvekre hivatkozhat ~ban a zsidó ünnepek említése irodalmi szempontból mintegy összekötő kapocsnak tekinthető (vö. 2,13.23; 4,45; 5,1; 6,4; 7,2; 14.37 stb.), amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az is kétségtelen, hogy fölépítésében Bultmann a 4. ev. alapgondolatát meggyőzően állítja elénk, de fölvetődik a kérdés, hogy az egész ev. „átrendezésével” vajon nem lépte-e át a tudományos exegézis határait. Dodd helyesen hangsúlyozta ugyan a cselekvés és párbeszéd összefüggését, de teljesen mellőzte a dinamizmust, amely a Jézusra vonatkozó kinyilatkoztatásnak és a zsidók szembeszegülésének fokozódásában nyilvánul meg, és Jézus megdicsőülésében és a sötétség fejedelmének bukásában éri el tetőfokát (8,28; 12,31). H. van den Bussche igyekezett ezt a dinamizmust szem előtt tartani, a túlrendszerezés veszélyét azonban nem sikerült elkerülnie; ~ bajosan tekinthető fokozatos kinyilatkoztatásnak (2,11!). E. Willemse új kísérlete sem meggyőző; R. Bultmann tagolását D. M. Smith bírálja részletekbe menően. – ~ valóban nehezen vethető alá szigorúan szerkezeti elemzésnek. Innen érthető, hogy C. K. Barrett teljesen elveti a szerkezeti elemzést; helyette egyszerűen 44 perikópára osztja föl a 4. ev.-ot, és ezeket magyarázatában egymás után tárgyalja. R. Schnackenburg is eltekint a vitatható kísérletezéstől, és elemzéséhez a 4. ev. föntebb említett 3 részre tagolását veszi alapul. A kezdeteket (1,19–4,54) Jézus működésének egyfajta bevezetéseként állítja elénk, közelebbről a következő szempontból: Jézus önmagáról adott kinyilatkoztatása szóban és jelekben, valamint a hit ereje és a hitetlenség következménye. A drámaiság, amely már a bevezető részben megnyilvánul a kenyérszaporításról szóló részben (a tetőpont Galileában egyszersmind fordulat is: 6. f.), valamint Jézus jeruzsálemi beszédeiben fokozódik; e beszédekben hit (a nép) és hitetlenség (a vezető körök) küzd egymással (7. f.), s a Jézus és a vezetők közötti szakadék egyre mélyül (8. f.). A 9–11. f.-ben Jézus önmagáról adott kinyilatkoztatása áll középpontban (mint világosság, a világ élete), de ehhez Jézusnak a zsidók hitetlenségével való szembekerülése adja a hátteret. Jézus legnagyobb csodajele, Lázár feltámasztása jelenti a drámaiság tetőfokát, majd egy visszatekintés (12,37–43), Jézus nyilvános kinyilatkoztatásának összegezése (12,44–50) zárja cezúraszerűen az első részt. Ezután mindjárt Jézus szenvedésének és feltámadásának tört.-e következik. Az ev. 2. részét (13–17) főleg Jézus búcsúbeszédei teszik ki, amelyeket Jézus a tanítványaihoz intézett. Az evangélista tört.-i eseményhez kapcsolja ugyan őket (az utolsó vacsora: 13,2), de szétfeszítik a tört.-i keretet: búcsúbeszédében Jézus egész sor jövőt illető dolgot közölt övéivel; olyanokat, amelyek nem tartoztak a hitetlen világra. Bár az evangélista szándéka szerint a földön élő Jézus szólalt meg, de már úgy, mint aki a kereszten hamarosan megdicsőül. A 3. rész (18–20) Jézus visszatérését beszéli el az Atyához a szenvedésben és a feltámadásban, műve kiteljesedéseként. – III. Műfaja. ~ ® evangéliumnak mondja magát, tehát olyan műnek, amely Jézus üdvösséget hozó és hitre fölszólító szavait és tetteit közvetíti. Elsősorban nem a Názáreti Jézussal kapcsolatos, időbelileg pontosan meghatározható, tört.-ileg igazolt események pontos leírására törekszik, inkább életének, halálának és feltámadásának üdvtört.-i jelentőségét kívánja bemutatni. Ez egyébként mindegyik kanonikus ev.-ra vonatkozik, ~ csak „a legrégibb gyümölcse az evangéliumírásnak és a tökéletes megtestesítése annak, ami belső tartalma szerint evangélium akar lenni” (R. Schnackenburg). ~ ezért formájában is megfelel a hagyományos ev.-nak, amelynek fő vonásait az ApCsel 1,21b–22; 2,22–24.32 kk. tartalmazza. – Miként a szinoptikus ev.-ok, Jn is azt az időszakot öleli föl, amely Jézusnak a Jordánban való megkeresztelkedése (vö. 1,32–34) és feltámadása közé esik (20. f.). Az előszó (1,1–18) a helyes összefüggésbe illeszti be az üdvösség örömhírét, azaz Jézus isteni eredetére vezeti vissza a kinyilatkoztatást: „az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (1,18). – Az események színhelyét tekintve nyilvánvaló eltolódás állapítható meg: ~ban Jézus működése sokkal kisebb térségben játszódik le, mint a szinoptikusoknál; ~ földrajzilag Júdeára és Jeruzsálemre összpontosítja a figyelmet, és ennek mély teol.-i értelme van: Jeruzsálem a zsidóság központja és az a város, ahol az Isten temploma áll (2,13–22; vö. 4,21). Egyébként itt folytatódik egy kibontakozás, amelyre már Lk (9,51–18,14: úti beszámoló) is utal. – Jóllehet ~ elsősorban az események üdvtört.-i jelentőségét kívánja bemutatni, fontosnak tartja a helyek pontos megjelölését, ami a szinoptikusokról nem mondható el, így ~ sajátjának tekinthető, pl. Betánia a Jordánon túl (1,28; vö. 10,40); Betszaida Fülöp, András és Péter városa (1,44); a galileai Kána (2,1.11; 4,46); Ainon Szalim közelében (3,23); Szikar, Szamaria egyik városa, ahol Jákob kútja volt (4,5–6); Beteszda fürdő Jeruzsálemben, a Juh-kapunál (5,2); Siloe tava (9,7); Efraim (11,54); a Gabbata (köves udvar) a praetorium mellett (19,13), végül: Jézus sírja „a kertben” (19,41; vö. 20,15). Szembeötlő, hogy ~ban ezek a saját topográfiai adatok túlnyomórészt Júdeából és a Jordánon túlról valók, tehát olyan helyekről, amelyek a szinoptikusoknál alig kerülnek szóba. – ~ tört.-i hitelessége kérdésében eltérhetnek a vélemények, de az tagadhatatlan, hogy a 4. ev. szerzője Jézus nyilvános működésének bemutatásakor arra törekedett, hogy valóban megtörtént eseményeket tanúsítson és bizonyítson, s egyúttal föltárja mélyebb értelmüket is. Ugyanez vonatkozik a búcsúbeszédekre is. Már a szinoptikusoknál megfigyelhető, hogy Jézusnak azt a tanítását, amelyet tanítványainak adott a Jézus nyilvános működéséről szóló rész végére igyekeztek tenni (vö. Mk 13; Mt 24); már Lk is egész sor olyan tanítást közöl, amelyet Jézus az ® utolsó vacsora alkalmával mintegy búcsúzóul adott övéinek (22,24–38). Ez a törekvés teljes mértékben csak ~ban jut érvényre. – Úgy látszik, hogy a ® szenvedéstörténethez pontosabb adatok álltak a 4. ev. szerzőjének rendelkezésére, mint a szinoptikusoknak (Jézus elítélése a főtanács kora reggeli ülésén: 18,28; a zsidókat nem illette meg a ius gladii: 18,31; Jézus elítélésének politikai háttere: 19,12). A szenvedéstört.-et egyébként ~ban teljesen áthatja Jézus és az Atya megdicsőülésének gondolata: az Úr – keresztre feszítésével bekövetkezett – fölemelése (3,14; 8,28 kk.; 12,32) révén nyilatkoztatta ki végérvényesen, hogy Ő az idők végén elérkező bíró, aki kiveti ennek a világnak a fejedelmét (12,31), és emberségében megnyitja az élő víz forrását a Szentlélek elküldésével (7,37–39). ~ már a szenvedő Jézusban is elénk vetíti a Feltámadott dicsőségét anélkül, hogy ezáltal elhalványítaná szenvedése valóságos voltát. – A (20,1. f. a feltámadás körüli események leírásában nagyon régi hagyományokat őriz (20,1.11), és főleg a látás és a hit gondolatát hangsúlyozza (20,8.14.25.27): a Feltámadott nem „látható” minden további nélkül; kinyilatkoztatja magát és látásra (= hitre) szólít föl. – Ezekből a tényekből és ~ fölépítéséből Schnackenburg arra következtet, hogy ~ nem tekinthető a szinoptikusoktól eltérő ® irodalmi műfajnak. Ha a ~ sajátos szerkezetét összehasonlítjuk a szinoptikusok szerkezetével, lehetetlen észre nem vennünk, hogy ~ mennyire ev. (= az üdvösség örömhírének hirdetése) kíván lenni, amely Jézus életének, halálának és feltámadásának örök érvényű üdvtört.-i jelentőségét tárja elénk. A 4. ev. nem „oldja föl” Jézus tört.-ét, ellenkezőleg: Jézus tört.-e által Isten minden embert szembesít a maga életében a végső dolgokkal. – Az evangélista módszerét leginkább a csodák leírásai mutatják: ~ban a csodák teljes mértékben az igehirdetést szolgálják, a szinoptikusokat is fölülmúló módon; jelül szolgálnak, amelyek bepillantást engednek a hívőknek Jézus dicsőségébe (2,11), és megsejtetik az Atya és a Fiú közti bensőséges kapcsolatból fakadó (10,38) szavainak mélységes értelmét. Ugyanakkor a csodák tárgyai is igehirdetésének, mert a hívők elé tárják, hogy Jézus az öröm, az üdvösség, az élet és a világosság, de nem csupán képek az evangélista számára, hanem egészen biztosan megtörtént események is (4,52: 9,18: a farizeusok igazolása; 11,17.39), amelyek Jézus megváltói küldetését tanúsítják (vö. 7,31; 9,32 kk.; 10,41; 11,47; 12,37). A tanúságtétel jánosi fogalma azok hagyományait is magában foglalja, akik látták Jézust és a csodáit (1Jn 1,1). – IV. ~ sajátosságai. A szinoptikus ev.-okkal való dinamikus (~ gyakran továbbfejlesztett hagyományt közvetít) egybeesések hátteréből kiemelkednek ~ külön sajátosságai. Ezek leginkább Jézus beszédein figyelhetők meg, amelyek ~nak nagyobb részét alkotják. A szinoptikusoknál egyszerűek és szemléletesek Jézus beszédei, így azonnal szembeötlik ~ban Jézus mély teol.-jú beszédeinek elvontsága és tanító jellege. Szókincse korlátozott, a szerző újra meg újra visszatér a nagy teol.-i alapmotívumokhoz (világosság, élet, igazság, világ stb.). Stílusának nagyszerű egyhangúságáról beszélhetünk gyakran ismétli ugyanazt a szót két egymást követő mondat elején és végén (vö. 1,1; 18,36); gondolatpárhuzamok; ellentétpárok (világosság–sötétség, élet–halál stb.). Egymást követő rövid mondatok keringenek ugyanazon téma körül, de nem azért, hogy meghatározást v. elemzést adjanak, hanem hogy egyre újabb szempontból világítsanak meg egy titkot. ~ olvasásakor ezt a stílust nem szabad szem elől téveszteni; nem hoz mindegyik mondat föltétlenül újat, sőt esetleg a mi logikánk szerint nem viszi tovább a gondolatot. Az egész – épp mint egész, vagyis mint az összes f. szerves kapcsolata – állítja elénk az adott témát különféle szempontokból. Mégis, ebben az „egyhangúságot” mutató gondolati stílusban élet van. Az evangélista az elvont nyelvnek és a jelképeknek egészen új módon képes életet adni: pl. rövid jellemzéssel (12,35; 13,10), találó megfogalmazással (1,11), párbeszédes fölépítéssel (4,6–27), sőt olykor egyfajta enyhe iróniával (18,28). ~nak ezt a sajátos stílusát nem lehet azzal magyarázni, hogy Jézus más hallgatóság előtt más (mélyebb) kérdésekről beszélt; a szinoptikusoknál is vitázik Jézus ellenfeleivel, és belebocsátkozik különféle teol.-i vitákba (Mt 22,23–33; 22,41–45), de sohasem olyan stílusban, mint a 4. ev.-ban. Szembeötlő, hogy János Jézusa ugyanazon a nyelven beszél, mint maga az evangélista (vö. 1,1–18; 12,44–50) v. Keresztelő János; teljesen nyilvánvaló módon átveszi a 4. ev. Jézusa az evangélista nyelvét és stílusát. Vajon ~ tartalmát, a benne foglalt üzenetet is ez jellemzi? Vajon ~ inkább az evangélista teol.-ját öleli föl, semmint Jézusét? ~nak Jézusa olyan kinyilatkoztatást hoz, amely látszatra más, mint a szinoptikusoknak az ® Isten országáról adott tanítása (ezt a kifejezést csak a 3,5 tartalmazza, az is más értelemben). Ő elsősorban saját magát nyilatkoztatja ki; azt, hogy személye mit jelent a hívők üdvössége szempontjából, és üdvtört.-i szerepét azzal okolja meg; hogy Ő és az Atya egy (10,30; vö. 14,4–11). Az Úrnak épp ez az önmagáról szavak és jelek révén adott kinyilatkoztatása ~ központi témája. Az evangélista azért pendíthet meg mindjárt műve elején olyan kérdéseket, mint fölmagasztalás (3,14), lélekben és igazságban imádás (4,23), mert Jézus önmagáról adott kinyilatkoztatásának egész teljességét tárja elénk ev.-a elején éppúgy, mint a végén. Biztos, hogy Jézus magáról nem beszélt olyan egyértelműen, mint ahogy azt ~ban teszi. De vajon azt jelenti-e ez, hogy az evangélista a maga Krisztusban való hitéből kiindulva a saját szavait adta az ember Jézus ajkára? Tehát ~ban valójában nem is a megdicsőült Krisztus szól Egyh.-ához az evangélista által, aki tudatában van próf.-i karizmájának? Ha ~ mint egész áll előttünk, és szem előtt tartjuk a benne megfigyelhető drámai kibontakozást és az időhasználatot, akkor inkább ezeket mondhatjuk: az evangélista Jézus beszédeinek visszaadásakor nincs tudatában annak, hogy valójában maga beszél; inkább azt adja tovább, amit az Úr kinyilatkoztatott. De érett hite, amely hit egyébként nem egyedi, hanem a közösség hite (1,14b.16; 1Jn 1,1–3) lehetővé teszi számára, hogy az Úr szavainak legmélyebb értelmét is fölfogja és kifejezze. Az Úr kinyilatkoztatásának ez a legmélyebb dimenziója határozta aztán meg a 4. ev. tartalmát is fő vonásaiban és a stílusát is. – Ebben az összefüggésben a tört.-i hitelesség kérdését ~ és a többi ev. tört.-iségének sajátos jellegét figyelembe véve nem kell kétségbe vonnunk. Arról van csak szó, hogy a Názáreti Jézus életének eseményeit, szavait és tetteit az evangélista a Jézusban mint Krisztusban és Isten Fiában való hitének fényében hagyta ránk. ~ban a hitbeli földolgozás folyamata és a hagyomány értelmezése sokkal fejlettebb fokon áll, mint a többi ev.-ban. Ha a hitet és a tört.-iséget 2 szembenálló tényezőnek tekintjük, akkor ~ban aligha láthatunk egyebet, mint az evangélista nagyszerű teremtő erejének szülöttét, egy egészen kiváló alkotást. Igaz, ez sok; de épp ezért fölmerül a kérdés: vajon nem igazolható-e vele az evangélista voltaképpeni szándéka: „Ezeket (a jeleket) följegyeztem, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia és így a hit által életetek legyen benne” (20,31). – V. A ~ teológiája. ~nak kiinduló pontja nem az inkarnáció gondolata (® megtestesülés), amely szerint egy előzőleg létező isteni lény emberi alakot ölt, hanem Jézus belső személyiségének fölfedezése külső megjelenése alapján. Jézus emberi alakja (a magát kinyilatkoztató Ige) fényt vet küldetésére, eredetére és lénye mélyére (1,1.18). Ez az emberi alakban való kinyilatkoztatás őskeresztény fölfogás szerint nem a megtestesüléssel kezdődik, hanem a Keresztelővel való találkozás után, a nyilvános föllépéssel, tetőfokát pedig (1,51; 3,13; 5,20; 6,62; 8,28; 16,25–30) Jézus halálában érte el. A jánosi látásmódban a halál–feltámadás–megdicsőülés hármassága a központi kérdés. Ami megelőzi, az Jézus napja: nyilvános működése, mely a Keresztelő, az Írás, valamint a Jézus szavai és tettei által megerősített elrejtett kinyilatkoztatást bemutatja. Így vált fölismerhetővé, hogy Ő a Messiás, akit az Atya küldött, aki az Atyától jött, az Atya üzenetét közvetítette, s azt vitte végbe, amivel az Atya megbízta, és otthon van az Atyánál. – A napra következett a halál és a megdicsőülés órája. Ennek az órának kinyilatkoztató, szoteriológiai és eszkatológiai értelme van: 1. Jézus Atyához menetele annak kinyilatkoztatása, hogy az Atyától jött és hogy tökéletes képmása az Atyának. A dicsőség, amelyben része lesz, az Atya dicsősége, amelyet már a teremtés előtt birtokolt. Ezzel minden kinyilatkoztatás teljessé válik; a Lélek csak a mélyebb megértést adja. – 2. Az óra szerepe az üdvösség szempontjából: Jézus a halála által él teljesen és adja az életet a benne hívőknek, a pogányoknak is. Isten Báránya elveszi a világ bűneit; Jézus a világ megváltója; a kenyér, amelyet Ő ad az Ő teste, amelyet föláldoz a világ életéért. Ő a jó pásztor, aki életét adja az egy nyájért; Ő a mag, amely meghal és sokszoros termést hoz. – 3. Végül, az óra eszkatológiai értelme az, hogy ítélet van a világon (12,31); most dicsőül meg az Emberfia (13,31), vagyis mostantól dicsőségében és teljhatalmának birtokában van. Az óra az idők végének kezdete. – A kinyilatkoztatás döntés elé állít, amely nem tűr halasztást; attól függően, hogy az ember hisz v. nem, él v. ítélet alá esik. ~nak dialektikája a ® kinyilatkoztatás és a ® hit dialektikája. Mivel azonban ~nak szerzője akkor ír, amikor a kereszténység már kialakult, a hangsúly nem annyira a parancsokra, mint inkább a tanításra, a hitben való megmaradásra, a hűségre esik (® Szent János első levele,® Szent János második és harmadik levele, ® Jelenések könyve). A hűségnek a testvéri szeretet a biztos jele. 1Jn és 2Jn is a hit és szeretet kérdését taglalja. 1Jn is, 2Jn is közösségben látja a hívőt Jézus személyével, és nem csupán Jézus tanítására hivatkozik. A hitet és a szeretetet a keresztségben és az Eucharisztiában lehet megélni (mindamellett a szentségi értelmezés túl messzire vezethet). A hit elfogadása és a szeretet biztosítja a hívek egymással és Krisztussal való egységét. Bár az Egyh. főleg nem Izr. fiaiból jött létre, mégis az igazi nyáj, az igazi szőlőskert, és Ábrahámnak és Istennek a hívők az igazi gyermekei (® elsőszülött, ® igazság, ® Vigasztaló).
