Jézus Krisztus feltámadása
Jézus Krisztus feltámadása: Az ap.-i igehirdetés középpontjában álló és az egész kereszténység számára alapvető esemény; csak keresztény forrásokból igazolható. – I. Az ÚSz adatai 2 csoportra oszthatók. Az egyiket a levelek és az ApCsel (leszámítva az 1. f.-et), a másikat az ev.-ok (és az ApCsel 1. f.-e) alkotják. Tört.-ileg az első csoport legalábbis egyenértékű a másodikkal, mert a legrégebbről ismert forrásokat öleli fel, és mert az ap.-i igehirdetés közvetlen lecsapódásának tekinthető. – 1. a) az 1Kor 15,3–8 kérügmája. Elsősorban azért jelentős, mert a hagyományra támaszkodik; ugyanakkor önéletrajzi elemekkel is át van szőve. Pál – a hagyományos terminológiával élve – már Kr. u. 56 k. a ® hagyományra hivatkozik, egyfajta hitvallás formájában (15,3b–5), amely szilárd szerkezetet mutat és amelyből egy arám forrás nyomait lehet kielemezni. Ez a hagyomány minden kétséget kizáróan visszavezethető az első palesztinai keresztény közösségekre. Ehhez a szimbólumhoz Pál – saját kifejezőeszközeivel, időrendi sorrendben – hozzáfűzi az Úrnak előtte ismert megjelenéseit (15,6–8). Leveleinek egyéb helyein kívül (9,1; Gal 1,15; vö. ApCsel 9,3–9) Pál itt (= 1Kor 15,8) is hivatkozik arra, hogy látta a feltámadt Krisztust, s hogy ez az élmény volt az egyetlen és döntő indítéka megtérésének és egész ap.-i munkájának. – b) A legrégibb hitvallások, ha nem kapcsolhatók is okvetlenül hozzá a ® keresztséghez, amelynek lényegéhez tartozik a feltámadt Krisztusban való hit elfogadása, v. kifejezetten említik a ~t, v. feltételezik. Nevezetesen: Róm 10,9; 1Kor 12,3; Fil 2,11; ApCsel 8,37 (vsz. nem eredeti); vö. Róm 4,24 kk.; 1Pét 1,21; ApCsel 16,31–33; 1Tesz 1,9b.10 stb. – c) Őskeresztény himnuszok és imádságok nyomai: Ef 5,14; Fil 2,6–11; 1Tim 3,16. – d) Az ap.-i katekézis, ahogy azt az ApCsel Péter és Pál beszédeiben őrzi és tükrözi: ApCsel 2,24–28; 3,15; 4,10; 5,31; 10,40; 13,30–37; 17,31; 26,22 kk. Kétségtelen, hogy e „beszédek” értékelésekor figyelembe kell venni azt a nagyobb szabadságot, amellyel az antik tört.-írás hősei szavainak visszaadásakor élt, s azt is, hogy Lukács evangélista nem volt sem szem-, sem fültanúja az ApCsel első részében előadott eseményeknek. Ugyanakkor bizonyosra vehető, hogy Lukács azt, ami az ap.-i igehirdetésben mindennél fontosabb volt, a lényegét nézve (quoad substantiam) hűségesen tolmácsolta. – e) Ide sorolhatók a jövendölések is; ezek egy része Jézustól való, más részük az ÓSz-ből ered; Jézus jövendölései csak az ev.-okban őrződtek meg. Jézus három ízben megjövendölte, hogy a harmadik napon feltámad (Mk 8,31; 9,30; 10,34; vö. Lk 24,6 kk.; Mt 27,63). Jn is tartalmaz hasonló titokzatos jövendölést (2,19). Különösnek látszhat, hogy az ev.-ok szerint a tanítványok ~nak ismételt és világos megjövendölése ellenére sem akartak hinni az asszonyoknak, akik a feltámadást hírül vitték nekik; másfelől az ev.-ok ismételten említik hitetlenségüket, kételkedéseiket (Lk 24,11.25.36–43; Mt 28,17; Mk 16,14; Jn 20,8.24). Mindez arra enged következtetni, hogy nem voltak a priori ~ra elkészülve; ugyanakkor talán az is feltehető, hogy Jézus jövendölései az ev.-okban utólag világosabb megfogalmazást kaptak. – Az ósz-i jövendölésekre való hivatkozásnak nagy szerepe volt az ap.-i igehirdetésben (ApCsel 2,31; 13,35; 26,22 kk.; Lk 24,25.46; Jn 2,22; 1Kor 15,4; 1Pét 1,11). Az Írásnak a harmadnapon való feltámadásra vonatkozó részletét Pál (1Kor 15,4) sehol nem taglalta közelebbről. Mt 12,40 Jn-ra utal (2,1 kk.). (Hogy az egyh.-atyák által idézett Oz 6,2 is belejátszott-e, nem lehet megállapítani.) Az ApCsel 2,25–28; 13,34 kk. ~ vonatkozásában a Zsolt-ra (15,8–11) és Iz-ra (55,3) hivatkozik. Egyfelől maguk az evangélisták is tanúsítják, hogy a tanítványok csak keresztény élmények hatására és a Szentlélek világosságának segítségével alkalmazták az említett ósz-i jövendöléseket ~ra. Másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy az ap.-ok számára az ÓSz Isten tanúságát jelentette ~ mellett. – 2. Az ev.-ok és az ApCsel adatai. A 4 ev. nem ~t beszéli el (ez az ev.-ok tanúsága szerint földi tanúk nélkül játszódott le), hanem csak az üres sír felfedezését, ill. a feltámadt Krisztus megjelenéseit. A leírás hézagos, a részletekben – legalábbis látszólag – ellentmondások mutatkoznak. Megkülönböztethetők: – a) annak közös magva, ahogy a szinoptikusok előadják: a feltámadás napjának reggelén mit élt át néhány asszony (Mt: Mária Magdolna és „a másik Mária”; Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme; Lk: szintén említi Mária Magdolnát, Máriát, Jakab anyját, Johannát stb., de nem biztos, hogy ezzel tanúsítani kívánja: ezek az asszonyok jelen voltak a délelőtti eseményeknél (vö. 23,55 kk.; 24,1.10). Az ide vonatkozó helyek: Mt 28,1–8; Mk 16,1–8; Lk 24,1–11. Azon túlmenően, hogy az asszonyok neve (részben) megegyezik, közös elem az angyal (Lk: 2 angyal) megjelenése vasárnap hajnalban, ~nak hírüladása és a helymegjelölés (= Galilea szerepeltetése). Mt és Mk még abban is megegyezik, hogy az asszonyok megbízatást kaptak: mondják meg a tanítványoknak, hogy Galileában viszontlátják Jézust. Exegetikai szempontból az okoz nehézséget, hogy Mk, amely a legeredetibbnek tekinthető, a 16,8 után hirtelen megszakad, ugyanakkor Mt is. Lk is tartalmaz egy-egy saját elemet (az őrök megvesztegetése, ill. Jeruzsálem). – b) Mt sajátja: 27,62–66 (az őrök a sírnál); 28,11–15 (az őrök megvesztegetése); vö. 28,4 (az őrök átkozódása). Ezek az egymással összefüggő részek a hagyomány egyik fejlődési fokát tükrözik, amikor is a keresztények a zsidókkal szemben (akik azt terjesztették, hogy Jézust a tanítványok lopták el) szükségesnek látták az igazság megvédését (apologetikai magatartás). – 28,9 kk.: Jézus megjelenése a 2 asszonynak vsz. Jeruzsálemben v. Jeruzsálem közelében, és a tanítványoknak szóló üzenet (Galileában viszontlátják Jézust) megismétlése; vö. Jn 20,16–18. Ez a rész egy még későbbi hagyományt tükröz; a Mt 28,7-tel nehezen hozható összhangba. – 28,16–20: a Feltámadott megjelenése a 11 előtt Galileában a hegyen „ahova Jézus rendelte őket”, és a küldetés (keresztelés, az ev. hirdetése) – nagyszerű záróakkord: itt a hegy ellenpólusa a boldogságok hegyének és az ÓSz-ben a Sínai-hegynek. – c) Mk sajátja: 16,9–20. Bizonyos, hogy ez a rész (az ún. hosszabb befejező rész) nem tekinthető 16,8 folytatásának. De nemigen fogható fel Mk befejező részének sem. Így arra lehet gondolni, hogy Mk vége elveszett, és hogy ez a befejezés a 16,1–8 folytatása (Krisztus megjelenik Galileában a tanítványoknak; vö. 17,6 és Mt 28,16–20). Csakhogy a Mk 16,8–20 eredetisége kérdésében az Egyh. még mindig nem mondta ki az utolsó szót. Nemcsak amiatt, hogy a fontos kéziratokból hiányzik és nyelvi-stilisztikai ellenérvek is felhozhatók, hanem tartalmi szempontból sem: más ev.-ok rövid összefoglalásaként fogható fel (vö. 16,9 kk. és Jn 20,11–18, ill. Lk 24,10 kk.; Mk 16,12 kk. és Lk 24,13–35; Mk 16,14–16 és Mt 28,16–20; Mk 16,19 kk.). Krisztus mennybemenetelével és az ev. világszerte hirdetésével zárul. Mindebből következik, hogy tört.-i szempontból ez a rész nem tekinthető eredetinek, s ez fokozottabban (a fortiori) vonatkozik Mk más befejező részeire. – Lk sajátja: Lk-ban több a saját anyag, és a leírt események – Mt-tól és Mk-tól eltérően – Jeruzsálemben és környékén játszódnak le. Lk 24,12: Péter az üres sírnál. Ez a rész vsz. nem eredeti: a kéziratok több változatot mutatnak, a Ny-i szövegek nagy részében nincs is benne, nem áll összhangban Jn 20,3–10-zel és Lk 24,34 sem feltételezi okvetlenül. 24,13–35: az emmauszi tanítványok. Jellegzetesen lukácsi elbeszélés, amelynek az egyik emmauszi tanítvány lehetett a forrása, talán ® Kleofás (24,18). – 24,34: Krisztus megjelenése Péternek; vö. 1Kor 15,5. – Lk 24,36–39: Jézus megjelenése a tanítványoknak Jeruzsálemben (vö. Jn 20,19–23); az Úr szavai (Lk 24,44–49) búcsúbeszédet alkotnak, amely tartalmazza a missz. küldetést (vö. Mt 28,16–20). – Lk 24,50–53: logikusan kapcsolódik az előző részhez. A szöveg nagyon bizonytalan, de az kétségtelen, hogy Jézus mennybemenetelét beszéli el. – ApCsel 1,2–12: 40 nap alatt történt eseményeket tartalmaz, és Krisztus mennybemenetelét foglalja magában. – Jn sajátja: 20,1.11–18: Mária Magdolna az üres sírnál; Jézus megjelenik neki, üzenetet kell vinnie a tanítványoknak. – 20,2–10: Péter és a szeretett tanítvány az üres sírnál. – 20,19–23: Jézus feltámadása napjának estéjén megjelenik tanítványainak zárt ajtón át. – 20,24–29: Jézus megjelenése 8 nappal később a tanítványoknak és a hitetlen Tamásnak, ismét zárt ajtón át. – 21,1–23: Jézus megjelenik Tibériás taván Péternek, Tamásnak, Natanaelnek, Zebedeus fiainak és 2 másik tanítványnak (ez utóbbiak a mai szövegben: lehet, hogy v. őket, v. Zebedeus fiait törölni kell); halászat; reggeli a parton, Péter háromszoros vallomása; Jézus Péterre bízza nyáját, hogy legeltesse, és megjövendöli Péter halálát. – Praenotandum ~nak tört.-i jellegével kapcsolatban. Az ortodox-keresztény apologetika, főleg a múlt sz.-ban a racionalistákkal szemben, akik ~t mereven elutasították, nem egyszer egyoldalúan ~ tört.-iségének védelmére fektette a súlyt, ugyanakkor a feltámadás tkp.-i értelmét és Jézus fölmagasztalásának pneumatikus jellegét egy kissé szem elől tévesztette. Kétségtelen, hogy Jézus halálát és az üres sírt lehet tört.-i eseményként szemlélni a szó szokásos értelmében, mint ehhez az eónhoz, ill. ehhez a tört.-i korszakhoz tartozó és a tört.-kritika törv.-ei szerint megítélendő események sorát. A feltámadt Krisztus megjelenései azonban nem sorolhatók be minden további nélkül ezek közé az események közé. A feltámadt Krisztus némely megnyilvánulásai (pl. hogy engedte magát megérinteni, evett) az érzékelhető valóságok körébe sorolhatók, ezért a tanítványok számára, ahogy Tamás ki is fejezte, a signa evidentia-t jelentették azt illetően, hogy Jézus él. Mégis, mint jelenségek, a terminus ad quem szempontjából nézve, minthogy Jézus emberségének felmagasztalására lehet belőlük következtetni, már nem ehhez a világhoz tartoznak, így tört.-i vizsgálatnak sem szolgálhatnak tárgyául; egyedül csak a hit tárgyai lehetnek. Jézus megdicsőült emberségének ez a többé már nem földi, természetfölötti jellege részben alakja fel nem ismerhető, nem látható voltából következik (vö. Lk 24,16; Mk 16,12; Jn 20,14; 21,4). Ezen túlmenően: Jézus csak a tanítványoknak és néhány hívő embernek jelenik meg (Pál e vonatkozásban kivétel), és feltámadása az ap.-i igehirdetésben is mindig úgy szerepelt mint a keresztény hit tkp.-i tárgya. „Krisztus feltámadásakor nem a szokásos földi életbe tért vissza, hanem a halhatatlan, az Istenéhez hasonló életnek került birtokába” (Summa Theologica III). Szt. Tamás azt mondta, hogy ~ a tanítványok számára is csak a megbízható tanúk (ÓSz, angyalok) és a signa evidentia révén vált bizonyossá; ez utóbbiak nem magát a feltámadást tanúsítják, hanem csak a tanúk megbízhatóságát (uo.). A keresztények hite az ap.-i igehirdetésre támaszkodott. ~ tehát valóságos esemény, ténykérdés, de mint hittitok nem olyan jelenség, amit a tört.-tudomány módszereivel minden kétséget kizáróan be lehet bizonyítani. Tört.-ileg csak az bizonyítható, hogy a tanítványok hittek a ~ban; s hogy ez a hitük megalapozott volt, szintén igazolható, különféle tört.-i és lélektani megfontolások alapján. – a) Nyilvánvaló: az 1. csoportbeli adatok (lásd fentebb), amelyek a 2. csoportbelieknél közvetlenebbül tükrözik az ap.-i igehirdetést, kétségtelenül tanúsítják, hogy az ap.-ok hittek a ~ban. Ap.-i küldetésüket teljesítve az ap.-ok arra hivatkoztak az ÚSz szerint, hogy látták a feltámadt Urat és tanúi ~ának (ApCsel 1,22; 1Kor 9,1 stb.). Ugyanakkor a keresztény vallásnak is próbakövét jelentette a ~ban való hit. – b) A 2. csoportbeli adatok annyiban nehézséget támasztanak, hogy – bár lényeges elemeikben megegyeznek – többé-kevésbé lényeges pontban azonban eltérnek egymástól. A tört.-i módszer szerint az egymástól független források, ha a főbb dolgokban egybehangzók, akkor, jóllehet a részletekben eltérnek, tört.-i szempontból hitelt érdemlőnek számítanak, amelyek tanúságát el lehet, el is kell fogadni. Hogy ~ esetében legalábbis részben egymástól független irodalmi forrásokkal van dolgunk, az nyilvánvaló. Az 1Kor 15 e vonatkozásban független a szinoptikus hagyománytól, Lk és Jn szintén önálló forrás, legalábbis részben. Az ev.-okban tehát meglehetősen sok az eltérés. A szinoptikusoknál eltér a megjelenések helye. Mt csak az Úr galileai megjelenését tartalmazza (26,32; 28,7.16; 28,9 kk. vonatkozásban lásd fentebb); ugyanez mondható Mk-ról is (vö. 14,28; 16,7), jóllehet hirtelen vége szakad (16,8), s így valójában az Úr egyetlen megjelenését sem tanúsítja egyértelműen. Lk csak a jeruzsálemi megjelenésekről tud; az angyalok szavaiban ott szerepel ugyan Galilea, de az Úr galileai megjelenéséről nincs szó (24,6). Pál ap. vsz. időrendi sorrendben akarta leírni Krisztus megjelenéseit, de azt, hogy ezek hol játszódtak le, az 1Kor 15 nem tartalmazza. Jn-nál Galilea is, Jeruzsálem is megtalálható. Tehát valójában csak Mt (és Mk?), valamint Lk tér el egymástól. Az eltérést leginkább az eltérő helyzet magyarázza. Minthogy a hivatalos vezetők álláspontjával (Jeruzsálem!) szemben állt, az első ev. szerzője igyekezett a távolságot hangsúlyozni: Jézus a feltámadása után Galileába húzódott vissza (értsd: elkülönült a hitetlen zsidóságtól). A régi Izr. helyébe új Izr. lépett, vezetői az ap.-ok (vö. Mt 19,28), akiknek először Galilea hegyére kell ugyan menniük, de másfelől az egész világon hirdetniük kell az ev.-ot, ezért ez a „provinciális” őskeresztény közösség nem kevésbé egyetemes, mint Lk kereszténysége. Lk – földrajzilag – Jeruzsálem felé tekint, és ha Lk-ot és az ApCsel-t összefüggő egésznek tekintjük, meg kell állapítanunk, hogy Lk-ban Jeruzsálem az utolsó állomás, az ApCsel-ben viszont a kiindulópont: itt kapták az ap.-ok a Szentlelket és innen elindulva hirdették az ev.-ot egészen Rómáig. Így világos: Lk-ban nem maradt hely az Úr galileai megjelenéseinek; ezek nem előmozdították, hanem inkább megszakították volna Lk jól felépített gondolatmenetét. A 4. ev. bizonyos értelemben véve összeegyezteti a kétféle hagyományt, de egyébként – mint más vonatkozásban – ~t illetően is a maga útján jár, de természetesen nem úgy, hogy ne lennének érintkező pontjai a szinoptikusokkal. Így Jn 20,1 említi a sírt lezáró követ, amelyet valójában csak a szinoptikusokból ismerünk, de csak annak leírásához kiindulásul, hogy elvitték az Urat és nem tudjuk, hová tették (20,2), amiből egyszersmind az is kiviláglik, hogy Mária Magdolna Jn szerint nem egyedül volt a sírnál. Hogy Pál (1Kor 15) nem említi az asszonyokat, azt azzal szokták magyarázni, hogy ő csak ~nak „hivatalos” tanúit tartotta szükségesnek felsorakoztatni. – II. Jézus Krisztus feltámadása az apostoli igehirdetésben. A feltámadással Isten mintegy hitelesítette Jézus küldetését és tanítását, s tanúságot tett a megfeszített Üdvözítőről, feleletül Fia mindhalálig való engedelmességére. Az ÚSz a feltámadást elsősorban Isten tetteként tárja elénk; vö. ApCsel 2,24.32–36; 3,13–16; 5,30 kk.; 13,33; Róm 1,4; Fil 2,8–11; 1Tim 3,16; Jn 16,10. – A feltámadás mint átmenet a halálból az új életbe ® Krisztus megalázkodásának a letétele és ® Krisztus felmagasztalásának a kezdete. Mint a halál fölötti első győzelem azt jelenti, hogy Jézus emberségében végérvényesen uralomra jutott az új ® eón v. a világ új rendje, tört.-ének új szakasza. A mennybemenetel és az Isten jobbján ülés teol.-i tételével együtt Krisztus felmagasztalását mutatja, aminek mind a Küriosz név, mind pedig a keresztények hitvallása és kultusza megfelel (Róm 6,9 kk.; 14,9; 1Kor 15,25; Ef 1,20–22; Kol 1,18; Jel 1,5, az I. pontban idézett helyeken kívül). – ~ a hit próbaköve, a keresztény hit tkp.-i tárgya, ahogy az az őskeresztény szimbólumokból kiolvasható; vö. Róm 4,24 kk.; 10,9; ApCsel 17,31; 1Pét 1,21: – ~ záloga és ősmintája a keresztények feltámadásának (így egyszersmind a keresztény reménynek is alapja; vö. 1Pét 1,21); vö. ApCsel 4,2; 26,23; Kol 1,18, de főleg 1Kor 15,22 kk. – Pálnak a megváltásról szóló tanításában ~ központi helyet foglal el. Amikor Krisztust mint új ® Ádámot v. mint az újjászületett emberiség fejét állítja elénk és arról ír, hogy a keresztények közösségben vannak az Úrral, akkor a feltámadás szoteriológiai értelmét is megvilágítja. Kétségtelen, hogy erre az ev.-ok és az ApCsel is egyértelműen utalnak azokon a helyeken, ahol leírják: a feltámadt Krisztus az Atya jobbján ülve kiárasztotta a tanítványokra a Szentlelket (vö. Lk 24,49; Jn 7,39; 14,16.26; 15,26; 16,7; ApCsel 1,4.8; 2,33). Pál ezt a kinyilatkoztatást jobban átgondolta, következetesebb rendszerbe foglalta, amikor a kapcsolatot oly szorosra fűzte, amilyen szorosra csak lehet Krisztus és a Szentlélek között, akit Isten az Egyh.-nak adott (zálog, egyszersmind azonban foglaló is, vagyis az első fizetség a megváltottak közösségének; 2Kor 1,22; 5,5; Ef 1,14), másfelől viszont a keresztények és Krisztus közötti kapcsolatot is egészen a végső következtetésekig kidolgozta. Ami az első kérdést illeti: a felmagasztalt Krisztus és a Szentlélek közti kapcsolat olyan szoros, hogy szinte egyfajta azonosításról lehet beszélni (főleg Róm 8,9–11; 2Kor 3,17). A második kérdésben Pál odáig el mert menni, hogy exemplaritasról lehet beszélni: Krisztus emberségének különféle állapotai a keresztény lét mintái. Ezzel az élet–halál ellentéte is elsimul. Krisztus halála végleges leszámolást jelentett a halállal és mindazzal, ami a meg nem váltott állapotot jelenti (azaz: bűn, törv. és test), s mint ilyen a keresztségben, a keresztény életvitelben („meghalás”, önmagunk „megölése”) és a keresztények halálában állandóan ismétlődik. A megdicsőült Krisztus új élete szintén folyamatosan „valósul”: a keresztség részesíti benne a keresztényeket, a Szentlélek pedig segíti őket, hogy a szeretetben az új életet éljék, amely új élet a halálból való feltámadáskor fog kiteljesedni, a teljes istengyermekségbe való beiktatással. Az, hogy a feltámadás, amely által Krisztus mint új Ádám életadó Lélek lett, Pál teol.-jában központi szerepet kap, szinte magától értetődik. Ha e hittitkot a skolasztika műszóhasználatával akarjuk megközelíteni, akkor ~ a feltétel (conditio sine qua non) és a minta (causa exemplaris) a keresztények tényleges megváltásához. (Lásd a XXVI. színes képet.)
XXVI. A Szentsír. Az ajtón belüli nagyobb tér az ún. Angyal-kápolna, mögötte van Jézus sírja
