Szentírás

Teljes szövegű keresés

Szentírás, Biblia: az Ó- és Újszövetség (Ó- és Újtestamentum v. Vetus testamentum és Novum testamentum) kánoni könyveinek gyűjteménye. A gör. egyh.-i írók a hellenista zsidók példáját követve (2Mak 8,23; Dán 9,2 vö. Róm 1,2; 2Tim 3,15; Jn 10,35) egyszerűen grammatának, azaz Írásoknak nevezték az ósz-i és úsz-i kv.-ek együttesét, melyek a szt. szájhagyománnyal együtt őrzik az isteni kinyilatkoztatást (® Biblia). A ~ kv.-eit az különbözteti meg minden más kv.-től és az kölcsönöz neki szentséget és tekintélyt, hogy isteni ® sugalmazásra írták őket. Az emberi szerzőket munka közben a Szentlélek irányította; így írásaik – emberi értelemben – az ő műveiknek tekinthetők, egyszersmind azonban Istent is szerzőnek kell tekinteni. Az I. Vatikáni Zsinat szerint a ~ kv.-ei azért szt.-ek és azért kánoniak, mert a Szentlélek sugallta őket, így Isten a szerzőjük, s Isten műveként kerültek az Egyh. kezére és őrződtek meg az Egyh.-ban. – A ~ arról tudósít, mit tett Isten a világért és népéért, s hogyan ismerték föl a kiválasztott emberek Isten tetteit. A ~ tehát nem annyira statikus igazságok foglalata, sokkal inkább az isteni tevékenységet tárja föl: azt a célt mutatja be, amelyet Isten a tört. elé tűzött és ennek fokozatos megvalósulását az emberek közreműködésével. A ~ annak az üdvösségnek a tört.-ét foglalja magában, amelyet Isten megígért és fölvázolt, amelynek megvalósítását elkezdte, és amelynek teljes megvalósítása a szándékában áll. Ez az üdvösség maga Krisztus. Az ÓSz nem más, mint Krisztus megjövendölése és „előre vetítése”, nem csupán szavakban és konkrét ígéretekben, hanem Izr. tört.-ének azon eseményei révén is, amelyeket a ~ előad és értelmez. Isten népének kiválasztása, fönnmaradása és hanyatlása, az a viszonylagos világosság, ami osztályrészéül jutott, prófétái, szt.-jei és hősei, kultusza és egész berendezkedése az üdvösség elkezdődését tanúsítják, de egyszersmind azt az üdvösséget is jelzik, amelyet majd Krisztus hoz el. Az ÚSz mindenekelőtt ennek a Krisztusban – az Ő személyében, küldetésében, tanításában, halálában, föltámadásában és megdicsőülésében, valamint az általa alapított Egyh.-ban – megvalósuló üdvösségnek a tört.-e (ev.-ok, ApCsel); ehhez járul annak tört.-e, hogy a Szentlélek sugallatára miként vált fokozatosan tudatossá a Krisztussal kapcsolatos események üdvösségszerző ereje (ApCsel) és az a teljes üdvösség, amely az Egyh.-ra vár (Jel). – Így valójában mind az ÓSz-nek, mind az ÚSz-nek Krisztus és a benne megvalósuló üdvösség a tárgya. A ~ tehát azt tartalmazza, amit Isten egy isteni drámáról elmondott, amely Krisztus és az Ő Lelke által állandóan folytatódik a végső beteljesedésig. Így a ~ ® kinyilatkoztatás a szónak eredeti ’leleplezés’ értelmében: föltárja, amit az emberiségben Isten végbevisz, azok szeméről, akik hisznek, leveszi a fátylat (2Kor 3,14 kk.). A ~ elsősorban vallásos mű v. még inkább szoteriológia, ha az üdvösség tört.-ét tekintjük, ám ha a maga teljességében nézzük, akkor krisztológia. Ebből következik, hogy a „megbízhatóságával” kapcsolatos kérdések fontosak ugyan, de nem tartoznak a lényegéhez, inkább apologetikus jellegűek. A ~ elsőrendűen tört.-i mű abban az értelemben, hogy azt tárja föl, amit Isten a tört.-ben végbevisz; de mai modern, tudományos értelemben mégsem tört.-i, mert nem tört.-i szempontok és módszerek szerint tárgyalja az eseményeket. Isteni magyarázatot ad a tört.-hez, amely a kezdetet tekintve fölötte áll az embernek, így túlmutat azon, amit tört.-nek szokás nevezni. Az isteni magyarázatot sugalmazás nyújtja. Tehát a ~ Isten (leírt) szava, üzenete, amelynek hitelességét a Szentlélek szavatolja. Ilyen módon az isteni sugallatnak jogi aspektusa is van. A sugalmazás meghatározásában általában inkább az isteni okságot szokták kiemelni az írások keletkezésében: Isten, meghagyva a szerző teljes szabadságát és felelősségét, azt íratja le vele, amit akar és úgy, ahogy akarja, így a ~t az Ő hozzánk intézett szavának, egy Isten által írt kv.-nek kell tekinteni. De míg a sugalmazás, mint titokzatos isteni okság egy és osztatlan, nyilvánvaló, hogy a ~ tartalma szerint megenged bizonyos fokozatokat a fontosság szempontjából attól függően, hogy a különféle részek szorosabban v. kevésbé szorosan kapcsolódnak a legfőbb kinyilatkoztatáshoz, a Krisztusban való üdvösséghez, amely az egész kinyilatkoztatás középpontjában áll. De óvakodnunk kell az elhamarkodott emberi ítéletektől és megállapításoktól, hiszen maga a ~, de az egyh.-atyák és az Egyh. liturgiája is egyértelműen tanúsítják, hogy még az ÓSz-nek látszólag teljesen mellékes részletei is az egyetlen központra, Krisztusra és Egyh.-ára utalnak. – A ~ról alkotott keresztény fölfogás, amely szerint a ~ a szó szoros értelmében ugyanúgy isteni, ahogy emberi mű, magában foglal bizonyos feszültséget, s ezt csak a hit oldhatja fel az Egyh.-on belül, amely a ~t Isten megbízásából kincseként őrzi. Katolikus fölfogás szerint nem állítható, hogy az Egyh. fölötte áll a ~nak, de azt mondhatjuk, hogy a ~ az Egyh.-nak, mint Krisztus testének szakrális terében és életadó szférájában szól hozzánk és tárul föl előttünk. Ezért az Egyh.-at illeti meg a ~ tekintéllyel való magyarázata. – I. A ~ szövege. A szt. szerzők eredeti kéziratai természetesen nem maradtak fenn, s a ~ szövege – mint minden régi írás – a másolások, az akaratlan v. szándékos módosítások és javítások során bizonyos értelemben véve, többé-kevésbé „megromlott”, lényegét tekintve (quod substantiam, legalábbis dogmatikailag) azonban sértetlenül fönnmaradt. Különösen ami az ÚSz-et illeti: a számtalan változat nem mutat számottevő eltérést. A szövegkritika feladata, hogy a megmaradt kéziratokat csoportosítsa, külső és belső ismérvek alapján megállapítsa az értéküket, és így a ~ eredeti, hiteles szövegét helyreállítsa, kikövetkeztesse. – 1. Az ÓSz szövegéhez a legfontosabb forrás a Kr. u. 750–1000 között keletkezett maszoréta szöveg (® maszóra, ® maszoréták). Felvetődött a kérdés, hogy ez az aránylag késői szöveg vajon hitelesen adja-e vissza az eredetit. Az 5. sz.-ból származó Vg-val, valamint a 2. sz.-i gör. fordításokkal való egybevetés során bebizonyosodott, hogy a maszoréta szövegben nincs említésre méltó eltérés a Szt Jeromos, Aquila, Szümmakhosz és Theodotion által használt forrásokhoz, kéziratokhoz képest. A héb. szöveg mássalhangzói már Kr. u. 100 k. egységesek és lényegében azonosak a maszoréta szöveggel. Csakhogy ez az egység mesterségesen (= egy szöveg kiválasztása és a többi elpusztítása révén) jött létre. Maga a pusztító munka már Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) előtt megkezdődött (sőt némelyek szerint már előbb), és a 10. sz.-ig tartott, a maszoréták munkája idejéig. Az egység létrehozásának mesterséges jellegére abból lehet következtetni, hogy a maszóra előtti időben a kumráni kéziratokból és a régi bibliafordításokból (® Hetvenes-fordítás és a szamariaiak ® Pentateuchusa) kikövetkeztethetően aránylag sok változatot használtak. Az arám Targum és a Pesitta túlságosan szabad fordítás ahhoz, hogy ebből a szempontból bizonyítékul szolgálhatna. Különösen a Kr. e. 280 után keletkezett LXX mutat arra, hogy létezett egy olyan korábbi héb. szöveg, amely nem csupán kicsiségekben, hanem helyenként a szöveg rendjében is eltért a maszóra szövegtől, és bizonyos kv.-ei (Dán és Eszt) hosszabb kiegészítéseket is tartalmaztak. – Jóllehet a LXX sokkal régebbi, mint a maszoréták által ránk hagyott szöveg, legtöbb szövegkritikus a maszoréta szöveget többre tartja, s nem is csak azért, mert a LXX eredeti változatát még nem sikerült egyértelműen megállapítani, hanem amiatt is, mert a LXX-t egyre inkább egyfajta gör. Targumnak tekintik (olykor parafrázisszerű!). A LXX a legfontosabb forrás a maszóra szöveg helyesbítéséhez, amelynek értékét egyébként a kumráni leletek is tanúsítják. – 2. Az ÚSz szövegei. A szövegkritikusoknak a tömérdek kéziratot, valamint a régi fordítások változatait és az egyh.-i írók úsz-i idézeteit úgy kellett csoportosítaniuk, hogy minden csoport külön szövegfajtát képviseljen. A szövegkritikai vizsgálatok még nem lezártak, így egy-egy részletben az elért eredmények még módosulhatnak. A szakértők az ev.-ok szövegét tanulmányozták a legbehatóbban, de ezek tört.-e bonyolultabb mint az ÚSz többi kv.-eié. Típusai: B (a B Kódex után), másképpen: semleges alexandriai, egyiptomi szöveg; néhány kritikus szerint Hészükhiosz szövegfeldolgozása. Ezt képviselik: B, Alef, L, 33 (kódexek) és a bohairi fordítás. Nem törekszik rá, hogy a különféle ev.-okat összhangba hozza; nyelvileg purista törekvés nyomait mutatja; helyenként kiegészítéseket tartalmaz; higgadt, tárgyilagos szöveg. – D (a D Kódex után), másképpen: bizánci, Ny-i szöveg, mert először a korai lat. fordításokban mutatták ki. Ezt képviselik: D, a korai lat. és szír fordítások. Harmonizál, kiegészítéseket tartalmaz, a nehéz részeket olykor kihagyták v. módosították benne; nyelve kevéssé gondos; kora keresztény népies szövegnek lehet mondani. – A (az A Kódex után), másképpen: antióchiai v. koiné szöveg; lukiánoszi szövegfeldolgozás. Ezt képviselik: A (az ev.-ok vonatkozásában), a legtöbb gör. kézirat, a legtöbb egyh.-i író, a Pesitta. Mértéktartóan harmonizál, teljes; nyelvhasználata gondos; a hivatalos egyh.-i szöveg mintaképe (® textus receptus). – II. A ~ nyelve eredetileg héber, arám és görög volt. 1. Görögül íródott az ÓSz-ből a Bölcs és a 2Mak, az ÚSz teljes egészében, Mt kivételével. – 2. Arámul íródott Dán 2,4–7.28; Ezd 4,8–6,18; 7,12–26; Jer 10,11 és az ÚSz-ből Mt. – 3. Héberül íródtak az ÓSz kv.-ei az említettek kivételével. ® bibliai görög, ® bibliai kéziratok, ® héber nyelv. – III. A ~ fordításai. Amikor az eredeti nyelv már nem volt érthető és más nyelvű népek körében is terjedt a zsidóság, ill. a kereszténység, szükségessé vált a ~ fordítása; először a szórványban élő zsidók számára, akiknek gör. volt az anyanyelvük, aztán Palesztinában a fogságból hazatért zsidók számára, akik körében a héb.-t egyre inkább fölváltotta az arám, végül a róm. birodalom keresztény közösségei számára. A keresztény bibliafordításra aránylag későn került csak sor, mert a róm. birodalomban a gör. köznyelv, a koiné vált általánossá (® bibliai görög). Így az első keresztény bibliafordítások a tartományokban keletkeztek, amelyek nem voltak annyira elgörögösödve (pl. Felső-Egyiptom, Africa). A gör. háttérbe szorulásával természetesen másutt is egyre inkább szükségessé váltak a bibliafordítások. Az elsők többnyire liturgikus célra készültek (® perikópa-gyűjtemények); ma már egyre világosabban látjuk, hogy a liturgia igen nagy szerepet játszott a régi bibliafordítások létrejöttében. A szövegkritika szempontjából a régi bibliafordítások nem mind értékesek, már csak azért sem, mert függtek az adott fordítás jellegétől, ill. egy-egy nyelv fejlettségi fokától (kivált szókészlete gazdagságától). Mégis, a korai bibliafordítások nemegyszer régebbi forrásra utalnak, mint amit a fönnmaradt héb. és gör. kéziratok megőriztek, és egy olyan szövegtípust képviselnek, amelynek az elterjedtsége elég jól körülhatárolható. – 1. Görög bibliafordítások: a) ® Hetvenes-fordítás (LXX). – b) Aquila (2. sz.): Hadrianus császár (ur. 117–138) korában élt, pontuszi származású volt, s a pogányságból megtérve először keresztény, később zsidó lett. Mint prozelita és Akiba rabbi tanítványa lefordította gör.-re az ÓSz-et. Epiphaniosz szerint gyűlölte a kereszténységet, Szt Jeromos azonban dicsérte becsületességéért. Fordítása Akiba nézeteit tükrözi: szolgaian utánozta a héb. eredetit, teljesen figyelmen kívül hagyta a gör. nyelv törv.-eit, s attól sem riadt vissza, hogy a fordítás helyenként teljesen értelmetlenné váljon v. éppenséggel más, ellenkező értelmet kapjon. Ennek ellenére a róm. birodalomban eléggé elterjedt az Aquila-féle gör. ÓSz a zsidóság körében. – c) Theodotion (2. sz.): szintén zsidó prozelita volt, vsz. Efezusból származott. Az ő munkája inkább a LXX felülvizsgálatának tekinthető a héb. eredeti alapján, semmint önálló fordításnak. Ő nem követett el erőszakot a gör. nyelven, de sok héb. szót átültetett, ill. átírt a gör.-be. Minthogy fordítása bekerült a Hexaplába, közvetlen hatással volt a keresztény ÓSz-re, Dán vonatkozásában pedig teljesen háttérbe szorította a LXX-t. – d) Szümmakhosz (2. sz.): Epiphaniosz szerint szamariai volt, Euszébiosz és Szt Jeromos viszont ebionitának mondja. A 2. sz. végén fordította le az ÓSz-et, szabadabban, mint Aquila és Theodotion: tekintetbe vette a gör. nyelvszokást, s ennek jegyében enyhítette az ósz-i antropomorfizmusokat is. – 2. Arám bibliafordítás. Minthogy a zsidók a fogságból hazatérve már nem értették a héb.-t, szükségessé vált, hogy zsinagógai használatra arámra fordítsák a héb. ÓSz-et. A fordítás alapjául a szájhagyományban tovább élő héb. szöveg szolgált (® Targum). – 3. Szír bibliafordítások. Míg a Targumok az arám-zsidó köröknek szóltak, ezek az arám-keresztény hívek számára készültek, és először É-Mezopotámiában váltak szükségessé, amely kevésbé került gör. hatás alá. A szír egyh.-nak már a 2. sz.-ban kialakultak olyan központjai mint Edessza és Adiabene; innen terjedt a kereszténység egyrészt K felé, másrészt a róm. birodalom felé, egészen Antióchiáig. – a) Pesitta: a legelterjedtebb szír bibliafordítás neve. Az elnevezés (’az egyszerű’) föltehetően a Hexaplától való eltérésre utal, de egyszersmind arra is, hogy mintegy a „szír Vulgátá”-ról van szó, legalábbis az ÚSz vonatkozásában, a Harclensis-féle fordítással szemben. – Az ÓSz nem egységes: némely részek a maszoréta szöveget követik, másutt a Targumok hatása érződik, ismét más helyeken felfedezhetők a LXX nyomai. – P. Kahle a Pesittában a szír Targumot látja, miként a LXX-ban a gör. Targumot. Eszerint a kereszténység Szíriában a Pesitta révén éppúgy a zsidó ÓSz-et vette át, mint Ny-on a LXX révén. – Később az ÚSz-et is hozzácsatolták az ÓSz-hez. A legutóbbi időkig általános volt az a vélemény, hogy ezt az ÚSz-et Rabbula fordította le, aki Edesszából származott; újabban A. Vööbus arra hivatkozik, hogy Rabbula eléggé elfogult volt, így ha a fordítás tőle való volna, nem válhatott volna általánossá. M. Black szerint a Pesitta nem Rabbula szövegét tartalmazza, az csak előfutára volt a „szír Vulgátá”-nak. A Pesitta egyébként kánoni jellegű, de a Jel, valamint a kisebb ® Katolikus levelek (2Jn, 3Jn, 2Pét, Júd) hiányoznak belőle. Az ÚSz teljesen egységes a Pesittában és egészen közel áll a birodalmi gör. szöveghez; ez az antióchiai eredettel jól összeegyeztethető. A Pesitta ügyében a vita még nem zárult le. – b) Nagyon jelentősek a régi szír ev.-fordítások is, amelyeknek helyébe az 5. sz.-ban a Pesitta lépett. Közülük külön említést érdemel Tatianosz ® Diatesszaronja, bár csak szír Szt Efrém örmény fordításban fönnmaradt Kommentárjában, különféle későbbi szerzők idézeteiben és egy arab fordításban őrződött meg. – c) Philoxeniana, ill. Harclensis. Mabug püspökének, Philoxenosznak a megbízásából 508 k. egy Polükarposz nevű püspök gör.-ből szírre fordította az ÚSz-et és talán a Zsolt-okat is. Néhány szír kézirat széljegyzeteiből arra lehet következtetni, hogy ezt a Philoxeniana bibliafordítást egy bizonyos Harceli v. Heracliai Tamás a gör. szöveg 3 változatával összedolgozta és kiadta (616). Némelyek szerint a Philoxeniana lényegében sértetlen maradt, H. Tamás csak jegyzetekkel és helyesbítésekkel látta el; mások viszont úgy gondolják, hogy H. Tamás munkája nem szorítkozott csupán fölülvizsgálatra, így a Harclensis nem azonos a Philoxenianával. Ez utóbbi nézet összhangban van a hagyománnyal is: a fordítást inkább Harclensis néven tartották számon, a Philoxeniana név kevésbé vált ismertté. – d) A szír Hexapla 615 k. keletkezett Alexandriában. Egy későbbi hagyomány szerint az Edessza melletti Tella püspökének, Paulusnak köszönhető. Szó szerinti fordítás, amelyhez egy Origenész kritikai jelzéseivel ellátott gör. Hexapla szövege szolgálhatott alapul; a Hexapla más részeiből is közöl a lapszélen változatokat, így a LXX szövegkritikai vizsgálata szempontjából jelentős. – 4. Kopt bibliafordítások. A kopt Biblia egyike a legrégibb és legfontosabb változatoknak. A Targumszerű fordítást vsz. a 3. sz. elején kezdték el lejegyezni. A fő nyelvjárásokban (szahidi, bohairi) írt ÚSz teljes, az ÓSz csak részben maradt fönn. A szahidi változat szebben, szabadabban adja vissza a gör. szöveget, a bohairi olykor az értelem rovására is jobban tapad a betűhöz. A kopt ÚSz-nek az alexandriai változat lehetett az alapja. Az ÓSz nem egységes, de következtetni lehet belőle a különféle kopt változatok korára (a Péld szahidi szövege pl. Hexapla előtti változatra enged következtetni). A fönnmaradt kéziratok közül több a 4. és 5. sz.-ból való. – 5. Más régi bibliafordítások. a) Az örmény bibliafordítás az 5. sz. első felében készült szír szöveg alapján; később átdolgozták a LXX szerint. Vsz. a szírből lefordított Diatesszaron volt a legrégibb örmény nyelvű változata az ev.-oknak. Az ÓSz szövege csaknem mindenütt hexapláris jellegű; az ÚSz a Theodotionnal vág egybe. A legrégibb kéziratok a 9. sz.-ból valók. – b) A grúz bibliafordítás az örményen alapszik, de a 6–7. sz. fordulóján görögösítették, a 11. sz.-ban pedig átdolgozták a gör.-bizánci típus szerint. A legrégibb kéziratok a 8. v. a 9. sz.-ból származnak. – c) Az etióp bibliafordítás keletkezésének idejét nehéz megállapítani; ugyanígy azt is, hogy szír v. gör. szöveg szolgált-e alapjául. A kéziratok viszonylag késeiek és átdolgozásokra engednek következtetni. – d) A gót bibliafordításból, amely Wulfila († 383) püspöknek köszönhető, csak töredékek maradtak fönn. Ennek alapján arra lehet következtetni, hogy antióchiai szöveg szolgált forrásául. – e) Az ószláv bibliafordítást a hagyomány Cirillnek és Metódnak tulajdonítja (9. sz.); vsz. azonban, hogy csak a liturgikus perikópákat fordították le. – 6. Latin bibliafordítások: a) ® Vetus Latina. – b) ® Vulgáta (Vg). – c) Úgy látszik, hogy a Vg még a középkorban sem tudott minden követelménynek megfelelni: különféle más lat. fordítások is keletkeztek. Egyebek közt több, közelebbről még nem tanulmányozott Oxfordban található kézirat azt tanúsítja, hogy már a 13. sz.-ban megkísérelték, hogy héb.-ből egy új lat. fordítást készítsenek. Különösen a reformáció után vált egyre sürgetőbbé, hogy eredeti szövegekből új lat. fordítások készüljenek. Ezek közül mindenekelőtt S. Pagninus teljes ÓSz-e és ÚSz-e (Lyon, 1527; Köln, 1541) vált ismertté. S. Münster is készített egy szó szerinti, de azért nem szolgai lat. bibliafordítást (Basel, 1534/35; 1546 stb.). Szabadabb, de pontos L. Jud († 1541) fordítása is. A legnagyobb tekintélyre Erasmus munkája emelkedett, bár ő csak az ÚSz-et fordította le (1505–06: már elkészült, de csak 1516: jelent meg, átdolgozva; további javított kiadás: 1519, 1522, 1527, 1555); Erasmus ÚSz-e alapul szolgált több nemzeti nyelvű fordításhoz. ® Neovulgáta. – 7. Franciául a legrégibb teljes bibliafordítás a 13. sz.-ból ismeretes. Az első teljes, nyomtatott fordítást J. de Rély készítette, és 1487: jelent meg. A francia református egyh.-ban elterjedt bibliafordítás J. F. Ostervald (1474) és P. R. Olivétan fordítására (1535) vezethető vissza. Egyébként a francia nyelvű különféle bibliafordítások és átdolgozások száma több mint 300. Napjainkban nagy tekintélyre emelkedett az eredeti héb. és gör. nyelvből fordított Jeruzsálemi Biblia (La Bible de Jerusalem), az ® École Biblique gondozásában (első ízben 43 részben, Paris, 1947–1956, azóta számtalan egykötetes új kiadásban); az ökumenikus bibliafordítás (Traduction Oecuménique de la Bible) 1966 óta jelenik meg (először a Róm látott napvilágot). – 8. Olaszul a legrégibb kéziratos bibliafordítások a 14. sz.-ból valók, és zömükben toszkán nyelvjárásban készültek. Az első nyomtatott olasz bibliafordítás N. Malermi munkája, 1471-ből való, a Vg alapján készült egy 14. sz.-i fordítás felhasználásával. A legismertebb olasz bibliafordítás A. Martini nevéhez fűződik és a Vg-n alapszik (ÚSz, 1769–71; ÓSz, 1776). Az olasz protestáns egyh.-ban leginkább G. Diodati (Genf, 1607) eredeti szövegekből készült fordítása ismeretes. Egy eredeti szövegeken alapuló új katolikus ~t a Pápai Biblikus Intézet adott ki A. Vaccari irányításával (Firenze, 1959), de még más modern fordítások is készültek (így az 1960 óta megjelenő La Sacra Biblia tradotta dai testi originali e commentata… Torino). – 9. Spanyolul a X. Alfonz király megbízásából, a Vg alapján fordított Biblia Alphonsiana-n kívül a 15. sz.-ból még 6 kéziratos bibliafordítás ismeretes, amelyet zsidók készítettek eredeti szövegből, s az ÓSz-nek még további 3 olyan fordítása is fönnmaradt, amely a Vg-n alapszik. Az inkvizíció idején (egészen 1782-ig) tiltották a ~ fordítását. Az ún. Biblia del Oso, az első protestáns bibliafordítás Cassiodorus de Reina (Basel, 1567–69) alapszövegek felhasználásával készült, és az összes proto- és deuterokanonikus kv.-et tartalmazza. Az ún. Ferrarai Bibliát (1553) két portugál zsidó (D. Pinel és H. de Vargas) fordította két kiadásban, egyfelől a zsidók, másfelől a katolikusok számára (ezért Zsidó Biblia néven is ismeretes). Az újabb spanyol bibliafordítások eredeti szövegeken alapulnak (pl. E. Nácar Fuster és A. Colunga munkája; Madrid, 1944); az L. A. Schökel irányításával készült legújabb spanyol bibliafordítás 1966 óta jelenik meg. – 10. Németül a legrégebbi bibliafordításnak egy maszoréta szöveg 748-ból fennmaradt részletei számítanak (23 lap Bécsben, 2 lap Hannoverben); a 9. sz.-ból egyebek közt ismeretes egy ® evangéliumharmónia. W. Walther a 19. sz. vége felé – az általa gyűjtött anyag alapján – úgy vélte, hogy a középkorban kb. 3000 kézírásos bibliafordítást használtak, de ez a szám a hamburgi német bibliaarchívum anyagának feldolgozásával még jelentősen emelkedik. Nyomtatásban először Strassburgban és Augsburgban jelent meg német ~ (1466, 1470, ill. 1475 táján); a perikópa-gyűjteményeket nem számítva 1521-ig 18 (14 hochdeutsch, 4 niederdeutsch) német bibliafordítást adtak ki a 34, csak egyes részleteket tartalmazó ~fordításon kívül; mindezekhez a Vg szolgált alapul. Luther Márton bibliafordítása 1522: (ÚSz), ill 1534: (ÓSz) jelent meg; Luther az eredeti szövegeket használta forrásul, de a LXX-t, valamint a Vg-t is tekintetbe vette. A csakhamar nagyon népszerűvé vált Luther-féle bibliafordítás felülvizsgálata 1964: fejeződött be. – A reformáció után megjelent katolikus ~fordítások (köztük az 1662: kiadott un. Mainzi v. Katolikus Biblia) általában a Vg alapján készültek (kivétel L. van Ess eredeti szövegeken alapuló fordítása, amely 1807-től jelent meg). Az újabbak már eredeti szövegeken alapszanak, így pl. E. Dimmler fordítása (1925-től), P. Riessler ÓSz-e (1934), R. Storr ÚSz-e (1934), P. Parsch (1934), E. Henne és K. Rösch munkája (1934-től ismételten) stb. A német, osztrák, svájci püspöki kar, valamint a luxemburgi és lüttichi (liege-i) püspök megbízásából kiadott ún. Einheitsübersetzung der Heiligen Schrift (Stuttgart ÚSz, 1972; ÓSz 1974) szintén eredeti szövegeken alapszik és mindenki számára hozzáférhető, közérthető nyelven készült. – 11. Angolul a legkorábbról egy angolszász zsoltárfordítás maradt fenn 778-ból; ismeretlen fordító munkája. 997-től Aelfric lefordította Mózes 5 kv.-ét és még több más kv.-et is (Józs, Bír és saját állítása szerint még ezeket is: Kir, Jób, Eszt, Jud, Dán). A 10–11. sz.-ban több nyelvjárásra lefordították az ev.-okat. Mint ezeknek, úgy J. Wiclif 1380: készült, de csak 1731: kiadott fordításának is a Vg az alapja. Az anglikán egyh.-ban W. Tyndal eredeti szövegeken alapuló fordítása (ÚSz 1525, ÓSz 1535, ezt M. Coverdale fejezte be) vált hivatalossá (Matthew Bible 1537); ennek átdolgozott változata a King James Bible v. 1611-től az Authorized Version, majd a Revised Standard Version (L. A. Weigle kiadása, ÚSz 1946, ÓSz 1952). A teljes mai angol nyelvű protestáns ~ a New English Bible (The New Testament 1961; The Old Testament 1970). Az újabb katolikus angol bibliafordítások: Westminster Version (1913-tól); R. A. Knox teljes bibliafordítása (ÚSz 1946, ÓSz 1948, a Vg alapján készült, az eredeti szövegek szem előtt tartásával). Az USA-ban a katolikus bibliamozgalom szorgalmazására készült egy új teljes ~ mai nyelven, eredeti szövegek alapján. Ez az ún. CCD (Confraternity of Christian Doctrine) Version v. Confraternity Bible (1967). – 12. Magyarul három 15. sz.-i kódex őrizte meg számunkra a legrégibb bibliafordítást: a Bécsi Kódex (1450 k.) az ÓSz egyes kv.-eit (Rut, Jud, Eszt, 2Mak, Bár, Dán és a kispróf.-k), a Müncheni Kódex (1466) a 4 ev.-ot, az Apor-kódex (15. sz. vége) a zsoltárokat tartalmazza magyarra fordítva. Mindhárom kódex másolat; eredetijüket a legvalószínűbb föltevés szerint Pécsi Tamás és Újlaki Bálint szerémségi papoknak köszönhetjük, akik 1410 k. Prágában tanultak. Itt Husz János tanaival is megismerkedtek, s emiatt 1439: arra kényszerültek, hogy Marchiai Jakab elől Moldvába meneküljenek. Üldözőik ide is követték őket, s bár még 1416 előtt elkezdett bibliafordításukat (Huszita Biblia) elkobozták, nem semmisítették meg: javítva, módosítva, más nyelvjárásba áttéve több 15–16. sz.-i kódexünkben föllelhető (Festetics-kódex, vsz. 1493-ból; Winkler-kódex, 1506; Döbrentei-kódex, 1508; Keszthelyi Kódex, 1522; Székelyudvarhelyi Kódex, 1526–28; Kulcsár-kódex, 1529 stb.). – A Jordánszky-kódex (1516, 1519) az ÓSz 6 (Kiv a 6,7-től, Lev, Szám, MTörv, Józs, Bír) és az ÚSz 14 kv.-ét (Mt, Mk, Lk, Jn, ApCsel, Zsid, Jak, 1Pét, 2Pét, 1Jn, 2Jn, 3Jn, Júd, Jel) foglalja magában; ez a fordítás már teljesen független legrégibb bibliafordításunktól, az ún. Huszita Bibliától. Gyöngyösi Gergely arról tudósít, hogy Báthori László a teljes ~t lefordította, s fordítását Mátyás király a saját kv.-tárában helyezte el. Ha Gyöngyösinek hitelt adunk, akkor első teljes bibliafordításunkat a 15. sz.-ból datálhatjuk. Nyomtatásban elsőként Szt Pál levelei jelentek meg magyarul Komjáti Benedek fordításában (Krakkó, 1533). Ezt követte Pesti Gábornak – Erasmus alapján készült – ÚSz-fordítása (Bécs, 1536), amely valójában csak a 4 ev.-ra terjed ki, majd Sylvester János ÚSz-e (Újsziget-Sárvár, 1541). Sylvester János szintén Erasmus magyarázataira támaszkodott. – A katolikus Egyh.-ban a legutóbbi időkig Káldi György SJ 1626: kiadott bibliafordítását használták, amely 1605–07: készült. Káldi „az egész keresztyénségben bévött régi deák bötűből”, azaz a Vg-ból fordított, „a dolgok velejébe vágó nyelven”, és munkájához egy akkor Rómában élő rendtársának, Szántó Istvánnak 1580 előtt készült fordítását is fölhasználta; innen érthető, hogy Kazinczy által „igen szép fordítású”-nak ítélt Bibliáját (Erdélyi Múzeum, 1814) másfél esztendő alatt befejezte. A nyomtatás költségeiben Pázmány Péter és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem osztoztak. Két változatlan kiadás (1732, 1782) után Káldi ~át Szepesy Ignác pécsi püspök „felügyelete alatt” átdolgozták; az átdolgozott változat első ízben 1834–36: jelent meg Pozsonyban, 4 kötetben. Káldi ~át 1865: Tárkányi Béla újra átdolgozta; Káldi „fordítása nyomán” utoljára 1930–34: jelent meg a teljes ~. – 1973: a Szent István Társulat a II. Vatikáni Zsinat kívánalmainak megfelelően közérthető mai magyar nyelven készült új, teljes katolikus ~t adott ki; a fordítók (Gál Ferenc, Gál József, Gyürki László, Kosztolányi István, Rosta Ferenc, Szénási Sándor és Tarjányi Béla) az eredeti (héb., gör., ill. arám) szövegek alapján dolgoztak, de figyelembe vették a Jeruzsálemi Bibliát (Bible de Jérusalem) is, és az ÚSz fordításakor sokat merítettek Békés Gellért és Dalos Patrik Rómában kiadott (1951) ÚSz-fordításából. – A protestáns egyh.-ak számára első ízben Heltai Gáspár vette tervbe munkatársaival (Gyulai István, Ozorai István, Vízaknai Gergely) a teljes ~ magyarul való megjelentetését a 16. sz. derekán, 5 szakaszban, de tervét csak részben sikerült megvalósítania. Az első teljes protestáns bibliafordítás Károli Gáspár gönci lelkész műve, aki – három környékbeli lelkész (Thúri Mátyás, Czeglédi János, Huszti Imre), továbbá saját testvére, Miklós, valamint Pelei János és Károli Béla rektor közreműködésével – 1586: látott neki a munkának, s 3 év alatt el is készült vele. Károli és munkatársai a lat. szöveg nyomán dolgoztak, de tekintetbe vették az eredeti héb. és gör. szövegeket is. Báthori Zsigmond országbíró Gönc mellett, Vizsolyban külön nyomdát létesített Károli ~ának kinyomtatására (innen a neve: Vizsolyi Biblia). Károli ~át Szenczi Molnár Albert, miután „igazgatta, néhol meg is jobbította”, újra kiadta (Hanau, 1608; Oppenheim, 1612). Rajta kívül is „minden kiadó javított, csiszolt, változtatott rajta” (Bottyán János: A magyar biblia évszázadai 55), így Misztótfalusi Kis Miklós (1685), Szatmárnémeti Pap István és Török Ferenc (1705), Őri Fülep Gábor és Balogh Soós Mihály (1765) stb. Károli ~a a protestánsok között rendkívül népszerű, ezt az is tanúsítja, hogy – bár átdolgozva, mégis – 120-nál több kiadást megért. – 1975: a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya új, teljes protestáns bibliafordítást jelentetett meg, amelyet a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága készített. A fordítók arra törekedtek, hogy a mai magyar köznyelv eszközeinek felhasználásával készült új fordításba átmentsék a Károli-féle fordításnak azon elemeit, amelyeket a hagyomány szentesített.Egyetlen könyv sincs, amelyet annyi nyelvre lefordítottak volna, mint a ~t. Az American Bible Society közlése (1981–83) szerint a teljes ~ 273 nyelvre van lefordítva, ezenkívül még 1412 nyelven jelentek meg legalább részleges fordítások. Így az emberiségnek legfeljebb 5 %-a nem férhet hozzá saját nyelvén a ~ szövegéhez. A New York-i bibliatársulat könyvtárában a különféle kéziratos és nyomtatott ~ok és a ~sal kapcsolatos művek 1981–83: 38 600 kötetet tettek ki. Ez a világ legnagyobb bibliai tárgyú gyűjteménye. – IV. A ~ beosztása. A ~ az ósz-i és úsz-i részeken belül kv.-ekre, f.-ekre és versekre oszlik. 1. A könyvekre nézve ® kánon. – 2. Fejezetbeosztás. Mózes 5 kv.-ét már a kereszténység előtti időben fölosztották nyílt és zárt ® parasákra, amire a Misna és az ÚSz (Mk 12,26; Róm 11,2) is utal. Iz egy régi (kumráni) kézirata (1QIza) szintén így van fölosztva. A Tórát Babilóniában osztották föl egy későbbi időpontban 54 nagy parasára (az egy évre eső szombati fölolvasások céljára), amelyekhez az olvasmányokat a tört.-i és a próf.-i kv.-ekből állították össze (91 haftarával = az istentisztelet végén elbocsátásul felolvasott olvasmány). Jeruzsálemben csak később került sor a Tórának – hároméves ciklusnak megfelelően – 154 részre osztására; ugyanakkor az egész héb. ÓSz-et is felosztották 452 részre. Az ÚSz teljes gör. szövegének f.-beosztása Alexandriai Kelementől, Tertullianustól és főleg a B Kódexből ered; az ev.-okat Cezáreai Euszebiosz újra fölosztotta f.-ekre (kánontáblák); az ap.-i levelek fölosztása és a szövegnek később általános f.-ekre tagolása f.-címekkel Euthaliosznak köszönhető. A f.-címek már az A és C Kódexben is föllelhetők. A ~ mai f.-beosztása Stephan Langtonra vezethető vissza; ez a f.-beosztás 1206: a lat. ~ számára készült, és az ún. Párizsi Biblia révén terjedt el. A zsidók is átvették (Salamon ben Izmael rabbi, 1330; nyomtatásban 1517 óta) a héb. ÓSz számára. A gör. Biblia kézirataiba és kiadásaiba a 15–16. sz. folyamán került át. A későbbi változtatások bizonyos f.-ek vonatkozásában máig fennálló eltéréseket vontak maguk után a Biblia f.-beosztása terén. – 3. Fejezetcímek. A legtöbb bibliai kéziratban van a különféle kv.-eknek, ill. ezek csoportjainak (pl. Pál levelei, Katolikus levelek) állandó fejrészük, amelyek áttekintést adnak a tartalomról (summarium). Gör. nevük kephalaia v. titloi, lat. elnevezésük tituli brevis v. breves (causae), breviarius(-um), capitula, capitulatio. F.-címek már a 3. sz. óta vannak; hellén területen terjedtek el, ahol a gör. klasszikusok példájára szokásba jött az egyes f.-ek rövid tartalmát a lap szélén feltüntetni. E tartalmi kivonatokból nem sokkal később tárgyszerű „föliratok” lettek; ezek az egyes kv.-ek elé kerültek, a f.-ek számával együtt. Már a legrégibb gör. bibliai kéziratok között is vannak olyanok, amelyekben teljes rendszert alkotó f.-címek találhatók; értékük a fölosztásban érvényesülő elvektől függ. Az ósz-i f.-címek részben Pamphilosznak, Aranyszájú Szt Jánosnak és (lat.) Cassiodorusnak köszönhetők. Az ev.-ok gör. f.-címei minden bizonnyal azoktól származnak, akik a f.-beosztást is bevezették. (Minden változatban megtalálhatók anélkül, hogy lényegesen eltérnének egymástól!) További f.-címek (az ApCsel-hez és a Katolikus levelekhez) Euthaliosztól, Euszebiosztól, Pamphilosztól valók. Lat. f.-címek a 3. sz. első felétől ismertek; minden bibliai kv.-nek legalább 8–10-féle f.-címe ismeretes. A legrégibb lat. f.-címek a gör. f.-beosztás hatását mutatják, sőt helyenként a gör. szöveg hatása is felfedezhető. Némely f.-címet Szt Jeromos példájára Fortunatianus aquilejai püspöknek szoktak tulajdonítani, másokat (Mt) Poitiers-i Hilariusnak; az újabb f.-címek a Merovingok, a Karolingok (Hrabanus Maurus) v. az Ottók idejében keletkeztek. A f.-címeket főleg a középkor első felében (kb. 1200-ig) kedvelték, elsősorban spanyol, ír, angol, francia, frank és német iskolákban, de természetesen korszakonként és területenként más-más rendszert részesítettek előnyben. Gör. és orosz területen a legutóbbi időkig használatban maradtak. – A f.-címek fontos fogódzóul szolgálnak a bibliai kéziratok csoportosításához, a különféle iskolák termékei közé való besorolásához, a bibliai szövegek, a bibliai kánon és a liturgiatört. tanulmányozásához. – 4. Versbeosztás. A pontos idézés érdekében a f.-eken belül többé-kevésbé a mondatokhoz igazodó, folyó számozással jelzett beosztás. Csak a kv.-nyomtatás kora óta használatos. Elsőként Santes Pagnino OP alkalmazta az ÓSz protokanonikus kv.-einek lat. és az egész ~ gör. kiadásában 1528-ban. Az egész lat. ~ versbeosztását – átvéve Pagnino művét – 1555-ben Robertus Stephanus végezte el. – 5. Írásjelek. Bizánci Arisztophanész Kr. e. 200 k. már alkalmazta a pontot, a vesszőt és a kettőspontot, a Kr. u. 2. sz. első felében pedig Nikánor különösen fontosnak tartotta ezeknek az írásjeleknek az alkalmazását. Ennek ellenére a ~ legrégibb kézirataiban csaknem teljesen hiányzanak az írásjelek, bár a scriptio continua miatt a szöveg megértéséhez mind a másolók, mind az olvasók számára igen nagy segítség lett volna a központozás. Az írásjelek hiánya miatt sok helytelen, bizonytalan olvasat keletkezett pl. a mondatok tagolása terén, v. mert nem lehetett a mondatról biztosan megállapítani, hogy vajon kijelentés-e v. kérdés. A papiruszok közül a P52 (Kr. u. 125 k.) egyáltalán nem ismer központozást; a P66 (200 k.) tagolásra csak a (fölemelt) pontot alkalmazza, de nem gyakran, s akkor is szabálytalanul és rendszertelenül; a (fölemelt) pontot nemegyszer aposztróf helyettesíti, amely a tulajdonnevek kiemelésére is szolgál. Később a P45–46 is ritkán alkalmazza a fölemelt pontot, de kívüle még lélegzetvétel- és hangsúlyjelölést is ad, sőt balra nyitott fél négyzettel a sorvégeket is jelzi. Egy későbbi kéz az olvasás megkönnyítésére még meglehetősen vastag, ferde vonalakat is beiktatott a mondatok végén a sorok fölé, de rendszertelenül. Még a 4–6. sz.-i pergamen kéziratok is kevés eredeti írásjelet tartalmaznak, de azért a B és Alef Kódexekben már találhatók tagolásul kis térközök. Az Alef, valamint az A és D az új mondatokat, ill. értelmi egységeket új sorral és az 1. betű kiugratásával jelzi (az A és D meg is nagyítja a kezdőbetűt). – Szt Efrém és Szt Jeromos figyelmeztet a (gondos) központozásra, s Alkuin is megkívánta egyik – Nagy Károlynak írt – levelében, hogy a másolók pontosak legyenek a jelek alkalmazásában. A rendszeres központozás csak a 15. sz.-tól vált általánossá.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages