Tízparancsolat
Tízparancsolat, Dekalógus (a gör. dekalogosz, ’tíz szó’-ból): gör. egyházi íróktól származó szakkifejezés azoknak a parancsoknak jelölésére, amelyeket a Kiv 34,28 szerint Mózes Jahve utasítására, v. a MTörv 4,13; 10,4 szerint maga Jahve két kőtáblára írt, és amelyek alapján Jahve a Sinai-hegyen ® szövetséget kötött; azoknak az alapvető követelményeknek a foglalata, amelyeket Izr. fiaival szemben Jahve, ill. a vallásuk támasztott. – I. Formája. A ~ szövegét a Pentateuchus két helyen is tartalmazza: Kiv 20,1–17 és MTörv 5,6–21. A két szövegrész – egész kis eltéréseket nem tekintve – fedi egymást, úgyhogy egyazon alapszöveg 2 változatának tekinthetők, amely alapszövegből bizonyos elemeket más formában a Lev 19 is megőrzött. Figyelmet érdemlő eltérést mutat az utolsó parancs: a MTörv – társadalmi törekvései jegyében – kiemeli az asszonyt a bírvágy (® kívánság) egyéb tárgyai közül és külön megfogalmazza elkívánásának tilalmát. Az irodalomkritika – a Kiv 34,11–26 alapján – még egy külön ún. „kultikus ~”-ot is föltételez (34,14.17.19a.20b.21.23.25a.25b.26a.26b; a kérdéshez hozzászólt 1962: H. Kosmala). A ~ legrégibb szövegét a Nash-papirusz őrzi (® bibliai kéziratok); a mai maszoréta szöveghez képest csak jelentéktelen eltéréseket mutat. – Hogy a parancsok száma 10, ahhoz nem fér kétség, hiszen már maga az ÓSz is ’tíz szó’-nak mondja ezeket a parancsokat (34,28; MTörv 4,13; 10,4), és a hagyomány is teljesen egységes ebben a kérdésben, de a ~ tagolását illetően már nem ennyire egyezők a vélemények. Tartalmi szempontból a következő tagolódás látszik természetesnek: (Bevezetés) Én vagyok az Úr, a te Istened… (Kiv 20,2); I. Senki mást ne tekints Istennek, csak engem (20,3); II. Ne csinálj magadnak faragott képet… (20,4–6); III. Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába… (20,7); IV. Gondolj a szombatra és szenteld meg… (20,8–11); V. Tiszteld apádat és anyádat… (20,12); VI. Ne ölj (20,13); VII. Ne törj házasságot (20,14); VIII. Ne lopj (20,15); IX. Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen (20,16); X. Ne kívánd el embertársad házát… (20,17). – A formatört.-i kutatás egy eredetileg más listával számol: a IV. és V. parancs szembeötlő módon más stílust képvisel, amely a bölcsességi irodalommal rokon; a IV. parancs valójában két parancs foglalata (hétköznap dolgozni kell, a szombatot pedig nyugalomban kell tölteni). A. Alt írásai óta bebizonyítottnak tekinthető, hogy a VIII. parancs a szabad ember elrablásának tilalmát jelenti. A 20. f.-ben a X. parancs nemcsak más javainak elkívánását tiltja, hanem (J. J. Stamm szerint) azokat a mesterkedéseket is, amelyek a megkívánt javak megszerzéséhez vezetnek. Ezt a VIII. parancson túlvezető finomítást a MTörv 5 is folytatta: a feleség elkívánásának tilalma a ház és az egyéb javak előtt kapott helyet, azoktól elkülönítve, ezenkívül a bölcsességi irodalom hatására az eredeti szó helyébe tényleges elkívánásra, konkrét bírvágyra utaló kifejezés került. A deuteronomikus változat hatása a LXX-ban a Kiv 20,17 esetében is érvényesült. Minthogy ebben a változatban az utolsó parancs úgy hat, mintha kettős parancs volna, már Origenész kortársai közt is akadtak, akik Origenésszel és az atyák többségével szemben a ® bálványimádás és ® képmások tiszteletének tilalmát összevonták mint I. parancsot, más tulajdona elkívánásának tilalmát pedig 2 részre bontották: a feleség elkívánásának és az egyéb javak elkívánásának tilalmára (IX. és X. parancs). Ezt a tagolást Alexandriai Kelemen (Sztrómateisz 6,16) és Szt Ágoston (Quaestiones in Ex 71), majd az ő példájukra sok egyházatya is magáévá tette, úgyhogy mind a róm. egyh.-ban, mind az evangélikusok körében általánossá vált. Ezzel szemben a Talmud, továbbá Philo (De Decalogo 65–106), Josephus Flavius (ZsidTört 3,5,5) és a Szt Ágoston előtt élt egyházatyák zöme (Nazianzi Szt Gergely, Szt Jeromos stb.) a képmások tiszteletének tilalmát a II. parancsnak tekintették, és a X. parancsba beleértették a bírvágy tilalmának minden részletét. Ezt a felosztást tették magukévá – az atyák, főleg a gör. atyák többségének véleménye alapján – a gör. keletiek (az ortodoxok) és a kálvinisták. Annyi bizonyos, hogy Izr. fiainak gondolkodásmódjához ez áll közelebb. Nem tekintve, hogy a Kiv 20,17 a más háza kifejezésbe a bírvágy minden tárgyát belefoglalta, nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy a parancsok 2 táblán oszlottak meg. A második 5 parancs mások tekintetbe vételét, a többi ember jogának védelmét szolgálta. Ugyanakkor az első 5 parancs más természetű volt: tiszteletet kívánt Isten iránt, aki az életet adja és a szülők iránt, akik az életet közvetítik. – A B-kódex fordított sorrendben tartalmazza a VI. és VII. parancsot (vö. Lk 18,20; Róm 13,9). H. Gese úgy gondolja, hogy a ~ 5 parancspárt tartalmaz. A ~ voltaképpeni stílusa (® irodalmi műfaj) a legtisztábban a parancsok 2. csoportjában őrződött meg. Ez a stílus egészen sajátos, és már önmagában véve is egész teol.-t képvisel. A rövid, magvas mondatok lényegében egy egyes szám 2. személyű igealakból és egy tiltásból állnak. A. Alt a törv. megfogalmazásának ezt a parancsoló módú közvetlen formáját Izr. „apodiktikus” ® jogának nevezi (ezt meg ezt kell tenned v. nem kell tenned), a föltételekhez kapcsolódó, közvetett „kazuisztikus” joggal szemben (ha valaki ezt meg ezt teszi v. nem teszi). A parancsok első sorában más stílusformák találhatók, amelyek ezekkel keverednek, elsősorban a deuteronomikus változatban. – II. A parancsokban kifejeződő érzület és gondolkodásmód. A ~ formája lehetővé teszi, hogy párhuzamba állítsuk az ókori K-ről ismert hasonló tartalmú szövegekkel. Így Egyiptomban az újbirodalom idején (Kr. e. 16–12. sz.) a halottal eltemették az ún. halottak könyvét, amely azokat a mentségeket tartalmazta, amelyeket az elhunyt Ozirisz ítélőszéke előtt felsorakoztathatott, mint: „Nem voltam igazságtalan. Nem raboltam. Nem voltam kapzsi. Nem loptam. Nem öltem embert. Nem kisebbítettem meg a gabonamérő vékát…” Ezenkívül ettől a kortól tilos cselekedetek listáinak is vannak nyomai, amelyek azoknak készültek, akik valamely szt. helyre szándékoztak menni. – Asszíriában az ördögűzéssel megbízott pap ilyen kérdéseket tett föl a betegnek: „Megsértette-e valamelyik istenséget? Megvetette-e valamelyik istennőt?… Megvetette-e apját és anyját?… Kevésbe vette-e a nővérét?… Mondta-e, hogy nincs, ahelyett, hogy van? Mondta-e, hogy van, ahelyett, hogy nincs? Nem használt-e hamis mérleget, használta-e a helyes mérleget?… Behatolt-e a másik ember házába? Közel lépett-e más feleségéhez? Kiontotta-e más ember vérét?…”. – Ha alaposan szemügyre vesszük ezeket a szövegeket, az tűnik ki, hogy a kései egyiptomi és babilóniai erkölcs talán kidolgozottabb volt, mint Izr. fiaié, bár az a csodálatos egyensúly, amely a ~ot jellemzi, az idézett kérdésekből hiányzik. De ha az egyiptomiak vallása védte is az egyének jogait és ha szolgálta is a gyengék védelmét, az embernek az istenséggel való találkozását és az isteneknek az emberek fölötti ítéletét egyértelműen a túlvilág számára tartotta fenn. Ezzel szemben Jahve itt a földön lép erkölcsi követelményeivel az ember elé, és parancsaival kötelezi a ® lelkiismeretét. Nincs szó, mint az egyiptomi szövegekben, szobrok elé vonulásokról és előttük tartott lakomákról; Izr. fiainak nem szabad, hogy legyenek szobraik, amelyek az istenséget megtestesítik. Ehelyett ® szombatjuk van, amely nem egyszerűen a munka ritmusának meghatározására szolgál, hanem egyszersmind ® Isten jelenlétére is emlékeztet, aki ott van, amikor az ember tevékenykedik, és az ember tevékenységét felhasználva viszi végbe a maga művét. Az egyiptomiak nem ismerték Istennek ezt az egyéni és közösségi életbe való belenyúlását a lelkiismeret szavával. Ami pedig a babilóniaiak rítusait illeti, a ® mágián alapszanak. A kérdések azoknak a tetteknek a számbavételére szolgálnak, amelyek megteremtik az istenségre ráhatás lehetőségét. Az ember nem engedelmességre törekedett, hanem megpróbált az istenség fölé kerekedni. A ~ tehát az egész ókori K-en egyedülálló volt: olyan vallásnak vetett alapot, amely a lelkiismereten keresztül jelenvalóvá tette az emberi társadalomban a túlvilágon élő és működő, természetfölötti Istent. – III. Keletkezése. S. Mowinckel a ~ keletkezésének idejét a próf.-k korába teszi, de föltevését nemcsak katolikus, hanem protestáns szerzők is vitatják. Maga Mowinckel is elismeri, hogy a népi hagyomány kincseként és mint eszményi normák némely parancsok nagyon régi eredetűek. Azért tartja a ~ot ilyen késői keletűnek, mert a próf.-k beszédeiben kereste a tört.-i hátteret azon az alapon, hogy a próf.-k – szerinte – tudatosan törekedtek a ® kultusz jelentőségének csökkentésére. De helytelen volna ilyen célzatot tulajdonítani a ~nak. A ~ csak az élettelen képmás tiszteletével szegül szembe, semmiképpen nem az élő Isten kultuszával. Minthogy a ~ olyan Istent vall, aki Izr. fiai életének ura és kormányzója, összhangban áll a pátriárkák hitével, azt bontakoztatja ki, és így semmi alapunk sincs arra, hogy Mózestől, mint a hagyomány letéteményesétől az apodiktikus parancsokat elvitassuk. A halottak könyvének formulái a Mózes előtti időből valók. Mózes a Biblia (Kiv 2) szerint a fáraó udvarában nőtt fel, így érintkezett a literátus körökkel, és azt a vallási krízist is átélte, amely IV. Amenóphisz (Kr. e. 14. sz.; ® Egyiptom) idején az egyiptomi vallási hagyomány elégtelenségét tárta föl. – A ~ot mint szerződést táblára írták, így okmányául szolgált annak a szövetségnek, amelyet Jahve kötött népével. A ~ volt az alapja az első szövetségnek, amelyet Mózes közvetített (24,3–8; vö. 24,12; vsz. a ~ra vonatkozik, nem a ® Szövetség könyvére). Az ÚSz-ben Jézus és az ap.-ok többször idézik a különféle parancsokat, ha nem is mindig az eredeti sorrendben (Mt 19,18 kk.; Mk 10,19; Lk 18,20; Róm 13,9; Jak 2,11); másfelől azt olvassuk az ÚSz-ben, hogy az Isten és a felebarát szeretetének követelménye az egész törv.-t, az összes többi parancsot felöleli (Lk 10,27 kk.; Mt 22,40). ® imaszíjak.
197. A tízparancsolat egyik legrégibb ismert kézirata a Kr. e. 1. sz.-ból vagy még korábbról. Kumránban, a 4. barlangban találták
