bűnös
bűnös: 1. Az ÓSz-ben az ember tudatában volt bűnének; valójában minden ember ~nek számított. De azért a Zsolt és a bölcsességi irodalom némely jámbor embernek az ártatlanságát is hangoztatja. A Zsolt és a Péld szerzői olyan vallásos embereket is emlegetnek, akik bár a zsidó néphez tartoztak (Zsolt 50,16 kk.), a mózesi törv.-től mégis függetlenítették magukat, ezért ~nek számítottak. A ~ általában az igazzal áll szemben; a ~re ítélet vár, az igazra viszont jutalom. Isten könyörületes, és a próf.-knál a ~re váró ítélet (® büntetés) nem jelenti az utolsó szót, az elkerülhetetlen végzetet; ehelyett felcsillan az üdvösség reménye. Ezért mondhatja Ezekiel, hogy Isten nem akarja a ~ halálát, vesztét (Ez 18,21 kk.; 33,11). – A rabbiknál a ~ kifejezés szintén az embernek Istennel szemben tanúsított magatartására utal; olyan elítélő, becsmérlő kifejezés, amely a törv. megsértőire vonatkozik v. azokra, akik nem úgy élnek, mint a farizeusok. Mivel a pogányok nem követik a mózesi törv.-t, sőt nem is ismerik, a korai zsidóság azt tartotta róluk, hogy nem lehetnek szt.-ek, más szóval, hogy ~ök. – 2. Az ÚSz-ben ~ az az ember, aki mint az ÓSz-ben istentelen, tudatosan Istennel szembeszegülve él, v. valami tisztességtelen foglalkozást űz (Mt 9,10; Lk 7,37–39), ezért nemcsak a farizeusok, hanem az egyszerű nép is megvetette és kerülte őket (Mt 11,19; Lk 7,34.39; 19,7; 1Tim 1,9 és keresztényibb értelemben Jak 4,8; 5,20). – A farizeusok szemében az számított ~nek, aki nem a farizeusok törv.-magyarázatához igazodott (Jn 7,49). Ilyen értelemben a farizeusok Jézust is a ~ök közé sorolták, amiért érintkezett a ~ökkel (Mt 9,13; Lk 15,2), amiért nem fogadta el a törv. farizeus magyarázatát (Mt 15,2; Mk 7,5.9; Lk 11,37 kk.; Jn 9,16.24 kk. 31). – A zsidóság szóhasználatának megfelelően a pogányok ~nek számítanak (Mt 26,45; Mk 14,42; vö. ApCsel 2,23; Gal 2,15; s talán Lk 6,32 is Mt 5,47-tel egybevetve; de az ApCsel kerüli ezt a szóhasználatot). Innen érthető módon ~ a Krisztus által még meg nem váltott ember is (Róm 5,8.19; vö. 3,12; 5,12; Gal 2,16 kk.; 1Tim 1,15; vö. Jn 3,16). ~ az is, aki valamit elvétett, valamilyen bűnt követett el Isten előtt (Lk 13,2; 15,7.10; 18,13; Zsid 7,26). – Magával a ~ kifejezéssel főleg a szinoptikusoknál találkozunk (Jn-ban 9-szer fordul elő a farizeusok ajkára adva), az ApCsel-ben egyáltalán nem szerepel és Pál is alig használja; ha mégis él vele, akkor mindig nyomatékkal és saját személyére vonatkoztatva. A szinoptikusok szerint Keresztelő János isten országának elérkeztét azzal készítette elő, hogy bűnbánatra, megtérésre szólította fel a ~öket (Mt 21,32; vö. Lk 7,29). Jézus is azzal kezdte működését, hogy bűnbánatot, megtérést hirdetett (Mk 1,15). A legrégibb ap.-i igehirdetés is követte ezt a példát (ApCsel 2,38; 3,19; 5,31 stb.). A felhívás az egész zsidó népnek szólt, Jézus szemében ui. mindnyájan ~ök voltak, a szó igazi értelmében (Mt 7,11; Lk 11,13; Mk 7,19; Lk 13,3.5; Mt 19,17). Igaz, alkalmanként beszélt Jézus igazakról is a ~ökön kívül, ill. a ~ökkel szemben (Mk 2,17; Lk 15,7), de ez a különbség csupán viszonylagos (vö. Lk 7,40–43; 18,10–14; Mk 7,1–23; Mt 15,13 kk., 20: Jézus a farizeusi jámborságról); ugyanakkor Jézus épp az igazak és ~ök ellentétét használta fel annak a merőben újnak a bemutatására, amit az Ő országa és ev.-a jelentett. Isten szentségének nevében természetesen Jézus is elítélte a ~t (vö. 23), de sokkal inkább hangoztatta azt, hogy Isten nem a ~ halálát akarja, hanem hogy megtérjen és éljen. Jézus nemcsak érintkezett a ~ökkel (11,19: „a vámosok és a ~ök barátja”; Mk 2,13–17), hanem azt tanította, hogy előbb lépnek be az Isten országába, mint az elbizakodott „igazak” (Lk 18,9–14), s hogy ő nem az igazakat jött hívni, hanem a ~öket. Olykor a ~öknek ez az „előnyben részesítése” összekapcsolódik azzal a küldetéssel, amelyet az Atya bízott rá (Mt 9,13; Mk 2,17: jellegzetesen keresztény megfogalmazás), amely az antitézis tagjai közül az igazról semmit nem állít, a ~nek ellenben szabadulást ígér, de nem független attól sem, ahogy a ~ök viselkednek (Mt 21,28–31; Lk 7,29 kk.: a látszatra jámborokkal szemben elismerik, megvallják ~ voltukat, és Jézus tanítását tiszta kegyelemként fogadják be). Jézus Isten országának minden tagjától megköveteli, hogy ugyanolyan jó, elnéző legyen a ~ iránt, mint a mennyei Atya (Mt 5,45; Lk 6,35 kk.). Ugyanakkor azt tanítja, hogy Isten a gyermekeinek is kész megbocsátani, ha visszaesnek a bűnbe (5,32; 15: a hűségesek miatt nincs akkora öröm a mennyben, mint amekkorát a ~ megtérése szerez), és Egyh.-a vezetőinek a konkolyról szóló példabeszéddel (Mt 13,24–30) a lelkükre köti, hogy ne siessék el – Istent megelőzve – a ~ök elítélését, megbüntetését (vö. 1Kor 4,5). – Az ÚSz többi kv.-e ugyanígy olyannak mutatja be az embert, amilyen: Isten előtt megváltatlannak, ~nek, esendőnek, halálra szántnak (Pál), akinek létét a világ határozza meg, így szemben áll az Istentől eredő léttel (Jn 3,31; 8,23.47; 15,19; 17,14.16; 18,36; 1Jn 2,16; 4,5 kk.). Az számít ~nek, aki tagadja, hogy Isten abszolút Úr az élet fölött és nem hajlandó magát Istenre bízni, Istennek engedelmeskedni (vö. Róm 12,1 kk.). – Krisztus az embert megszabadította a bűntől, így az ember a keresztség és a hit révén részesülhet Krisztus életében, aminek következtében a megigazult és a ~ merőben más embernek számít (6,2; 8,1; Jn 5,24; 1Jn 3,14). Csakhogy ezt a kegyelmi állapotot a keresztények elveszíthetik (1Kor 10,1–13; Róm 11,17–22; 1Jn 1,8 kk.), mert a test fölötti győzelem még nem teljes (Gal 5,13–26); senki sem lehet bizonyos afelől, hogy megigazult (1Kor 4,4), s a hűség, a mindvégig való kitartás éppúgy Isten kegyelmének műve, mint az első megtérés. A keresztényeknek tehát nincs semmi okuk az elbizakodottságra; akkor tanúsítanak megfelelő magatartást, ha elismerik és megvallják ~ voltukat és áldják Istent a kegyelméért.
