bűnbeesés
bűnbeesés: I. Az ősbűn. A paradicsomi elbeszélés szerint Isten a világot és benne az embert jónak teremtette (Ter 1,10.13.22.25.31; 2,7), de az emberek vétkezni kezdtek és elrontották Isten jó művét. A Papi irat (P) megelégszik azzal az összefoglaló megállapítással, hogy a föld megromlott Isten színe előtt, betelt erőszakkal, mert a földön minden test vétkezett (6,11). Hogy a bűn mikor, hogyan és ki által lépett a világba, arról e forrás nem beszél, de az embert teszi felelőssé érte: „miatta telt meg a föld gonoszsággal” (6,13). A bűnért és következményeiért egyedül az ember felelős. A Jahvista (J) – mint az egész őstört.-ben – a bűnről is sokkal konkrétabban beszél, mint a P. Miként az ember teremtésénél (2,7) inkább szól az ember lényegéről és teremtéséről, úgy a bűn esetében is (3,1–7) inkább a bűn lényegéről, mint eredetéről szól. Mind a P, mind a J hagyományban csak az a tény ragadható meg, hogy a bűn megjelent a világban, a körülményei titokban maradnak. Miként tehát a J teremtés-elbeszéléséből nem vezethető le az emberiség egy őstől származása, úgy a bűn elbeszéléséből sem következik a bűn egy személyre visszavezethető eredete. Még a Róm 5,12 sem szól ez ellen, mely szerint „egy ember által jött a világba a bűn”, mert Pál nem a bűn eredetét akarja magyarázni, hanem Krisztus megváltásának felsőbbrendűségét mutatja be a bűn uralmával szemben, s ehhez a J a bűnről szóló elbeszélést az akkoriban szokásos módon értelmezi. – II. A bűn elterjedése (áteredő bűn, eredeti bűn). Az ÓSz és az ÚSz egybehangzóan tanúsítja, hogy a bűn betört a világba, az emberiségnek és az egyes embernek is meggyengült a bűnnel szemben az ellenálló képessége. – A Jahvista (J) szemléletes képekkel (Ter 4,1–6: Kain gyilkossága; 4,17: városépítés, amely háborúhoz vezet; 4,19: többnejűség; 4,23 kk.: vérbosszú) mutatja be azt a könnyelműséget, amivel az emberek a ~ után túltették magukat az Isten által szabott renden. Elbizakodottságuk, kihívó magatartásuk elsősorban abban mutatkozott meg, hogy úgy vélték, hatalmuk van a többi ember fölött, jóllehet az emberek fölötti hatalmat Isten magának tartotta fenn. A bűn olyan erővel s gyorsan szaporodott, hogy Isten csakhamar megállapította: „nagy az emberek gonoszsága a földön és a szívük állandóan rosszra irányul” (6,5). Az emberiség bűnös voltával Isten igazságos ítéletét vonta magára (6,7), ugyanakkor Isten tekintetbe vette az ember gyengeségét is (8,21: „az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra”). Az ’alkotás’ szó (2,7; Zsolt 103,14) azt is érzékelteti, hogy az ember esendő, kivált erkölcsi vonatkozásban (MTörv 31,21). – A Papi irat (P) nem mutatja be a bűn elterjedését, ahogy a teremtés tört.-ét és a bűn keletkezését sem taglalja részletesebben. Úgy látszik, mintha a teremtett világ hosszú ideig „jó” maradt volna. Az Ádám és Noé közé eső időszakban (Ter 5) semmi nem mutat bűnre egészen addig, amíg Istennek azt nem kellett megállapítania, hogy a föld romlott, tele van erőszakkal, mert minden lény a rossz útjára tért (6,11–13). De az emberiség azért nem került teljesen a bűn uralma alá; ahogy Mt 13,14–30-ból kiolvasható: a rossz inkább észrevétlenül fészkelte bele magát az emberi szívbe, és a maga egész mivoltában csak közvetve mutatkozik meg. A bűn természetét illetően a P megegyezik a J-vel: a bűnt szintén a hamas szóval jelöli, amiben az önkényeskedés és a többi ember ellen elkövetett jogtalanság fejeződik ki (Ter 9,5 kk.; 16,5). A P nem kísérli meg, hogy a teremtés eredendő jó volta és az emberiség teljes romlása közti ellentmondást feloldja v. megmagyarázza. Bár Isten az embert jónak teremtette, mégis gyenge, hajlik a rosszra, annál inkább, minél több a bűne. Ahol az ÓSz-ben szó van arról, hogy az ember esendő, rendszerint valami testi gyengeség is társul az erkölcsihez, kivált Jób (4,17–21; 15,14–16; 25,4–6) és Sir (17,29–32; 40,1–11) esetében. Így az általános bűnre való hajlam kapcsolatba kerül az asszonytól való születéssel (Jób 14,14; 15,14; 25,4; Sir 40,1). Azt is figyelembe kell venni, hogy az emberiség általános esendő volta nem szünteti meg az egyes ember személyes felelősségét, ami a szabad döntés folyománya. Mutatja ezt a Bölcs 2,24, amely talán a legvilágosabb utalás arra, amit a J a ~ről mond: „A sátán irigysége révén a világba jött a halál, és akik vele (a sátánnal) tartanak, azok megtapasztalják.” Ez a fogalmazás megengedi, hogy olyan emberekkel is számoljunk, akik nem tartoznak a sátánhoz és nem foglyai az eszkatologikus halálnak. Mindamellett: az emberiség általános gyengeségét, bűnre való hajlamát a próf.-k is hirdetik (1Kir 8,46: „nincs ember, aki ne vétkeznék”; vö. Zsolt 130,3; 143,2; Péld 20,9; Préd 7,21; Sir 8,5), anélkül azonban, hogy kapcsolatba hoznák Ádámmal, a ~ Jahvista tört.-e tehát alig talált visszhangra (legföljebb Tób, Sir és Bölcs utal rá). Más szóval: az ÓSz-től idegen az a gondolat, hogy a bűn a testi nemzéssel öröklődött, ill. terjedt át nemzedékről nemzedékre. Közösségvállalásból ugyan részesülnek a hozzátartozók, ill. a tagok abból az áldásból v. büntetésből, amely a család, a törzs képviselőjének osztályrészül jut, de a bűnükben nem osztoznak vele soha, az nem terjed át rájuk. Amikor az ÓSz-ben az áll, hogy valaki bűnös az „anyaméhtől” fogva, ez a Biblia szóhasználatában csak ennyit jelent: amivé valaki élete során lett, az léte első pillanatáig visszavezethető, pl. próf.-i hivatás (Iz 49,1; Jer 1,5; Gal 1,5), erényesség (Zsolt 22,10 kk.; 71,6), bűnösség (Zsolt 58,4); így valójában a Zsolt 51,7 sem mond mást, ill. többet, mint a Ter 8,21. – Pál az ósz-i teol. szellemében a Krisztus előtti emberiségben csak bűnt lát. Szerinte miután a bűn Ádámmal betört a világba, teljesen uralma alá kerítette az emberiséget; az első ember a bűnével azt idézte elő, hogy utódai mind vétkeztek, és mert vétkeztek, magukra vonták az eszkatologikus halált (Róm 5,12.19). Ezen túlmenően Pálnál a bűn kozmikus hatalmat jelent, megszemélyesítve. Könyörtelenül zsarnokoskodott a Mózes utáni időben éppúgy, mint Mózes kora előtt (5,13 kk.), s csak Krisztus vetett véget a bűn uralmának; egyedül az ő kegyelme erősebb a bűnnél (5,15–17.20 kk.). Ugyanakkor a kegyelem éppúgy nem szünteti meg az ember személyes szabadságát és felelősségét (döntés), ahogy a bűn sem (vö. 5,12.14.17). Csak azok uralkodnak az egy Jézus Krisztus által az életben, akik elfogadják a kegyelem és megigazulás bőséges ajándékát. Az 5,12–21 nem a bűn eredetéről v. átöröklődéséről beszél; ehelyett Pál azt tanítja, hogy a kegyelem legyőzi a bűnt. – III. A bűn szolgásága. A bűn Krisztus előtt általános volt (Róm 3,23), tehát elkerülhetetlen, minden emberre halált hozó (6,21; 7,10), következésképpen az ember ellen irányuló, így szolgálata – akár tudatában van az ember (7,14 kk.; Gal 5,17), akár nem (Jn 8,34 kk.) – valójában szolgaság. A farizeusi zsidóság elismerte, hogy az ember a rosszra való hajlam következtében szolgaságra jutott, amit az emberi tapasztalat is igazol (Péld 5,22; Bölcs 1,4; Sir 7,1; 2Pét 2,19), de meghagyta annak lehetőségét, hogy ezt a hajlamot a törv. (a tóra) és Isten segítségével (már Sir 15,14 kk.: héb.) legyőzze. A kumráni iratok erős dualizmusuk ellenére szintén lehetségesnek tartották, hogy a világosság fiai ellenálljanak a gonosz szellemeknek (1QS 3,24). Ezen az emberi tapasztalaton túlmenően Pál azt, hogy a bűnnek általános szolgaság a következménye, Krisztus bűneinkért vállalt halálának általános érvényéből is levezethette (pl. 1Kor 15,3). A Krisztus által megszabadított ember tehát Istenhez fordulhat, az igazság szolgálatába szegődhet (Róm 6,16 kk.). Minthogy azonban a bűntől való szabadulás (® szabadság) még nem teljes, hanem mint az eszkatológiai javak, még csak részleges, a bűn régi szolgasága, mint állandóan fenyegető veszedelem, továbbra is fennáll (6,12); az igazság szolgálata (6,13–19) tehát állandó feladat.
