bűnbocsánat
bűnbocsánat: Isten személyes kapcsolatba lép a bűnös emberrel és helyreállítja vele az életközösséget. Ezért feltétele, hogy az ember a maga részéről erre készen álljon (Zsolt 34,19; 51,18 kk.; Iz 57,17: töredelmes lélek, megtört, alázatos szív). – 1. Az ÓSz-ben Izr. sohasem kételkedett a ~ lehetőségében. Elismerte, hogy a ~ Isten tetszésétől függ (1Sám 3,18; 2Sám 16,10 kk.), de meg volt győződve róla, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát (Jer 18,1–10; Ez 18,21 kk., 32; 33,11). Mivel tudja az Isten, hogy az ember teremtményi mivoltából következően gyenge, azért könyörülettel van iránta (2Sám 14,14; Zsolt 78,38; 89,47–49; 103,14–16; 143,2; 144,3; Sir 18,8–12). A ~ tehát az ÓSz-ben az Isten irgalmának a műve (Kiv 32,11 kk.; 34,6 kk.; Szám 14,18–20; 2Sám 24,14–17), tiszta kegyelem (vö. Iz 43,25; Dán 9,19; Bár 2,14; vö. Zsolt 25,11; 79,9; Iz 48,9.11; Ez 20,9.14.22). Ezzel összhangban áll, hogy Istenben Atyát és Pásztort látnak, s az is, hogy hűségére hivatkoznak (Kiv 32,13; MTörv 4,31.37; 7,8.12; Józs 18,3; 21,44; 1Kir 18,36 kk.; 2Kir 13,23 stb.). Isten igazságossága csak ritkán szerepel az ÓSz-ben a ~tal kapcsolatban (Zsolt 51,16; Dán 9,16). – A ~ot nem azonosítják a büntetés elengedésével (vö. Szám 14,18 kk.; 2Sám 12,10.14). Igaz, némely szövegben szerepel a ~tal kapcsolatban a büntetés felfüggesztése, elengedése v. a boldogság helyreállítása (pl. 15,25 kk.; 16,11 kk.; Jer 18,8.10; 26,3.13.19; 42,10; Ám 7,3.6), de ezt, bár az óhajtott ~ elnyerésének jeleként értelmezik, nem azonosítják magával a ~tal. – A próf.-k sokat beszéltek a ~ról, s az üdvösség kezdetét látták benne (pl. Iz 4,4; 43,25; 44,22; Jer 3,22 kk.; 4,1; 31,20; Ez 36,25 kk.; Oz 14,3–5). Sokszor csak a különféle személyes vétségekre vonatkoztatták a ~ot, olyan gesztusnak tekintve, amelyet Isten az emberi gyarlóságot tekintetbe véve újra meg újra kész megismételni; csak a messiási és eszkatologikus szövegekben válik az üdvösséghez vezető úton az első döntő lépéssé, majd a totális megújulásnak, az új teremtésnek zálogává (Jer 31,34; Ez 36,25). – A ~ Isten előjoga (Kiv 34,6 kk.; Iz 43,25; 44,22). Igaz, a próf.-k Jahve nevében kilátásba helyezték a népnek a ~ot (pl. 2Sám 12,13), de ez nem jelent feloldozást. Még a Messiásnak sem tulajdonítanak teljes bűnbocsátó hatalmat, jóllehet a messiási idő úgy szerepel, mint a ~ ideje. Izr. papjai olykor betölthettek a ~tal kapcsolatban bizonyos szerepet, mert Jahve rendelkezésére némely áldozat kiengesztelődést szerzett, de igazi feloldozásról nem volt szó. Ezen túlmenően: az ÓSz szerint voltak bűnök, amelyekre ilyen módon nem lehetett a ~ot elnyerni (fölemelt kézzel elkövetett bűnök: ® kiengesztelődés). – Olykor előfordult, hogy Isten maga v. egy próf. által megtagadta a ~ot (1Sám 3,14; 15,24 kk.; Iz 2,9; Jer 14,10). Ez pl. nem beszélt arról, hogy a bűn bocsánatot nyer és feledésbe merül; ellenkezőleg: azt hangoztatta, hogy büntetést von maga után; szerinte az ítélet szinte elkerülhetetlen (kivétel: 3,18–21; 14,6). Ugyanakkor más próf.-k kijelentették, hogy amikor Jahve fenyegeti a pogány népeket, akkor ez, ha mégoly egyértelmű és fenyegető formában fogalmazódik is meg, feltételes (pl. Jer 18,1 kk.). Az ÓSz-ben sehol nem olvashatunk olyan bűnökről, amelyekre egyértelműen ne volna ~ (vö. Mk 2,28 kk.). – 2. Az ÚSz-ben a legősibb keresztény igehirdetés szerint Krisztus fejedelem és Megváltó (ApCsel 5,31), aki kereszthalálával vitte végbe a megváltást (1Kor 15,3b). A Megváltóra leginkább a ~ jellemző (ApCsel 5,31; 10,43; 13,38; vö. Róm 3,21–26). A ~ mindenekelőtt Krisztus feltámadásához és megdicsőüléséhez kapcsolódik (ApCsel 5,31; 13,37 kk.), de hangsúlyt kap a Megfeszített „tevékenysége” is, aki a hívő embereket befogadja a vele való életközösségbe (2,38.41.44; 20,21 – a hit fogalma ebben az összefüggésben a megtérést is magában foglalja); a keresztségben minden ember elnyerheti Krisztus által a ~ot (2,38; 10,43; 13,38). – Pál krisztológiája, amely lényegében megváltástan, fontosnak tartja a bűn valóságát. Pál nem gyakran használja a szokásos jogi kifejezéseket, amikor a megváltásról és kiengesztelődésről beszél. Ő a ~ot elsősorban a megváltatlan ember állapotaként értelmezi, s így Istentől nem egyszerűen azt várja, hogy egyes esetekben megbocsásson az embernek, hanem a bűnös állapotának totális megváltoztatását, mind a lét felől nézve, mind pedig jogi szempontból. A ~ terén a kezdeményezés az Istené: Isten, ill. Krisztus műve (Róm 3,23–26; 4,7 kk.; vö. 11,27; 2Kor 5,19; Gal 1,4: Kol 3,13); Isten kegyelmének köszönhető (2,13; 3,13; Ef 4,23; vö. Róm 8,32); Isten Krisztusban ajándékoz meg minket a ~tal (Ef 1,7; 4,32; Kol 1,14); a ~ Krisztus kereszthalálának a gyümölcse (Róm 3,23–26). – Amikor Pál ~ról beszél, az első ® megigazulásra gondol, amikor is a keresztény megszabadul a bűn terhétől, új ember lesz és megkapja az erőt a bűn elkerülésére. A test, a világ és a Sátán állandóan veszélyeztetik az embert, és sok keresztény valóban újra meg újra visszaesik a bűnbe. Pál szólt álapostolokról (2Kor 11,13–15) és ál-, ill. hamis testvérekről is (11,26; Gal 2,4), de azokat, akik az első keresztény közösségekben bűnt követtek el, zömükben nem számította közéjük. Azt a kérdést, miképpen lehetséges, hogy a keresztény bűne következtében „meghal” (Róm 8,13), mégis birtokában marad az élő lélek, és továbbra is tagja a keresztény közösségnek, Pál nem taglalta. Arról, hogy ha már keresztényként esik valaki bűnbe, miként nyeri el a ~ot, szintén nem adott magyarázatot, de amikor a megtérést sürgette, vsz. részben a „második” megtérésre gondolt (12,2; 13,11–14; 2Kor 7,1; Kol 3,9; Ef 4,22.28; vö. 2Kor 7,9 kk.; 12,21; 2Tim 2,25). – A Zsid a többi írásnál határozottabban tanítja, hogy a keresztények elkövetett bűneire is Krisztus engesztelő áldozatából fakad a ~ (4,16; 7,25; 9,13 kk.). A 6,4–6; 10,26 kk.; 12,17, ahol látszólag arról van szó, hogy a 2. megtérés nem lehetséges, úgy értendő, hogy aki tudatosan és szándékosan elfordul a Megváltótól, nem számíthat a kegyelem csodájaként a megtérésre. – A szinoptikusoknál Jézus beszédeiben a ~ nem foglal el olyan központi helyet, mint a Keresztelőnél (Mk 1,4). De Jézus eljövetelének a szinoptikusok szerint is a ~ a tulajdonképpeni célja (Lk 4,18 kk.; vö. Iz 40,2; Lk 1,77; 19,10; Mt 1,21; 9,13; ® bűnös). Krisztusban olyan ember jelenik meg a földön, akinek Isten teljhatalmat adott a ~ra (Mk 2,5.7.10); amit Jézus a ~ról és a megváltásról mondott, azt ennek a teljhatalomnak a birtokában mondta. Ugyanakkor isteni akaratból, engedelmességből feláldozta az életét, ezért kapcsolódik össze a ~ Jézus halálával és az Eucharisztiával (10,45; 14,22–25). A szinoptikusok mindenekelőtt az első megtéréssel kapcsolatban beszéltek a ~ról, ami azt is jelenti, hogy a kereszténytől elvárható, hogy ne kövessen el újra súlyos bűnt. Leginkább az eltévelyedés, a hitetlenné válás veszélye fenyeget. A súlyos és a gyarlóságból elkövetett bűnök közti különbséget sehol sem fogalmazzák meg a szinoptikusok, de szóhasználatukból kikövetkeztethető, hogy föltételeztek ilyen különbséget, s hogy a súlyos bűnt a keresztények körében is lehetségesnek tartották. Mutatja ezt egyebek közt a bizonyos esetekre kilátásba helyezett kiközösítés (Mt 18,15–17), valamint a kulcsátadás is (16,19). Az utóbbival kapcsolatos szövegrészből az is kiviláglik, hogy az Úr Péternek teljhatalmat adott az Isten országába való bebocsátásra (vö. Iz 22,22; Jel 3,7: kulcs), továbbá a ~ra is. A szerzők zöme szerint ezt az oldó-kötő hatalmat az összes ap. megkapta (Mt 18,18). – A Katolikus levelek: 1Pét 3,21 a keresztséggel kapcsolatban szól a ~ról. Jak és Pét egyaránt számít arra, hogy sok keresztény újra bűnbe esik, ezért beszélnek a 2. megtérésről (1Pét 4,8; 2Pét 3,9; Jak 5,15–20). 5,15: még egy körül nem írt ~ról is olvashatunk, amely betegek esetében az imának, ill. a megkenésnek a gyümölcse. 5,16: különös gyógyító erő kapcsolódik ahhoz, ha a keresztények megvallják egymás (v. a presbiterek) előtt bűneiket. – Jánosnál a ~ mint kifejezés ritkán fordul elő, maga a gondolat azonban föllelhető (Jn 1,29; 15,3; 1Jn 1,7; 2,2; 3,5; Jel 7,14; 12,11; ® bűn, ® bűnös). János a keresztényeket elővételezett eszkatologikus értelemben olyannak mutatja be, akik már eljutottak az üdvösségre, ezért többé nem vétkezhetnek (Jn 3,18; 5,24; 8,12; 1Jn 3,6–9; 5,18 kk.). Innen érthető módon Jánosnál nem fordul elő a metanoia (megtérés) kifejezés. János is számít arra, hogy a keresztény visszaeshet a bűnbe, de hangsúlyozza mekkora képtelenség, hogy az a tanítvány, aki tudatosan elszakad Krisztustól és megátalkodik a bűnben, még egyszer megtérhessen (5,16). A többi bűnösnek, köztük a bűnbe újra visszaesett keresztényeknek is ezt az utat mutatja a ~ elnyerése érdekében: bizalom az Istenben, aki nagyobb, mint a mi szívünk (3,20), bizalom Jézusban, aki folytonosan közbenjár értünk az Atyánál (2,1 kk.), hittestvéreink közbenjáró imája (5,16 kk.), töredelmes bűnvallomás (1,9, de itt a bűnvallomás kifejezés nem jelent okvetlenül szavakba foglalt, konkrét vallomást mások előtt). Jn 20,23: egyértelműen kiderül, hogy a feltámadt Krisztus minden hatalmat megadott tanítványainak a ~ra. Nem lehetetlen, hogy itt a ~on a keresztségből, sőt az ev. hirdetéséből fakadó megtisztulást kell érteni, a gyónásra azonban szintúgy lehet gondolni (vö. Mt 16,19). A tanítványok, akik ~ra hatalmat kaptak, nem egyszerűen azok, akik követték Jézust v. a közösséget képviselték, hanem az ap.-ok, akiknek az ev. hirdetésének küldetése is szólt (Jn 17,18; 20,21; vö. Mk 3,14). Jánosnál, miként Máténál is az ap.-ok ítéletére tartozik a ~. Mivel az ap.-ok Krisztussal ellentétben nem látnak bele az emberek szívébe, érthető, hogy a Jn 20,23-ra a bűnvallomás szükségességének igazolásául szokás hivatkozni. Az ap.-ok ítélete döntő, nem egyszerűen megmagyarázása annak, hogy Isten megbocsátott. A megbocsátó hatalom átruházásáról 20: nincs szó, de ha 20,21-et a Mt 28,19 kk.; Mk 16,15-tel egyetemben összevetjük egyfelől Jn 17,9–18-cal, másfelől 17,20–23-mal, akkor kikövetkeztethető.
