bosszú
bosszú: A ~ bibliai értelemben az Isten világának jelensége: csak Istennek áll jogában mint a törv. létrehozójának és őrének az általa alkotott jogrenden esett sérelmet megtorolni. A jogrend védelme terén az ÓSz-ben a vallás-erkölcsi gondolkodás fejlődésének folyamatában változás ment végbe. – 1. A megtorlás régi joga a talio-jog (talio ’megtorlás’ a talis-qualis ’olyan amilyen’ szóból), amely az ősember mértéktelen ~vágyának (vö. Ter 4,15.23 kk.) határt szabott; a sértés elkövetőjének ugyanazzal kell bűnhődnie, amivel másnak sérelmet okozott (Kiv 21,23–25; Lev 24,19–21; MTörv 19,21); ® megfizetés, ® vérbosszú. A sértett nem egyszerűen rosszal viszonozza a rosszat, hanem a kártalanítás jogán Isten megbízásából megtorolja a sértő félen a tettét (vö. Bír 1,7; 2Sám 3,39). – 2. Később a ~t – bizalommal – átengedik a „megtorlás Istené”-nek (Zsolt 94,1), aki Izr. fiainak egyénenként is (Jób 19,25), összességükben mint népnek is (Iz 41,14) gyámoluk, pártfogójuk. „Ne mondd: ’Csak a rosszat fizetem vissza!’ Hagyatkozz az Úrra, ő majd kártalanít” (Péld 20,22; vö. MTörv 32,35; Jer 11,20; 15,15; 20,12). A homo biblicus valójában arra vágyik, hogy Isten igazságossága győzedelmeskedjen (® átokzsoltárok). – 3. Hogy az elkerülhetetlen személyes ~vágyon úrrá legyen, a ® szentség törvénye (Lev 17–26) egy lépéssel még tovább megy: már nem Isten bosszuló karjára hivatkozik, hanem a testvéri szeretet „aranyszabályá”-ra: „Ne táplálj gyűlöletet szívedben testvéred iránt. Fedd meg embertársadat, s akkor nem osztozol bűnében… Szeresd embertársadat, mint saját magadat” (19,17 kk.). – 4. Krisztus átvette ezt a követelményt, de kibővítette, ill. a nem Izr. fiai közül valókra is, vagyis minden emberre kiterjesztette (Lk 10,30–37; Mt 5,38–42). Az ő példáját követve (1Pét 2,23) a tanítványnak nem szabad ~t állnia, hanem a kiengesztelődés szellemében a rosszat jóval kell viszonoznia (Mt 5,39–40; Róm 12,19–21). – 5. Isten az ítéletkor minden igazságtalanságot és erőszakot megtorol (Jel 6,10; 19,2).
