egyistenhit
egyistenhit, monoteizmus: egyetlen istenség elismerése és tisztelete, mindazoknak a lényeknek egyidejű tagadásával, akiket a többistenhit (politeizmus) tisztel. Az ~ épp ebben különbözik a monolatriától és a henoteizmustól, amely szintén csak egy istenséget ismer el és tisztel, de más istenek létét azért nem tagadja. Egyértelműen monoteista vallásúak a zsidók, a keresztények és a mohamedánok; a mandeizmus (Zarathusztra vallása) ugyan az abszolút transzcendens Ahura-Mazdát tiszteli, de nem teljesen mentes különféle dualisztikus elemektől. – I. Az ÓSz-ben Izr. fiai körében az ~ csak egészen lassan, sok nehézség legyőzésével alakult ki, ill. szilárdult meg számos sokistenhívő és naturalisztikus eltévelyedés után, amely főleg a népi vallásosságot jellemezte. Ezért megkülönböztették a tiszta és csak szűk körben élő ~et és a sokkal elterjedtebb népi vallásosságot, amelybe sok olyan szokás átkerült a pátriárkák előtti korból, v. a szomszédos népek köréből, amely nem felelt meg az ~nek. De a tiszta ~ is fejlődés eredménye: 1. Mózes előtt különféle istennevek éltek, elsősorban ® El és ® Elohim, de talán ® Jahve is. El neve legtöbbször közelebbi meghatározással fordul elő El-Olam (Ter 21,33: az örökkévalóság Istene), El-Roi (Ter 16,13: a megjelenő Isten v. ’aki lát engem, aki reám tekint’), El-Bétel (28,12–22: Bétel Istene, annak a helynek Istene, ahol az Úr van), El-Eljon (14,18–20: a magasságbeli), El-Saddai (17,2; 35,11: a magasságbeli Isten v. a LXX szerint a mindenható Isten); a Kiv 6,3 szerint az a név (Mindenható Isten), amelyen Isten az ősatyáknak kinyilatkoztatta magát; végül Ábrahám Istene (Ter 24,12.27; 31,42), Izsák Istene (46,1), Izsák atyjának Istene (26,24; 28,13 stb.), az atyák Istene (Kiv 3,13: atyáitok Istene), Jákob erőse (Ter 49,24). Abból, hogy a jelzők ennyire eltérnek, sok vallástörténész arra következtet, hogy az ősatyák több helyi, ill. törzsi istenséget tiszteltek, de föltevésük alaptalan. Elnek Ugaritban is több neve volt; a megjelölések nem tulajdonnévi értékűek, ezért ugyanarra az egy Istenre vonatkoztathatók; a Ter tartalmazta elbeszélések, a bennük leírt események a különféle neveken is ugyanazt az egy Istent tételezik föl: Izsák Istene és atyjának Istene (26,24 kk.), Jákob erőse és Izrael sziklája (49,24) egy és ugyanazon Isten; az az Isten, aki Mózesnek megjelent, azonos Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével (Kiv 3,15); El Izr. Istene (Ter 33,20), aki nem tűrt meg maga mellett „idegen” isteneket (35,2.4). Kinyilatkoztatta magát az atyáknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, állandóan övéivel volt, szövetséget kötött velük (12,1–3; 15,7–18; 17,1–14) és vándorlásuk idején oltalmazta őket (15,7; 24,48; 30,27–30; 39,3–6.21–23). Hatalma és uralma nem korlátozódott egyetlen helyre (18,25: az egész föld bírája) v. egyetlen törzsre (12,3), ha a nem Izr. fiai közül valók Izr. Istenének tekintették is (26,28; 30,27) és ha Izr. fiai más törzsek istenségének létét nem tagadták is (31,53), Izr. Istenének erkölcsi vonásait, hatalmát és atyai szeretetét a Ter elbeszélésein (pl. 12,17; 19; 20,3–7) kívül számos istennévi elemet tartalmazó, ill. istennévi eredetű név is tanúsítja. – 2. Az ósz-i kinyilatkoztatás kibontakozásában Mózes igen nagy szerepet töltött be. Az atyák Istene Jahveként nyilatkozott meg neki (Kiv 3,13–15), aki valóban van és megmutatja hatalmát (vö. 6,5–8; 7,27). Izr. törzseit Egyiptomból kiszabadítva megszerezte saját tulajdonul (19,5), sőt menyasszonyul (Jer 2,2; Ez 16,8–14; Oz 2,16; 9,10) magának, és szövetséget kötött velük (Kiv 24,3–8; 34,1–35). Ennek értelmében Izr. fiai az ő népe lettek, olyan nép, amely ettől fogva úgy fogta körül Jahvét mint hadijelvényét (17,15 kk.). A szövetség legfontosabb föltételeit a Tízparancsolat tartalmazza, ez az igaz erkölcsi törv. (20,2–17; MTörv 5,6–18). Izr.-nek Egyiptomból való kiszabadításakor Jahve valóban olyannak bizonyult, mint aki van és közbelép; az Izr.-lel kötött szövetségben szabad, erkölcsi lénynek és föltétlen Úrnak nyilatkoztatta ki magát (vö. Kiv 15,18; 19,6; Szám 23,21), aki fölötte áll az embernek és a népének és teljes engedelmességet kíván; azokban az eseményekben, amelyek a Sínai-hegyen a szövetségkötést kísérték (Kiv 19,9.12 kk. 16) szent és félelmetes Istenként mutatkozott meg. Azt a vallást, amely ilyen vonásokat mutat, már ~nek lehet tekinteni akkor is, ha a Kiv más istenek létezését és semmi voltát nem tartalmazza is szó szerint megfogalmazva (vö. 15,11). – 3. A hagyomány bizonyos szétesési jelenségeket Mózes korába vetít vissza (32: az aranyborjú; Szám 25,1–3: a peorbeli Baal). Az Ígéret földjének elfoglalása után Izr. fiai a kánaániaktól az anyagi műveltséggel sok vallási nézetet és kultikus szokást is átvettek. Jahve továbbra is megmaradt Izr. nemzeti Istenének és a szétszóródott törzsek közt a fő köteléknek, de azért a kánaáni Baal és Astarte tisztelete, majd a föníciai, asszíriai és babilóniai istenek tisztelete is elterjedt (Bír 2,11–13; 3,7; 1Kir 14,22–24; 16,31–34; 2Kir 21,2–7 stb.). Így kialakult a szinkretista népi vallásosság, amelynek még Hiszkija és Jozija király intézkedései sem tudtak véget vetni, csak a babilóniai fogságban szűnt meg. A próf.-k tiltakoztak; Illés döntés elé állította a népet: az Úrnak akar-e szolgálni v. Baalnak (1Kir 18,21), kigúnyolta Baalt (18,27), és bebizonyította: „az Úr az Isten” (18,21.37.39), egyedül Ő „az Isten Izraelben” (18,36). Ámosz próf. hangsúlyozta, hogy Jahve az Úr, nemcsak Izr. fölött, amelyet szabadon választott ki, ezért el is vethet (Ám 3,2; 9,7–8), hanem az idegen népek (1,3–15), sőt az ég és a föld (5,8; 7,4; 8,9), valamint az alvilág (9,2) fölött is. Ozeás inkább Jahvénak népe iránti szeretetét emeli ki (Oz 3,1; 11,1 stb.), ezért Izr.-nek csak Jahvét kell szeretnie és tisztelnie; más istenek tisztelete kicsapongás, házasságtörés (2,2–5). Ismételten szólt a Baalok és bálványok tisztelete ellen (4,12 kk. 17; 8,4; 11,2). Izajás számára Jahve a Szent (Iz 1,4; 5,19; 6,3; 10,17 stb.), egyedül Ő magasztos (2,10–17), fölötte áll minden gyengeségnek és bűnnek (1,4; 5,24 kk.; 10,17), az egyetlen, aki Isten és lélek (31,3), hatalmas és örökkévaló. A bálványok semmik (41,24.29; 44,9), emberi kéz művei (2,8.20). Jeremiás még keményebben küzdött a bálványimádás ellen. A próf.-k szavai tiszta ~ből fakadtak. Ugyanakkor világosan látható, hogy a próf.-k nem új tanítással álltak elő; ellenkezőleg: a mózesi időkben kapott kinyilatkoztatásra hivatkoztak, és a mózesi időt tekintették a tökéletes és eszményi vallásosság korának, ahogy olykor mondták: Jahve és népe közötti első szerelem idejének (Jer 2,2; Ez 16,3–14; Oz 2,14–24). De a próf.-knak a bálványozás elleni harca előmozdította a tiszta ~ kibontakozását, kiváltképpen Jahvénak, mint egyetemes uralkodónak (pl. Iz 7,18–20; 8,7–10; 13; Jer 46; Ám 1,2–2,3; 9,7) és az erkölcsi rend Istenének az elismerését, aki elsősorban az általa adott erkölcsi törv.-ek megtartását kívánja (Iz 1,17; 11,9; Oz 6,6; Ám 5,4 kk. 23–24; Mik 6,8 stb.), és elvet minden olyan kultuszt, amely nem tiszta érzületből fakad. Elméletileg először Második Izajás taglalja a kérdést (Iz 41,1–5.21–29; 43,9,13). – A próf.-k hirdette ~ az ÓSz többi kv.-ében is érvényre jutott; számos zsoltár és a bölcsességi irodalom a mindenség alkotójaként dicsőíti Jahvét (pl. Jób 38; Zsolt 8; 104; 93,2; 96,10; Péld 8,23–30; Sir 24,3–9; Bölcs 9,1–3; Jud 9,12; 16,14–15), fölségének, szentségének és erkölcsi követelményeinek elismerése általános (Zsolt 40,7 kk.; 50,14 kk.; 51,17 kk.; 69,32; 93; 95,3–5; 97); rajta kívül nincs más isten (vö. pl. 96,5; 97,7). Ennek ellenére még azokban a kv.-ekben is előfordulnak más istenségek létét föltételező kifejezések, amelyek kifejezetten az ~et hirdetik, ill. tanítják (így pl. MTörv 4,19; Zsolt 95,3; 96,4; 97,7.9). Ez a környező pogány népek körében általános bálványokkal függ össze, amelyek az illető pogány népek istenségeit ábrázolták; ugyanakkor azonban azt is tanúsítja, hogy Izr.-ben az ~ nem a filozófia okoskodásának szülötte. A korai zsidóság szakított a következetes ~tel elismerte az istenek létét, de csak szellemeknek v. démonoknak tekintette őket (MTörv 32,8: LXX; Hénoch 89,59; Jub 15,30 kk. és MTörv 32,17: LXX; Bár 4,7; Hénoch 19,1; Zsolt 95,5: LXX; 1Kor 10,19). – II. Az ÚSz ismételten kiemeli az ~et és olykor a MTörv monoteista formuláit is idézi (vö. Mk 12,29.32 és MTörv 6,4; 4,35). Pál ap. arra inti Lisztra pogányait, hogy a bálványoktól forduljanak az élő Istenhez (ApCsel 14,15); az ún. istenek valójában semmik (Gal 4,8; vö. Róm 1,23.25; 11,33–36; 1Kor 8,4–6; 1Tim 6,16; Jak 2,19 stb.). Ezt a tanítást sem a Szentháromság tana, sem az angyalok létének elismerése nem szorítja korlátok közé.
