főpapi ima
főpapi ima: Jézusnak az utolsó vacsora alkalmával mondott imája (Jn 17). Az elnevezést magát David Chytraeus (1531–1600) evangélikus teológusnak tulajdonítják, de a gondolat magva már Alexandriai Kürillosznál († 444) és Rupert von Deutznál (1075/80–1129/30) föllelhető. A modern exegéták szívesebben beszélnek konszekráló imáról (mert Krisztus ezzel az imával odaajánlotta magát az Atyának áldozatul, a tanítványokat pedig fölszentelte küldetésükre), de ez az elnevezés nem olyan találó, mert ezek a gondolatok, bár benne rejlenek a ~ban, kifejezésre csak egyszer jutnak (17,17–19). A ~ az utolsó abból a 3 egymás után következő ® búcsúbeszédből, amelyben János az Úrnak övéivel töltött utolsó óráit a maguk mélységében elénk tárja (13,31–14,31; 15; 17). Az ünnepélyes ~ összekapcsolja és egybefogja a két első beszédet, az Urat magasztalva. Úgy hangzik mint egy prefáció és föltehető, hogy János az Eucharisztia ünneplésére állította össze. Kicseng belőle a tört.-i esemény is, amin alapszik. Néha az Úr úgy szól, mintha még élne (17,13.19), v. mintha már elhagyta volna a világot (17,12.18); úgy látszik, János azt a pillanatot akarta ebben az imában megörökíteni, amelyben Jézus a földi lét küszöbét átlépve átment a mennyei dicsőségbe. Ez a magva a megdicsőült Krisztus örökké folytatódó imájának, amely minden időt egybekapcsol (a kezdettől tart egészen az idők végéig; vö. 17,5.24; nincs tehát jelentősége annak a kérdésnek, hogy pontosan hol hangzott el!). A ~ tanúsítja, hogy Krisztus az egyetlen főpap szerepét tölti be, az összes hívő embert képviseli: a ma élőket éppúgy, mint az ezután élőket az Atya előtt, és mindenkiért közbenjár. Főpapi teendőjét ellátva visszatekint az elvégzett föladatra (17,1–8), és könyörög övéiért, mindenekelőtt első tanítványaiért (17,9–19: hogy Jézussal közösségben maradva ne csak egymás közt legyenek egy, hanem a Fiúval és az Atyával is, és így ebben a világban szt. csoportot alkotva elvihessék a világba az Atya kinyilatkoztatását), de ugyanígy a minden időn át egyetlen családot alkotó későbbi nemzedékekért is (17,20–23: hogy mindnyájan az életnek egyazon forrásából merítsenek, maga az Úr legyen eledelük, amikor megismerik minden életnek ősforrását, az Atyát), hogy valamennyien eljussanak az örök dicsőségre (17,24–26). Tehát a ~ az örök és egyetlen főpap imája, ugyanakkor azonban János többi imáihoz (vö. 11,41 kk.; 12,27 kk.) hasonlóan tanítást is tartalmaz, és így az Egyh. imáinak egyik ősmintáját képviseli.
