halál
halál: I. Az ÓSz-ben az izr. a ~t nem a test és a lélek szétválásaként képzelte el, mint mi a gör. gondolkodásmód következtében, hanem mint valami teljes elerőtlenedést, mint az összes életerő elenyészését. Ami a ~ után az emberből megmarad, az csak árnyék (a héb.-ben a refaim = az elesettek, gyengék); ennek léte a régi K-i felfogás szerint a ® holtak országában teljesen vígasztalan, akárhogyan élt, bármit tett is az ember a földi életében: elszállt az éltető erő (héb. nefes = Lélek; vö. Ter 35,18; 2Sám 1,9; 1Kir 17,21). Az életerő az utolsó lélegzetvétellel hagyja el az embert (Jób 11,20; Jer 15,9) v. fölszáll a frissen kiontott vér párájával, amelyet az életerő székhelyének tekintettek (Lev 17,11.14; MTörv 12,23). Ezzel rokon az a fölfogás, amely szerint a ~ a lélegzés megszűnése (1Kir 17,17; Jób 27,3; Sir 9,13; Dán 10,17; vö. Ter 2,7; 7,22). Egy másik nézet szerint, amelyet főleg a későbbi irodalom tükröz, az életet az Isten adta lélek (ruah) tartja fenn; ha Isten megvonja az embertől v. az állattól a lelket, akkor beáll a ~ (Jób 34,14; Zsolt 104,29 kk.; 146,4; Préd 12,7 stb.). De sem a nefes, sem a ruah nem olyan része az embernek v. az állatnak, amely a ~ után is fönnmarad és leszáll az alvilágba (seol). Az alvilágba maga a halott megy le. – Alexandriában a Bölcs szerzője – hellén hatásra – már anyagi és szellemi részből állóként képzelte el az emberi természetet. Az ő számára tehát a ~e kettőnek a szétválását jelentette. Igaz, a Bölcs-nek a ~ra vonatkozó kifejezései zömükben hagyományos módon is értelmezhetők, de az új felfogás nyomai is felismerhetők benne. Így az általános héb. embertani felfogástól eltérően a 3,1 kk. a lélek (pszükhé) testen kívüli továbbéléséről beszél; a 9,15 Platón szellemében a halandó testet tehernek minősíti a gondolkodó szellem számára (vö. 8,19 kk.). – II. Az ÚSz-ben tovább élnek az ósz-i képzetek. Itt is az Isten által ajándékozott lélek (pneuma) éltet, ez jelenti az életelvet (Jel 11,11; 13,15; vö. ApCsel 17,25). A ~ ennek a léleknek a visszaadása (Mt 27,50; Lk 23,46; Jn 19,30; ApCsel 7,59). Ha a lélek visszatér, akkor a halott újra él (Lk 8,55); pneuma nélkül a test halott (Jak 2,26). Ugyanez mondható a pszükhéről is (Mt 2,20; 16,25; 20,28; Mk 3,4; Jn 10,11.15.17 kk.; 13,37; 1Jn 3,16 stb.). Mt 10,28 a hellén embertan hatását mutatja: akik a testet megölik, a lelket nem tudják megölni. A Jel 6,9 (20,4) képes beszédében a vértanúk lelke összekapcsolódik a vérükkel, amelyet az oltárra öntenek, de vö. Bölcs 3,1 kk. – III. Megszemélyesíti a ~t a Zsolt 49,15; Iz 25,8; 38,18; Jer 9,20; Oz 13,14; Róm 5,12.14 stb. A Zsolt 9,14; 107,18; Péld 7,27; Jób 28,22; 30,23; 38,17; Jel 20,13 kk.: a ~ a holtak országát jelenti. 6,8: a megszemélyesített ~on a pestist kell érteni; a LXX-ban még más helyeken is ~lal van a pestis fordítva (Kiv 5,3; 9,3; Jer 21,7; Ez 14,21). – IV. Teol.-i szempontból a föntiekből az következik, hogy az ósz-i ember a ~t nem szemlélte pusztán a test oldaláról; a ~ a vallási élet végét is jelentette: aki meghal, nem gondol többé Jahvéra és Jahve csodáira (Zsolt 6,6; 88,13), nem dicséri Istent jóságáért és hűségéért (30,10; 88,12; 115,17; Iz 38,18). De mintha Isten sem gondoskodna a halottakról (Zsolt 88,6; vö. 28,1; 143,7), jóllehet az alvilágnak is Ő az ura (Jób 26,6; Zsolt 139,8; Iz 7,11; Ám 9,2). Épp ezért a vallásos ember számára a ~ olyan rettenet volt, amelyet csak a magas kor enyhített, amely Isten jóságát és hűségét bizonyította. Ez a fölfogás összefüggött Izr. közösségi szellemével és szemléletével: Jahve elsősorban a nép egészének sorsát viselte szívén; irgalma és jósága az egyén iránt inkább csak a közösség tagjaként nyilvánult meg, s a ~ is ebből a közösségből jelentette a kiszakadást. Mindamellett: idővel egyre erősödött a tudat, hogy az ember mint egyén is kedves Istennek, s ezzel a remény is fölébredt, hogy a ~ nem jelentheti a véget (Zsolt 73,26). – Bár ~ra szánt volt, az izr. mégis Isten ajándékának és jósága jelének tekintette az életet, és sokáig élvezhette, ha a törv.-hez igazodott (MTörv 30,15–20; 32,47; Bár 3,14 stb.). A bűn korai ~t vont maga után (Jób 15,32; 22,16; Zsolt 55,24; Péld 2,18; 7,27; 11,19; 21,16; 22,22 kk.; Bölcs 1,11 kk.; Iz 5,14; Jer 17,11). Jótettekkel és alamizsnával jóvá lehetett tenni a bűnt és meg lehetett hosszabbítani az életet (Tób 4,11; 12,9; Péld 10,2; 11,4; Dán 4,24). – A személyes bűnök büntetéseként a ~ sok helyen (pl. Péld 1–9) nemcsak az emberi élet végét, hanem egyszersmind, sőt elsősorban az Istentől való elvetettség állapotát jelenti. Ahogy az életen nem csupán a fiziológiai létet értették, hanem áldásnak, minden jó foglalatának tekintették, amely az igaznak erénye jutalmául jut osztályrészül és az Isten barátságát tanúsította, ugyanúgy a ~ fogalma is magában foglalt minden rosszat, amely bűnei büntetéseként éri utol a bűnöst, és elsősorban az Istentől való elvetettségnek a jele. Ilyen módon a ~ szellemi tartalmat kapott, annak lett a kifejezőeszköze, hogy az ember bűneivel elvesztette Isten barátságát, s az, amit magára vont, nem érhet véget a test ~ával, hanem folytatódnia kell. Ez a gondolat leginkább a Bölcs: fejeződik ki, amelynek szerzője már a ~ utáni életről is sokat megsejtett, úgyhogy meg merte fogalmazni: a korai ~ Isten jóságának, barátságának jeleként is értelmezhető (4,14). Az ÚSz-ben ebből következően a ~ szó a szellemi ~ra utalásul szolgál, a bűn, a hitetlenség következtében (Jn 5,24; 8,51; Róm 7,10; 8,6; 2Kor 7,10; Jak 1,15; 5,20; 1Jn 3,14; 5,16). Ugyanígy vonatkozhat a ~ szó a bűnös sorsára is a másvilági életben (Róm 1,32; 6,16.21.23): az örök ~ra v. a 2. ~ra (Jel 2,11; 20,6.14; 21,8). Ezenkívül használatos még a ~ szó az ÚSz-ben a bűn állapotának kifejezésére is, ill. annak a változásnak az érzékeltetésére, amely a keresztségben végbe megy. Aki hisz, meghal a bűnnek (Róm 6,2; 1Pét 2,24); a hívő Krisztussal halt meg (Róm 6,8; Kol 2,20); a keresztség eltemetkezés a ~ba (Róm 6,4).
