halottak feltámadása
halottak feltámadása: Hittételként aránylag később vált a Bibliában az ® üdvösségvárás elemévé. Izr. fiai meg voltak róla győződve, hogy az ember a halál után tovább él (® élet a halál után), de ezt a továbbélést a ® holtak országához kapcsolták, ahol sötétség uralkodik és már senki sem emlékezik az elhunytakra (Jób 10,21; Zsolt 88,12 kk.; 49,20 stb.), azaz a végső nyugalom honához (14,11 kk.; 30,23), ahonnan nincs visszatérés (7,9; 10,21), ezért a halál minden reménytől megfosztotta őket, és azt jelentette számukra, hogy aki meghal, soha nem fogja többé látni a napot (49,20; Sir 38,21). Amikor tehát a ~nak a gondolata kibontakozott, nem tudták másként elképzelni, csak úgy, hogy Isten beavatkozik a természet rendjébe azzal a céllal, hogy a választottaknak megadja az üdvösséget, az életet, amelytől a halál megfosztotta őket, a bűnösöket pedig megbüntesse. – A feltámadásba vetett hit alapja: A ~nak gondolata abban a tudatban gyökerezik, hogy Jahve az alvilágnak is korlátlan ura (Jób 38,17; Zsolt 139,8; Iz 7,11; Ám 9,2 kk.). Éppen ezért nemcsak azt rendelheti el, hogy az ember leszálljon az alvilágba, meghaljon, hanem azt is, hogy feljöjjön onnan, életre keljen (® feltámasztás). Ezzel a kifejezéssel (MTörv 32,39 és 1Sám 2,6) az ÓSz még nem valóságos feltámadásra utal, hanem csak súlyos betegségből való gyógyulást (Zsolt 71,21; Iz 38,10.17 stb.) v. valamely kilátástalannak látszó helyzetből, nagy veszedelemből való menekülést (Zsolt 9,14; 30,4; 107,18 kk. stb.) érzékeltet, amely az izr. életfelfogás szerint egyenértékű volt az életerő elenyészésével és a holtak országába való leszállással. De a 1Kir 17,17–23; 2Kir 4,33–35; 13,21 alapján föltehető, hogy azért lehetségesnek tartották, hogy a halott – ha még nem temették el és nem oszlott szét – újra életre keljen. A Bölcs 16,13 szerzője föltehetően már a valóságos feltámadásra gondolt (vö. 1Sám 2,6). – Egy másik összetevője a feltámadásban való hitnek az a meggyőződés, hogy Isten igazságos és kinek-kinek megfizet tetteiért. Ez a meggyőződés mintegy összekötő kapocs volt a gyakorlati élet és a törv. tiszteletben tartása között (vö. pl. Ám 5,4). Csakhogy: ezt a jutalmazást, ill. büntetést ebben a földi életben várták, éppen ezért némelyek (mint Jób, a prédikátor v. egyik-másik zsoltár szerzője) az igazak szenvedése és a bűnösök jóléte láttán csalódtak meggyőződésükben, és ezért keresni kezdték a kérdés megoldását. Ahogy az üdvösség várásának fényében próbálták a kérdést szemlélni, amely üdvösség a kiválasztott nép számára Jahve dicsőségének megnyilvánulását, minden rossznak és minden szenvedésnek a megszűnését, a teljes és háborítatlan boldogság kezdetét jelentette, hovatovább kikristályosodott az új meggyőződés: Isten igazságossága és szeretete csak abban nyilvánulhat meg, hogy meghalt híveit újra életre támasztja, így azok az eszkatologikus üdvösség elnyerésével kapják meg tetteik jutalmát. – Azok a feltámadással kapcsolatos gondolatok, amelyek Izr.-en kívül fogalmazódtak meg, némileg közrejátszottak a Bibliában tükröződő meggyőződés kibontakozásában, de nem voltak alapvetők. – Izr.-ben ismeretes volt olyan istenség (Tammuz, Adonisz, Ozirisz, Baal), aki minden évben leszállt az alvilágba, és akinek a feljöttét mintegy a természet életerejének megtestesüléseként ünnepelték (vö. Jer 17,10; Ez 8,14; Zak 12,13). Lehetséges, hogy ez az életmisztika rejlik a ~ Oz 6,1 kk. tükrözte értelmezésének a mélyén. Egyébként nincs nyoma a Bibliában, sőt Jób határozottan elutasít minden természeti analógiát a ~val kapcsolatban (Jób 14,7 kk.); számára a holtak honából való visszatérés egyszerűen rémkép (7,9 kk., 21; 10,21; 14,18.20; 16,22). – Az ÓSz-ben legrégibb megfogalmazásában a feltámadás nemzeti feltámadást jelentett: Izr.-nek mint népnek újraéledését várták. Oz 6,1 kk.: a Jahvétól fenyített nép azt remélte, hogy ha majd visszatér népéhez, Jahve „két nap múlva életet ad, harmadnapra pedig feltámaszt”. Itt, bár a 6,1 szerint az Úr gyógyít meg, az Úr kötözi be a sebeket, a legtöbb exegéta számol Tammuz kultuszának hatásával (róla hitték, hogy halála után a harmadik napon feltámad). Más szóval itt a népi vallásosság jutott szóhoz, amelyet a próf. elégtelennek minősített (6,4); így kerülhetett Jahve üdvözítő munkája bizonyos fokig egy vonalba a termékenység isteneinek tevékenykedésével. – Ez 37,1 kk. hatalmas vízióban úgy mutatja be Izr. nemzeti megújulását, mint a sír börtönéből való visszatérést. A válasz, amit a próf. Jahvénak arra a kérdésére ad, vajon a kiszáradt csontok életre kelnek-e (37,1) tanúsítja: a ~ még hozzá tartozott Ezékiel eszkatológiájához; a látottakat Jahve különleges csodatetteként írta le annak jeléül, hogy Jahve különleges módon meg fog könyörülni száműzött népén. – Azt, hogy Izajás apokalipszisában (Iz 26,19) a ~ szintén csak szimbólum-e, nem lehet a szövegből egyértelműen kikövetkeztetni. Mégis, ha a ~ra vonatkozó sorokat egybevetjük azokkal a sorokkal, amelyek ellentétben látszanak velük állni (26,14), akkor egyes emberek fizikai értelemben vett feltámadására lehet gondolni, mivel a továbbiakban az uralkodó a nép gyarapodásáért könyörög (26,15); erre lehet Jahve felelete a ~. Ugyanakkor: az előző fejezetben Jahve eszkatologikus lakomát rendez (25,6), örökre megsemmisíti a halált (25,8; vö. Jel 21,4) és leveszi a gyászleplet, amely minden népet betakar (Iz 25,7). Csakhogy mindez Sion hegyén történik, ahol az utolsó napokban Jahve a népeket egybegyűjti (2,2–4), ezért föltehetően itt a gyászlepel elvétele nem a ~ra utal, hanem a szomorúságot jelképezi, amiben részük volt (vö. 24,13.17–20). A halál megsemmisítése hozzátartozik az üdvösség idejével kapcsolatos képhez; épp az igen hosszú életet, a korlátlan létet tekintették az üdvösség ideje egyik fő jellemzőjének (65,20). Aztán: Ez 37,12 kk., ahol minden kétséget kizáróan nemzeti újjáéledésről van szó, Iz 26,19 magyarázatához is kulcsot ad a kezünkbe, mert 26,16–18 ugyanazt a helyzetet mutatja be, amelyet Ez 37 leír. Ugyanígy nemzeti feltámadásra következtethetünk a Zsolt 80,19; 85,6 kk. és Ez 37 egybevetése révén is. Mindamellett a zsoltáros megfogalmazása, miként Ezékielé, a személyes feltámadást is megengedi. – Az egyéni feltámadás: a LXX-ban s Izajás teljes kéziratában az Iz 53,11 úgy értelmezhető, hogy ® Isten szolgája lelke gyötrelmének végetérésével látni fogja a világosságot. Azok, akik leszállnak az alvilágba, nem láthatják többé a napot (Jób 3,16; 38,15; Zsolt 49,20). Ez a kifejezés rokon értelmű az él igével, mégpedig a földi életre vonatkozóan (Jób 3,20). Mivel az Isten szolgájának halála egyértelmű megfogalmazást kapott (Iz 53,8 kk.), a szerző feltehetően azt akarta mondani, hogy ő nem fog osztozni az alvilágba leszálltak reménytelen sorsában: neki módjában lesz figyelemmel kísérni a földi eseményeket. Mert ha magára vállalja az emberek bűneit, odaadja az életét engesztelésül és üdvösséget szerez az embereknek (53,5.8.10), el kell érte nyernie a jutalmát. Hogy a szentíró testi értelemben véve gondolt-e az életbe való visszatérésre (vö. 53,10 kk.), nem állítható teljes bizonyossággal. – A Vg szerint Jób egyértelmű bizonyságát adja az utolsó napon való feltámadásba vetett hitének (Jób 19,25). Ugyanakkor a maszoréta szöveg csak Jahvéról beszél, aki bosszút áll. De egyébként is: Jób lehetetlennek tartotta az alvilágból való visszatérést (vö. 7,9; 10,21; 14,7–22; 16,22). Amire annak ellenére várt, hogy meg volt győződve közeli haláláról (23,13–17; 30,16–23), nem volt egyéb, mint hogy jó hírnevét, amelyen az őt ért szerencsétlenségek csorbát ejtettek, visszaszerezze. Mivel a 19,26 kk. szövege nem világos, azt hogy Jób neve tisztességének helyreállítását még a halála előtt várta-e megfeketedett, szakadozó bőre gyógyulása révén (vö. 7,5; 30,30), v. csak később, nem lehet egyértelműen megállapítani. De az bizonyos, hogy a második föltevéssel csak abból kiindulva lehet számolni, hogy a halottak tudomást szerezhetnek a földön történő dolgokról; ez a gondolat azonban teljesen távol állt Jóbtól. – Az egyes emberek testi feltámadásának gondolatát az ÓSz-ben a legvilágosabb megfogalmazásban Dán 12,12 kk. tartalmazza: az idők végén sokan feltámadnak a föld porából (seol), némelyek az örök életre, mások a kárhozatra. A feltámadottak köre még kicsi: a rabbim kifejezés nem engedi meg, hogy mindenkit értsünk rajta, ahogy ez pl. Mt 26,28 esetében megtehető. Tehát itt a szerző még csak a halottak egy csoportjára gondolhatott. Azoknak a zsidóknak (az asszonyokat és gyerekeket is beleértve) a vértanúhalála, akik IV. Antiokhosz ediktumának nem vetették magukat alá (1Mak 1,60 kk.; 2Mak 6,10 kk., 18–31; 7), a jutalmazás gondolatát teljes élességében előtérbe állította. Az áldozatok hitében, feddhetetlenségében senki nem kételkedett, s az ég mégsem lépett közbe. Tehát azt, hogy a jó elnyeri a földön jutalmát, többé nem remélhették. Így világossá vált, hogy az Istenbe vetett hitnek mélyebb a tartalma abban a régi megfogalmazásban, amely így szól: tartsátok meg a parancsokat, a jóra törekedjetek és élni fogtok (Lev 18,5; MTörv 4,1; Ám 5,14). Az a remény, amelyet Iz 53 felkeltett, most szilárd alakot öltött: a hit fiai feltámadnak, hogy elnyerhessék jutalmukat, de ugyanígy ellenségeik is, hogy megbűnhődjenek. Itt tehát a feltámadás már nem nemzeti újjáéledés reményét táplálja, hanem a személyes teljesítmény jutalma. Az új élet, amely a feltámadással osztályrészül jut az igazaknak, bőségesen kárpótolja őket szenvedéseikért. Sőt, mintha már azok megdicsőülésének gondolata is felmerült volna, akik sokakat elvezetnek az igazságra (53,3 kk.; vö. 2Mak 7,9.11.14.23; 14,46). – Jóllehet a Bölcs még nem említi szó szerint a ~t, több helyen föltételezi; így pl. a halhatatlanság, amelyről ismételten szó esik benne, egyértelmű az örök élettel, amely a feltámadással jut a kiválasztottaknak osztályrészükké. – Az ÚSz-ben. ® Jézus Krisztus feltámadásán kívül az ÚSz az igazak feltámadásáról is szól; a bűnösök feltámadását csak Jn 5,28 és ApCsel 25,15 említi. Ez azzal magyarázható, hogy az új életet csakis jónak tudták elképzelni, így a bűnösök vonatkozásában, akik bűneikkel eljátszották jogukat az életre, nem érezték szükségesnek ~ról beszélni; tehát végső sorsukat inkább elveszésnek, pusztulásnak minősítették. A bűnösök feltámadását még Mk 9,43–48 és Mt 10,28 sem foglalja egyértelműen magában, jóllehet itt arról van szó, hogy testestül az örök tűz martalékává lesznek (® Gehenna). – A szinoptikusok. A farizeusok számára az egyes ember testi feltámadása (az ÚSz-ben az anasztaszisz ’fölkelés, felállás’ a rabbinista irodalomban ’a halottak újjáéledése’) hittétel volt, de a szadduceusok nem ismerték el (Mt 22,23; ApCsel 23,7 kk.). Jézus tévedésnek nyilvánította álláspontjukat, mert a feltámadottak állapotát illetően, hamis képzetek tapadtak hozzá (azt nem a földi létnek megfelelően kell elképzelni, hanem az angyalok állapotával, létmódjával kell összehasonlítani), és a Szentírás hiányos ismeretén, félreértésén alapult. Annak az érvnek, amelyet Jézus a szadduceusok által is kötelező szentírási helyre (Kiv 3,6) hivatkozva a ~ mellett felhozott, a régi szemita embertan az alapja, amely szerint a valóságos emberi életnek elengedhetetlen feltétele a testiség. Azért az az élet, amelyet az ősatyák haláluk óta, a feltámadásuk előtt birtokolnak Istennel való közösségük folyományaképpen (ez az értelme annak a kitételnek, hogy „én vagyok Ábrahám Istene”, amelyet Lk 20,38 így fejezett ki: „mindenki érte él”!), kezesség arra, hogy testileg feltámadnak. Tehát folytonosság van a jelenlegi állapot és a között az állapot között, amelyre a feltámadás révén eljutnak az ősatyák. Ezenkívül még 14,14 beszél a ~ról, mégpedig az igazak feltámadásáról. – Pál ap.-nak mind a beszédeiben, mind a leveleiben fontos helyet kap a feltámadás dogmája (ApCsel 17,18.32; 23,6; 24,15.21; 26,23; 28,20 és Róm 1,4; 4,17; 6,5.8; 8,11; 1Kor 6,14; 15; 2Kor 1,9; 4,14; 13,4; Ef 2,5; Fil 3,10; Kol 2,12 kk.; 3,1; 1Tesz 4,13–18; 1Tim 6,13; 2Tim 2,11.18; Zsid 6,2; 11,3.5). Ez annál szembetűnőbb, mert a Katolikus levelek még nem említik kifejezetten az általános feltámadást (de Jézus feltámadását igen!). Pál azokat, akiknek halottaik jövendő sorsa felől a ® parúziát illetően kétségeik voltak, megnyugtatta: feltámadnak, és részük lesz a dicsőségben (1Tesz 4,13–18). A gör.-ök felfogásában a halál kiszabadította a lelket a test börtönéből, ezért kigúnyolták Pált, amikor a ~t hirdette (ApCsel 17,32); Pál tehát részletesen taglalta a feltámadás kérdését (1Kor 15). Az általános testi feltámadás szerinte elválaszthatatlan Jézus feltámadásától mint tört.-i eseménytől (vö. 1Tesz 4,14), sőt a ~nak kérdése épp Jézus feltámadásának tényén áll v. bukik, mégpedig Jézus feltámadása közösségi vonatkozásainak következtében: Krisztus elsőként támadt fel a halottak közül (1Kor 15,20; vö. Kol 1,18). Ahogy Ádám minden emberre halált örökített, Krisztus is minden embernek jelenti az élet forrását feltámadása által (1Kor 15,21 kk.; Róm 5,10; 6,8). Az a kapcsolat, amely a keresztség révén fennáll Krisztussal, nemcsak a ~ra kezesség (6,4 kk.; 8,7; 1Kor 6,14; Fil 3,9–11; Kol 2,13), hanem egyszersmind arra is, hogy a feltámadás élő valóság: Krisztusban a keresztények már most ott ülnek az Atya jobbján (Ef 2,6; Kol 3,1). Jn-tól eltérően Pál a ~t csaknem teljes egészében az Atya művének mondja (Fil 3,21: Jézus híveinek halandó testét a magáéhoz teszi hasonlóvá; vö. 1Kor 15,21 kk.); ha Jézus feltámadt, azokat is feltámasztja, akikben a Lelke él (Róm 8,11; 1Kor 6,14; 2Kor 4,14). – A másik kérdés, amelyet Pál a ~val kapcsolatban taglal, annak mikéntje (1Kor 15,35). Hogy megkönnyítse a megértést, abból indul ki, hogy a mag és a növény között milyen nagy a különbség (15,36–38), majd kiemeli az égi és a földi test közti különbséget (15,40). A tökéletességnek mindkét kategóriában vannak fokozatai (15,39.41). Ezután Pál visszatér a mag példájához (15,42–44), ezáltal a fogalmak közti különbségek éppúgy kifejeződnek, mint a folytonosságuk; ugyanakkor fény derül arra is, hogy az embert a halálakor a gyengeség, az elesettség, a megalázottság állapota és az érzéki (pszüchikon) test jellemzi a halhatatlansággal, a dicsőséggel, az erővel és a szellemi (pneumatikon) testtel szemben, amelynek a feltámadással jut birtokába (vö. 15,50–53). Az első állapotában az ember Ádám ivadéka, földi testét a lélek (pszükhé) élteti, ugyanakkor a mennyei állapot a mennybe fölment Krisztusnak és az életet adó Léleknek (pneuma) köszönhető. A Lélek (pneuma) Pál számára nem az anyagtalannal rokon értelmű, hanem erőt, fényt és szentséget jelent, tehát Isten világából való. Ebből következően Pálnak a szellemi test nem önmagával ellentétes fogalom. Anélkül, hogy a feltámadás titkát mindenestül fel tudná tárni, Pál érzékelteti: a testi ember a feltámadással olyan tulajdonság birtokába jut, amely földi léte fölé emeli, és rokonná teszi a mennyeivel. – János evangélista a ~t az utolsó nappal hozza kapcsolatba (Jn 6,39 kk., 44.54; 11,24); erre az utolsó napra gondol János akkor is, amikor az életre, ill. a kárhozatra való feltámadást említi (5,28 kk.). Mindig Krisztus támasztja fel v. zsidó szóhasználat szerint: kelti életre (gör. zoopoiei, héb. hijjah) az embereket. Tehát birtokában van Ő is annak a hatalomnak, ami az Atyát jellemzi (5,21), így elmondhatja magáról, hogy Ő a feltámadás és az élet (11,25). De Krisztus nem az utolsó napokban kezdi osztogatni az életet (5,25); már most megkönyörül a halottakon, és mindenki él, aki Benne hisz. Ennek jegyében Jézus kiigazítja Márta szavait, aki arról tesz hitvallást, hogy a halottak feltámadnak az utolsó napon, és arra tanít, hogy a Benne való hit legyőzi a halált és örök életet ad (11,25 kk.). Az eszkatológia (® parúzia) elővételezése miatt a végérvényes kiteljesedés nem válik fölöslegessé, mert az örök élet, amelyet a hit, valamint Jézus testének és vérének vétele révén lehet elnyerni, mintegy föltétele annak, hogy az ember az utolsó napon, amely a végső kiteljesedésnek lesz a kezdete, feltámadjon (6,40.54). – A Jel-ben szerepel egy első feltámadás, amely mintegy kezdete az ezeréves birodalomnak, így az Egyh. elterjedését jelképezi (20,4 kk.) és a második (általános, testi) feltámadás, amikor a tenger is, az alvilág is visszaadja a halottait az ítéletre (20,11–15).
