hit
hit: I. Az ÓSz-ben a ~ az embernek Istennel kapcsolatos magatartása. Ezen belül a hangsúly az engedelmességre és a bizalomra esett. Ezt egyfelől a szövegkörnyezet tanúsítja (pl. Ter 15,6; Iz 7,9b), másfelől az ellentétes emberi magatartásra utaló kifejezésekből következik, mint pl. Isten akaratával, parancsával szembeszegülni, Istenre nem hallgatni (MTörv 1,26.43; 9,23). Némelyik zsoltár dicséri ezt az Istenbe vetett, bizalommal párosult ~et (pl. Zsolt 34,5–11; 40,1–6; 46; 56,4 kk.; 91), klasszikus formában pedig a Ter 15,6 tükrözi: mivel Ábrahám kétkedés nélkül hitt Isten ígéreteiben és a remény ellenére is reménykedve hitt (Róm 4,18), ez ® megigazulására szolgált. Enélkül a bizalommal párosult ~ nélkül Izr. nem maradhatott fenn (Iz 7,9); aki azonban Jahvéra épít, az nem inog meg (28,16); ~e révén az igaz életben marad (Hab 2,4; vö. Róm 1,17; Gal 3,11; Zsid 10,38). – II. A korai zsidóságban a hellenizmus és a hellén hatásra eltévelyedett zsidók (1Mak 1,11–15) elleni küzdelemben ~ értelmi vonatkozásai kaptak hangsúlyt. Az egy Istenbe és az Ő igazságosságába vetett ~ mintegy próbaköve volt annak, hogy valaki igaz fia-e Ábrahámnak, aki maga is példaképül szolgált az engedelmességre és az Istenbe vetett bizalomra (2,52; Jud 8,26; Sir 44,19 kk. stb.). Így különültek el a hívők az istentelenektől (Bölcs 3,9 kk.; 15,2 kk.; Hénoch 46,8 stb.). Ugyanakkor az, aki hitt, az üdvösség és a halhatatlanság ígéretét kapta (Bölcs 15,3; vö. Hénoch 46,8; Bár [szír] 54,21). Philónál szintén fontos szerep jut a ~nek, s bár az izr.-k vallása nem annyira a ~, mint inkább a tettek vallása, a ~ már az izr.-k életében eszkatologikus színezetet kapott. – III. Az ÚSz-ben a hit (pisztisz) és a hinni (piszteuein) szavak sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint az ÓSz-ben (kb. 240-szer), de nem mindig vallási értelemben. Ezt az értelmet a klasszikus gör. kifejezések ritkán hordozzák – 1. A szinoptikusoknál Jézus ~et kívánt a tőle kért gyógyulás feltételéül (Mk 5,34.36; 9,23 kk.). A tanítványoknak ismételten szemükre vetette kishitűségüket (Mt 6,30; 8,26), ugyanakkor dícsérte a róm. századost, hogy nagyobb ~e volt, mint Izr. fiainak (8,10). A ~ csodát tesz (17,20; 21,21; Lk 17,6), ha nincs elég ~, ez akadálya a csodának (Mt 17,20; vö. 13,58; Mk 6,5). A ~nek mindenekelőtt maga Isten a tárgya (Mt 21,22), de a legszorosabban összefügg Jézus küldetésével, akiben Isten hatalma nyilatkozott meg (12,28). Feltehető, hogy akik Jézustól remélték gyógyulásukat, elismerték hatalmát (Mk 1,40; 2,3–5) és Isten fiának (Mt 8,29; 14,33; Mk 1,25; 3,12), ill. Messiásnak (15,32; Lk 4,41) tekintették. Amikor Jézus saját kiléte felől kérdezi tanítványait, valójában megváltói küldetésébe vetett ~ükről kér tőlük vallomást (Mt 16,13–20); ettől a ~vallástól függ az ember örök élete (10,32 kk.). Jézus halála és feltámadása után a Jézusban mint Megváltóban és Isten Fiában való ~ megszilárdult a tanítványokban, akik az ősegyh. magvát alkották. Ettől kezdve az egy Istenen kívül, akiben a zsidók is hisznek, a keresztények Jézus Krisztusban is hisznek, és ez különbözteti meg őket a zsidóktól, s csakhamar azok számítanak hívőnek, akik Krisztusban hisznek (ApCsel 2,44; 4,32; vö. Mk 16,16). A Krisztusban való ~ megszerzi a bűnök bocsánatát (ApCsel 10,43; 26,18; vö. Mk 2,5; Lk 7,50), és feltétlenül szükséges az üdvösséghez (ApCsel 4,12; 16,31; vö. Róm 10,10); innen érthető, hogy a mózesi törv.-ek megtartása alól felmentik őket, s csak a ~et kívánják meg a pogánykeresztényektől (ApCsel 10,43; 15,7–11; 11,17). – 2. Pálnál (a Zsid kivételével) a ~ az üdvösség jó hírének, az ap. által hirdetett igazságoknak elfogadását jelenti (Róm 1,8; 10,17; 1Kor 2,5; 15,1 kk.; 1Tesz 1,8); hinni annyit tesz, mint kereszténnyé lenni (1Kor 1,21; 3,5; 14,22; 15,2). A ~ tárgya mindenekelőtt Isten, az egy Isten (ApCsel 14,15; 1Kor 8,5 kk.; 1Tesz 1,8 kk.) és Krisztus, az Isten Fia, a mi Urunk (Róm 10,8 kk.; 1Kor 12,3: Gal 2,16; Filem 5). Az Istenbe vetett ~ magában foglalja a szilárd meggyőződést, hogy Isten teljesíti ígéretét, ehhez megvan a hatalma; hogy Isten szeret minket, ezért elküldte egyszülött fiát: adja oda magát váltságul és a vére árán szabadítson meg minket bűneinktől; hogy Isten bennünket is feltámaszt, amint Krisztust feltámasztotta (1Tesz 1,8–10; Gal 3,6; 2Kor 1,9; Róm 3,25; 4,3.5; 4,17–25; 6,8 stb.). A Krisztusban való ~ viszont azt a meggyőződést foglalja magában, hogy Jézus a Messiás és az Isten Fia, aki feltámadt és újra eljön dicsőségesen, hogy minden ember fölött ítélkezzen (10,9; 1Kor 15,1–11; 1Tesz 1,10; 4,14; 5,9). A ~ tehát az értelem beleegyezése, meghajlása, nem közvetlen belátás alapján, hanem Isten szavára, tekintélyére támaszkodva (2Kor 5,7; 1Tesz 2,13). Így a ~ és a ® remény rokon egymással (vö. Róm 8,24); Pál gyakran össze is kapcsolja a ~et és a reményt (5,1 kk.; 1Kor 13,13; Gal 5,5; 1Tesz 1,3; 5,8). Ez kézenfekvő is: a ~ Isten szavának elfogadása; de Isten ígéreteket tett, tehát szükségszerű, hogy aki hisz, az egyszersmind reméljen és bízzon is Istenben. Ugyanakkor a ~ az akarat dolga is, mert engedelmességet jelent az üdvösség jó hírének, az ev.-nak (Róm 10,16; 2Tesz 1,8; vö. ApCsel 6,7: meghódolás a ~nek). Ezért beszél Pál a ~ elfogadásáról (Róm 1,5–6; 16,26), a ~beli engedelmességről (vö. 2Kor 10,5). A ~ az üdvösség Krisztus által hozott rendjének elfogadása (vö. Róm 6,8; 10,9 kk.), de egyszersmind tevékeny szeretetet is jelent, mert „Krisztus Jézusban nem az számít, hogy valaki körülmetélt vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretetben teljesedik ki” (Gal 5,6; vö. 1Kor 7,19; Gal 5,19–25; 6,8; Jak 2,17). – A ~ az igehirdetés révén terjed (Róm 10,14–21) és az Isten lelkének (® Szentlélek) műve (1Kor 2,4 kk.; 1Tesz 1,4 kk.), tehát ® kegyelem (Fil 1,29; Ef 2,8 kk.). – A ® karizmák közt is ott szerepel Pálnál a ~ (1Kor 12,9; 13,2; 2Kor 8,7); ez azonban „a hegyeket megmozgató” ~ (1Kor 13,2), vagyis az a természetfölötti bizalom, amely nagy tettekre, sőt csodákra tesz képessé (vö. Mt 17,20; 21,21). A ~ isteni erény, de – mint a remény is – „kisebb” a szeretetnél, a szeretet ugyanis örökké megmarad (1Kor 13,13), a ~ és a remény, amely arra irányul, amit az ember nem lát (2Kor 5,7; Zsid 11,1) v. nem birtokol (Róm 8,24), megszűnik, mihelyt az ember eljut az Isten színről színre látására (1Kor 13,12). A ~ megszerzi a bűnbocsánatot (vö. 15,17) és az Istennel való kiengesztelődést. „Őt (= Krisztust) adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a ~ben, hogy kimutassa igazságosságát” (Róm 3,25), azaz: Isten eleve elhatározta, hogy Krisztus a vérével kiengeszteli a bűnökért. A kiengesztelődés részesévé a ~ által válik az ember (vö. 1,16), s nem a törv. szerinti tettek által igazul meg (3,18; Gal 2,16). A ~ minden embernek megigazulására szolgál Isten kegyelméből (Ter 15,6; Róm 4,3; Gal 3,6). – 3. Jakab ap.-nak a ~tel kapcsolatos tanítására nézve ® megigazulás. – Zsid 11,1: a ~ „szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”. Vagyis: a ~ a remény alapja, az igazolása annak, amit az ember nem lát. A ~ tehát arra vonatkozik, amit az ember nem birtokol, de remél és nem lát, hanem elfogad bizonyítottnak. A ~ a jövőt és Isten ígéreteit illetően ad bizonyosságot: az ember biztos lehet Isten ígéreteinek beteljesedésében (vö. 10,36 kk.; 12,1 kk.). Így a ~ szorosan összetartozik a reménnyel (vö. 1Pét 1,21). Az Isten szaván alapuló ~ből merítették az ősök is a bizonyosságot (Zsid 11,7.10.11.13.27). – A ~ egyaránt vonatkozhat múltbeli és jövőbeli eseményekre. Így tudjuk, hogy Isten szavára lett a világ (1,3), hogy van Isten és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik (11,6). Így megmutatkozik a ~ intellektuális oldala, de a ~ példaképeiül felsorakoztatottak életében az is megmutatkozik, hogy a ~nek hatékonynak kell lennie. Következésképpen a ~ az egész ember magatartása Istennel (11,6) és Krisztussal (12,2) szemben; nélküle lehetetlen Istennek tetszésére lenni (11,6). – 4. János ap. írásaiban a ~ főnév csak egy ízben fordul elő (1Jn 5,4), a hinni ige ellenben nagyon gyakori (105-ször). A ~ elsősorban azt jelenti, hogy az értelem elfogadja a kinyilatkoztatott igazságot; a ~nek ritkán tárgya az Isten (Jn 5,24; 12,44; 14,1; 1Jn 5,10), hanem rendszerint Krisztus, az Isten Fia: hinni kell, hogy Ő a Messiás (5,1; vö. Jn 1,50 kk.), az Atya küldötte (8,28 kk.; 11,42; 16,27.30; 17,20 kk.), a Fiú, ill. az Isten Fia (3,16.36; 6,40; 11,27; 20,31), aki az Atyában van és az Atya benne (14,10 kk.), hogy Ő – mint a kinyilatkoztatás és az üdvösség egyetlen közvetítője – „van” (8,24; 13,19); hogy Ő a világosság (12,36.46) és az élet (11,25 kk.), a világ Megváltója (4,42; 1Jn 4,14); hinni kell benne, neki (Jn 4,21; 5,38; 8,45; 10,37 kk.; 11,24 kk. stb.) v. a nevében (1,12 kk.; 2,23; 3,18; 1Jn 5,13). De a ~ nem csupán az értelem meghajlása, az egész embernek meg kell hajolnia Krisztus előtt: hinni annyi mint Krisztushoz menni (Jn 3,21; 6,35.37.44 kk.), Őt birtokolni (1Jn 5,12; vö. 5,10), Őt eledelnek elfogadni, Vele táplálkozni (Jn 6,35.50 kk.). A ~ a tevékeny szeretetet és az ismeretet is magában foglalja (1Jn 2,3–5; 5,3; Jn 8,31.51; 14,21.23); Jn-ban az ismerettel olyan szorosan összekapcsolódik a ~, hogy csaknem ugyanazt jelenti (6,69; 10,38; 16,30; 17,7 kk.; 1Jn 4,16). A Krisztusban való ~ olyan dolog, amit Isten kíván az embertől (Jn 6,29), sőt Isten parancsa (1Jn 3,23), s feltétlenül szükséges az örök élethez és az üdvösséghez. A hitetlenség bűn (Jn 16,9; vö. 8,21.24; 9,41; 15,22–24), halált, ill. ítéletet von maga után (3,18.36; 5,24.29). Ezzel szemben a ~ princípiuma az istengyermekségnek (1,12; 1Jn 3,1 kk.) és az örök életnek (Jn 3,15 kk., 36; 5,24; 6,40.47.50; 8,51; 11,25 kk.), amelyet az, aki hisz, azonnal megkap (3,18.36; 5,24), és amelynek a feltámadáskor, az utolsó napon a test is részesévé válik (5,29; 6,39 kk.; 11,25). – A ~et azok a csodák válthatják ki, amelyeket Krisztus istensége és küldetése tanúsítására tett (2,11.23; 4,53; 5,36; 9,33 kk.; 10,25.38; 11,42; 14,11; 15,24), de indítékul szolgálhat a próf.-k jövendöléseinek beteljesedése (2,22; 13,19; 14,29), Keresztelő János tanúságtétele (1,7; 5,33) és magának az Atyának a tanúsága is (5,23), aki a Szentírásban (5,36 kk., 39), főleg pedig Jézus Krisztus tanításában szólt az emberekhez (4,41 kk.; 5,24; 6,68 kk.; 17,8.20; 1Jn 5,10). Ez utóbbi ~ tökéletesebb mint a Jézus csodáira épülő ~ (Jn 2,23 kk.; 4,48): „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (20,29). A jó tettek előmozdítják a ~et (vö. 3,21), ugyanakkor a rossz (3,19 kk.; 8,44 kk.), kivált a gőg és a hiúság (5,44; 9,41; 12,42 kk.) gátolja. A ~ tehát függ az ember erkölcsi magatartásától, de egyszersmind Isten ajándéka is (6,37.39.44.65; 8,23.43–47; 1Jn 4,6; 5,1): „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya… nem vonzza” (Jn 6,44).
