közvetítő
közvetítő: a vallástört.-ben közbülső lény az istenség és a világ v. az ember között, akinek révén az ember kapcsolatba léphet az istenséggel. Minden olyan vallás ismeri a ~t, amelyben az istenség személyes létező. A ~ maga lehet: – a) személy, aki v. az istenek világához tartozik (pl. az istenség küldötte, közbenjáró és üdvözítő), v. ember (pl. Isten embere, próf., király), – b) félig személyes lény, sőt teljesen személytelen is (pl. az Amesa-Spenta a párszizmusban, a Logosz Philónál, az ún. hiposztázisok, vagyis félig önállónak tekintett, félig valamely magasabb rendű istenség megnyilatkozási formájának felfogott isteni lények, amelyek az illető istenségnek valamelyik tulajdonságát v. működését képviselik, mint Mesaru, Nigzida, Maat, azaz az isteni igazságosság Babilóniában, a sumerok földjén és Egyiptomban, továbbá az eónok és emanációk a gnoszticizmusban). – I. Az ÓSz-ben, amely konkrét, sőt antropomorf módon állítja elénk a természet és az ember életébe belenyúló személyes Istent, csak kevés helyen találunk utalást ~re (vö. 1Sám 2,25; Jób 9,33; 16,21). Az Isten világához tartozó ~k, akik ezért Isten fiai, az ® angyalok, Jahve küldöttei (pl. Ter 28,13; 24,40; Kiv 14,19; 23,20; Szám 20,16; vö. 1Kir 22,19; Jób 1,6; 2,1; 38,7), főleg az Úr (= Jahve) angyala (pl. Ter 16,10; 22,11.15; Bír 2,1; 6,11 kk.; Zak 3,1 kk.) v. ® Isten angyala (pl. Ter 21,17; 31,11; Bír 13,6), aki úgy beszél és cselekszik, mintha maga Jahve volna, Azok, akik az isteni tulajdonságok v. hatások puszta megszemélyesítését helytelenül hiposztázisnak fogják fel, a ® bölcsességet, a lelket (® Isten lelke) és az Isten szavát, az Igét kozmológiai és szoteriológiai ~ként értelmezik. – Emberi ~k a próféták, akik Isten szavát tolmácsolják, mintegy Jahve szája szerepét töltik be, (Jer 15,19; vö. Kiv 4,16), az Isten szavát hirdetik. Így az újabb felfogás szerint elsősorban Mózes, aki Jahve törv.-ét közvetítette (19,3 kk.; 20,21; 34,1.29; MTörv 5,5); csak ő közeledhetett Jahvéhoz (Kiv 19,19 kk.; 20,21; 34,3; MTörv 5,23–27) és beszélhetett vele szemtől szemben (Kiv 33,11; MTörv 34,10). Kikönyörögte bűnös népe számára a kegyelmet (Kiv 32,11–14.31 kk.; 33,12–17; MTörv 9,9–21), és lecsillapította Jahve haragját. ® Isten szolgája is ~ként áll nemcsak Jahve és Izr., hanem Jahve és minden nép között; ő Izr. Megváltója és Jahvéval egy új szövetségnek a létrehozója (Iz 42,6; 49,5 kk.), a népek világossága (49,6), az igazság hirdetője (42,1); az ő szenvedése szerez kiengesztelődést s megigazulást sokaknak (53,2–12). – II. Az ÚSz a gör. meszitész ’döntőbíró’ (’választott bíró’, ’kezes, közvetítő’) szót ritkán használja (Gal 3,19 kk.; 1Tim 2,5; Zsid 8,6; 9,15; 12,24), a meszitenein pedig csak 1-szer fordul elő benne (6,17); jelentése mindig ’~’, és a Gal 3,19 (Mózes) és 3,20 kivételével Krisztusra utal. – A szinoptikusok Jézust tekintélyes (Mt 7,28 kk.; Mk 1,22), a törv.-nek (Mt 5,21–48; Mk 10,1–12) és a szombatnak (2,27) fölötte álló próf.-ként állítják elénk. Tudatában van, hogy neki kell teljesítenie az Isten szolgájának feladatát (Lk 4,18–21; 7,22); mint Isten szolgáját Isten küldte, hogy szolgáljon és váltságul adja életét mindenkiért (Mk 10,45 vö. Iz 53,10). Hirdeti és megvalósítja az Isten országát, amely az Ő működésében már megnyilatkozik (Mt 12,28); vérében létrehozza az új szövetséget (26,28; Lk 22,20; 1Kor 11,25), amely az Isten és az ember között a kapcsolatnak egy új formáját jelenti. Ezért kívánja meg a teljes odaadást tanítványaitól és személye hűséges követését (Mt 10,37; vö. Lk 9,62), valamint a tökéletes önmegtagadást (Mk 8,35; 10,29 kk.) – ettől függ az örök üdvösség (Mt 10,32 kk.; Mk 8,38). Tudja, hogy Ő a Fiú, akinek az Atya mindent átadott, s aki egyedül ismeri és nyilatkoztatja ki az Atyát (Mt 10,22; 11,27). Jézus tehát egyértelműen a kinyilatkoztatás és az üdvösség ~je. – Jézusnak erre a magáról adott tanúságtételére hivatkozott Jeruzsálemben az ősegyh., amikor Jézus ~i szerepében való hitét megvallotta. Általa adta Isten a békéről szóló tanítást (ApCsel 10,36), egyedül benne van üdvösség (vö. 1Pét 3,18). Nem adatott az embereknek más név a Jézusén kívül, amely által üdvözülhetnének (ApCsel 4,11 kk.); Ő az élet (3,15) és az üdvösség (5,31) szerzője, a Megváltó. Isten jobbja felemelte (2,33; 5,31; 7,55), a mennyben ott áll az Isten jobbján és közbenjár övéiért (7,55 kk.); adja a Szentlelket (2,33) és a bűnbocsánatot (5,31; 10,43), s mint minden ember bírája jön el újra (10,42). Aki meg akar menekülni, az keresztelkedjék meg Jézus nevére (2,38). – Pál ap. az ősegyh. gondolatait rendszerezte és továbbfejlesztette. Krisztus halála révén az emberiség kiszabadult a Sátán és a test szolgaságából, és békességre jutott Istennel: Isten Krisztusban kiengesztelődött, általa mindeneket kibékített magával (2Kor 5,18; Kol 1,20). Krisztus által árasztja ki Isten a Szentlelket (Tit 3,6) és valósítja meg az üdvösséget (Róm 5,9 kk.; 1Kor 15,57); Krisztus által fog ítélni is (Róm 2,16). Akik a hit révén megigazultak, Jézus Krisztus által békében élnek Istennel és részük van a kegyelemben (5,1 kk.; vö. Ef 3,12). „Egy a közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért” (1Tim 2,5). Krisztus nemcsak az üdvösség ~je, hanem mint Isten praeexistens Fia ~ a mindenségben, az egész teremtett világban (1Kor 8,6; Kol 1,16; Zsid 1,2; ugyanígy Jn 1,3). A Zsid kiemeli Krisztus ~ szerepét a teremtésben (1,2), az új szövetség megvalósulásában (8,6; 9,15; 12,24), főpapi működésében (7) és tökéletes áldozatában (9,11–14). – Krisztus ~ szerepe a 4. ev. egyik főgondolata. Praeexistentiájában a ® Logosz ~ a mindenség létrehozásában és az üdvösség megvalósításában (Jn 1,4). Az emberré lett Logosz az Isten ismeretének (1,18; 14,9), a kegyelemnek (1,14.16) és az örök életnek (3,16–18; vö. 5,24–26; 6,40 stb.) ~je, az egyetlen út az Atyához (14,6). Az egyetlen ~, mert egyedül az Ő személyében van együtt az istenség és az emberség; az idő kezdete előtt Isten (1,1), az időben emberré lett (1,14; vö. Róm 1,3; Gal 4,4). Isten emberré lett Fiának ~ szerepéből következik a 4. ev.-ban az ® Emberfia cím értelme.
